Élet- és karrierinterjúk

Könnyűt komolyan, komolyat könnyedén

Hatalmas munkabírás, életszeretet, örök kíváncsiság jellemzi: aki egy kicsit is beszélgetésbe elegyedik Wolf Péter zeneszerzővel, valószínűleg gyorsan erre a következtetésre jut. Az 1947-ben született Artisjus Könnyűzenei Életműdíjas művész legutóbb egy operát mutatott be, miközben folyamatosan dolgozik újabb komolyzenei darabokon.

Fotó: Kalocsai Richard

A zene gyakorlatilag születése óta végigkíséri Wolf Péter életét, így a hagyományos értelemben vett gyerekkor nála kissé különösen alakult:

„Az első játékszerem egy zongora volt. Ez nem vicc, és nem a történet kedvéért színezem, bebújtam a zongora alá, lenyomtam a zengetőt, kurjantottam egy nagyot, és élveztem, ahogy rezonálnak a húrok. […] Egy Musica nevű bécsi zongora volt. […] Nem éreztem, hogy nekem gyerekkorom lett volna, az a tradicionális értelemben vett, játszással, tanulással, vegyesen eltöltött időszak. Nekem tanulás, tanulás volt. Gyerek csak hétvégén voltam öt percre, meg a nyári, meg az iskolai szünetekben. Egyébként már óvodába is zeneóvodába jártam, és amikor elindult az általános iskolai tanulás, akkor én párhuzamosan jártam a Steinitz zenedébe. Nem vettem észre, nekem föl sem tűnt, hogy ez máshogy is lehetne. Lázadni sosem lázadtam ellene. […] Szerettem a sikereket. Ahol pódiumhoz jutottam, ott nekem sikerem volt. Az, hogy a gyakorlásomnak ez volt az eredménye, átsegített azokon a röpke pillanatokon, amikor esetleg átfutott az agyamon, hogy most mennek a hátam mögött – mert az ablaknak háttal ültem, hogy a zongorához leülhessek – a parkba focizni, tulajdonképpen mehetnék én is, de miután az ajtónál az apám állt őrt (nevet), képletesen persze, illetve ő figyelte a gyakorlásomat, mialatt a délutáni rutinjait végezte, szó sem lehetett erről. Eldöntötték helyettem, hogy nekem mi a sorsom, de jól döntöttek, azt gondolom, így visszanézve teljesen korrektek voltak.”

Wolf Péter tinédzserként már a Magyar Rádióba került, amikor zongorista-mérnök édesapja éppen nem tudott bemenni felvételre: „Tizenöt-tizenhat éves korban szépen be lettem dobva a mélyvízbe. […] A legelső alkalommal nyilván apám megbeszélte azzal, aki őt hívta, hogy ne aggódj, beküldöm a fiamat, és meg fog felelni. Ez így is történt szerencsémre, és egyszer csak, tizenöt-tizenhat évesen belecsöppentem a felnőtt művészek közé. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara készítette a felvételeket, ahol ha könnyűzenei zenei vonzata volt, akkor jött még pár ember a Stúdió 11-ből. Vagy a Stúdió 11 készítette a felvételeket: ott ült a Dobsa Sándor, ő vezette őket, egy nagyszerű, elképesztő kvalitású zongorista-zeneszerző, de ha nem egy billentyűs hangszer kellett, hanem kettőre lett írva, mert mondjuk a zongorán kívül még írtak orgonát is, akkor két emberrel dolgoztak. Voltam olyan felvételen, ahol négy billentyűs kellett, és ott a későbbi zeneakadémiai tanárom, Nagy Olivér mellett én is szóhoz jutottam. […] 1962-63-ban járunk, nemcsak a zongorás stúdiózással, hanem a Harmónia Énekegyüttessel is ekkoriban kezdtem el dolgozni. És akkor kezdődtek a, hogy mondjam, »színes ebédjeim«. Értem ez alatt azt, hogy akkor megnyílt a könnyű műfaj is a palettámon, mert addig csak komolyzenével foglalkoztam, és egyszerre csak jött a könnyűzene, a kor könnyűzenéje, tánczenéje, popzenéje.”

Ahogy az egész világ, az egyébként Bach-rajongó Wolf is rácsodálkozott a Beatles kirobbanó sikerére:

„Az általános iskola és a zeneiskola után következett a zenegimnázium, ahol közismereti tárgyak voltak, és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, meg a zenei tárgyak. A zenegimnázium számolt azzal, hogy mi már a zene miatt megyünk oda, és a közismereti tárgyakat így sokkal rövidebb óraszámban oktatták. A tanítás fél 11-kor, vagy 11 óra 20-kor fejeződött be azért, hogy átadhassa a helyét a zenei óráknak meg a gyakorlásnak. No hát mi a gyakorlás helyett elkezdtünk focizni a zenegimnázium udvarán, és ott a rohangálás alatt azt énekeltük, hogy She loves you, yeah, yeah, yeah. Szóval nem Bachot énekeltünk a focihoz. […] Volt egy Huzella Elek nevű tanárom, egy fantasztikus zeneszerző, egy rendkívül széles látókörű pali. Az ő fia egyébként Huzella Péter, a Kaláka együttes volt tagja. Huzella Elek egyszer azt mondta, hogy van-e kedvünk meghallgatni valamit, amit eddig nem hallhattunk. És ő játszott le magnóról nekünk egy Beatles-nótát. Egyrészt autentikus forrásból jött, mert ugye egy komoly ember ajánlotta, másrészt én nem hiszem, hogy a zenében még egyszer valami hasonló előfordulhat, mint akkor. Volt egy technikai forradalom és volt egy művészi forradalom, és a kettő együttesen robbant akkorát. Amikor meghallottuk, képtelenek voltunk eldönteni, hogy mivel állítják elő azt a hangot, amit mi addig bőgővel vagy tubával tudtunk. Basszusgitár. Senki nem hallott még addig ilyenről. Ott láttuk-hallottuk, és hát ez két (Lennon-McCartney, a szerk.) világzseni: ezeket nem lehetett megállítani, meg is őrült értük a világ, azonnal, teljes joggal.”

Olyan szempontból is izgalmas időszak volt 1963-64-65, hogy Magyarországon a beatet közvetlenül megelőzően, illetve azzal párhuzamosan létezett egy dzsesszhullám is. A dzsesszisták hirtelen kaptak egy lehetőséget, hogy megjelenjenek lemezek, rádiófelvételek: „A dzsessz Magyarországon hosszú ideig egy gyanús valami volt, egészen addig, ameddig valami nagyon okos ember – én úgy sejtem, hogy ez Pernye András lehetett, meg Gonda János hiszen mindketten a dzsessz tanszak alapítói között vannak, tehát ők voltak, akik az elvtársakkal megértették, hogy a dzsessz a szegény elnyomott néger elvtársak zenéje. Jaaaa, akkor jöhet! És akkor egy kicsit szabadabb lett, ami addig csak kis körben hallgatott dolog volt. Egymás között adogattuk a lemezeket, vagy ott volt Willis Conovernek az adása az Amerika Hangján, amit mindenki hallgatott. Felvettük magnóra, és ezerszer átjátszottuk úgy, hogy majdnem élvezhetetlen volt már. […] Louis Armstrong 1965-ös koncertjére 70-80 ezer ember ment el, aztán jött Ella Fitzgerald, és eljött Oscar Peterson is. Ezeken én mindig jelen voltam, de külön élmény volt az életemben, amikor Oscar Peterson megérkezett az Erkel Színházba, és kipróbálta a zongorát. Ez azért érdekes, mert egy színházban mindig zaj van: takarítanak, kopácsolnak, díszletet, világítást, mindent szerelnek. Máig emlékszem, hogy megjelent Oscar, és kabátban besétált a zongorához. És azok között az emberek között, akiket egyébként sose lehet elhallgattatni, egyszer csak halálos csönd lett az Erkelben, és mindenki azt hallgatta, ahogy ez az ember varázsol a zongorán.”

A tinédzserként a dolgok sűrűjébe belecsöppent Wolf Péter később Hacki Tamással kezdett dolgozni:

„A Zeneakadémiára 1966-ban nyertem felvételt. Akkor már tudtam, hogy zongora szakra talán nem fognak felvenni, mert nem gyakoroltam addigra annyit, mint amennyit ehhez kellett volna, de elméletben nagyon jó voltam, karmesterképző viszont abban az évben nem indult, pedig az is izgatott. […] Elkezdtem irkálni a darabjaimat, elkezdtem hangszerelni nemcsak a magam, de mások műveit is, elkezdtem felvételeket rendezni. Mindent ellestem azoktól, akik a példaképeim voltak, és mindenkitől megtanultam azt, amit az ember autodidakta módon elsajátíthat, mert zenei rendezői szak még távolról sem létezett. […] Emellett tagja lettem a Hacki Tamás-féle Ex-Antiquis együttesnek 1969-ben, amellyel egy évekig tartó, nagyon intenzív világjárásba csöppentem. […] Mialatt jártam a világot, gyakorlatilag felépítettünk egy új repertoárt már az én hangszereléseimmel, mellette szép lassan a régi is át lett formálva újjá. Ezalatt vittem itthonról magammal a megbízásaimat, és kint, amíg a többiek a Louvre-ba mentek, én a szállodaszobában hangszereltem vagy komponáltam. […] Mi körülbelül annyit hoztunk a magyar államnak, mint egy jó közepes vállalat, egy cég, egy gyár. […] Egyszer Czidra Laci kiszámolta, hány koncertünk volt és akkor tartottunk háromezer koncertnél. Erre fölkapta a fejét például Rácz Zoli az Amadindából, hogy lehetséges ez. Úgy lehetett, hogy mondjuk elment az ember Svédországba, és tartott egy iskolakoncertet reggel 8-kor, énekóra helyett 8-tól 9-ig. Becsomagolt, majd tartott egy másikat 11-től 12-ig, ott megebédelt az iskolában a gyerekekkel együtt, becsomagolt, délután 3-kor tartott egy másik diákkoncertet, és este tartott egy felnőtt koncertet. Nem egy ilyen napunk volt Svédországban. De itthon is adtunk diákkoncertet. Mentünk elsősorban a Filharmónia szervezésében koncertezni énekóra helyett. Ilyen pedagógiai jellegű koncertből nagyon sokat adtunk, terjedt a világban, és mi voltunk a mézesmadzag, velünk lehetett komolyzenét eladni. […] A nagyon aktív időszak a hetvenes évek voltak. Nem szűntünk meg, hiszen még 1989-90-ben is volt japán turné, de addigra már mindenki építeni kezdte egyéb karrierjét. Hacki Tamás orvos, méghozzá nemzetközi hírű. […] Amikor áttevődött a hangsúly az orvosi pályára, az egyidőben volt azzal, hogy én is úgy gondoltam, hogy nekem is a zeneszerzés talán fontosabb, mint lejátszani a Bach Bandinerie-t 3600-szor, és akkor külön is váltunk.”

Wolf Péter hangszerelési munkái, zenei rendezései/producerelései mellett mindig is a dalszerzés a fő csapásirány. A dalokhoz pedig dalszövegek kellenek: „Hát az életem folyamán nem hiszem, hogy van olyan, akivel ne dolgoztam volna. Ha igen, akkor az csak a véletlen műve. A kezdet kezdetén S. Nagy István volt. […] S. Nagy egy amerikai stílusú üzletember volt, aki nemcsak megírta a szöveget, hanem gondoskodott az elhelyezéséről is. […] Ha az embernek van egy nótája, az semmi. Keresni kell egy énekest, aztán vegye föl valaki, adja ki valaki. Pista mindezt elintézte. Pista és a Payer András sokszor előfordult ott, ahol apám esténként játszott, a Rózsafában. Apám ismerte őt, és akkor én az első dalommal hozzá mentem, de azt mégsem ő írta meg, hanem ifjabb Kalmár Tibor, akivel fogalmam sincs ma már, hogyan találkoztam. Ifjabb Kalmár Tibor volt kéznél akkor is, amikor az ORI-büfében őgyelegtem, ez ma a Magyarok Háza, a Semmelweis utca 1. szám alatt. […] Arra jött egy korifeus, akit ismertem, azt mondja, hogy most gyűjtünk anyagot a Kovács Kati-nagylemezre. Kovács Katit én akkor csak a televízióból ismertem, és rajongtam érte. Azt mondja, nincs egy nótád? Mondom, dehogy nincs. Nem volt persze. Azt mondja, hát akkor add ide. Mondom, nincs leírva. Mondja, megiszom egy kávét, addig írd le. Jó. Körbenéztem, és éppen ifjabb Kalmár volt ott. Elmondtam neki gyorsan, hogy miről van szó. Mondom, meg kell írnunk. Tárárárárárárá. Most kéne abbahagyni. A másik sor ugyanaz. Elfutni, elrohanni. És így, ahogy ezt most elmondom, ennyi idő alatt megírtuk a Most kéne abbahagyni című dalt a Kovács Katinak. Leírtam egy sajtpapírra, azt a korifeus elvitte, és aztán azt se tudtam, hogy erről készül valami vagy nem. A lemezt Malek Miklós gondozta, mert az Expressz együttes kísérte Kovács Katit első lemezén, nagyszerűen meghangszerelte, és ez az egyik legismertebb dalom, ami ilyen kalandos körülmények közt született. Aztán bejött az utcámba az a Fülöp Kálmán, akivel a Fradi-meccseken később évekig egymás mellett ültünk. Közöttünk ült a Koós Jani. Nem, bocsánat, én ültem középen, és ezek baloldalon, jobboldalon az orrom előtt egymásnak estek, mert a Fradi csak 6-0-ra vezetett, mert ezek falábúak, mondta az egyik, a másik pedig, hogy szeretni kell őket, te nem szereted őket eléggé. Na, Fülöp Kálmánnal sokat írtam, a vele legnépszerűbb dal talán a Sass Sylviának írt Ave Maria. És hát a Szenes. Annak idején úgy kerültem vele kapcsolatba, hogy a József Attila Színházban egy darabhoz zenét kellett írni. Hal négyesben, ez volt a darab címe, és akkor összehoztak minket. Elmentem hozzá, és azon a napon, amikor elmentem, megírtuk a teljes, nem tudom én hány dalt. Egy hiányzott csak, és a Kaló Flóri volt egy ilyen narrátor-féle. Észbe kaptak még a főpróba előtt, hogy oda is kellene egy dal. A főpróba előtt egy fél órával. Másnap előadás. És a Flórián olyan briliáns elme volt, hogy megtanulta a dalt negyedóra alatt kívülről. Valószínűleg ő is a Vukot jelölné, mint a legnagyobb közös sikerünk, pedig hát írtunk sokat a Kordának, Koós Janinak, nem is tudom, kiknek. […] Az utóbbi években jött Fábri Péter, ami amúgy teljesen kézenfekvő lett volna, mert hiszen Fábri Péterrel nagyon sok vezetőségben együtt dolgoztunk. […] Bajor Imrének írtuk az első közös munkánkat. Az Önök kérték című cédén megénekeltük a magyar szórakoztatóipar nagyjait Alfonzótól Jávor Pálig, Domján Edittől a mit tudom én kiig, és eseményeit, mint a valamikori táncdalfesztivál. […] Pár évvel később, már napjainkban Fábrival Kováts Krisztának, a feleségének irkáltunk lemezt. Írtunk az én Kati lányomnak két gyereklemezt, és írtunk dalciklusokat, és most is készül egy nagyon komoly dolog, amit még a Nemzeti Kulturális Alap is támogat. […] Azt gondolom, hogy a Sommerreise talán az eddigi legjobb közös művünk, mert mind a ketten átléptük a magunk szabta árnyékunkat, a magunk által kialakított eddigi kereteket sutba dobva, egész újszerű, amit létrehoztunk, sikereresen. […] A kiadó értesített arról, hogy egy nagyon fontos fórum a nemzetközi zenepedagógiában, az Angol Királyi Társaság az évi ajánlójába bekerült darabom, és itthon elfogytak a kották, mert minden elment egy angliai megrendelésre. Ennek révén kapcsolatba kerültem a komolyzene olyan titánjaival, mint Isaac Stern, akinek az utolsó cédéjét én csináltam, én hangszereltem, itt lett fölvéve. Nagyon megkedvelt, és hívott Amerikába, elég meggondolatlanul azt mondtam, hogy kösz, nem.”

Wolf Péter egyik legismertebb munkája egy rajzfilmzene, a Vuk:

„Ma megkapja az ember a videót, és a számítógépére fölteszi, és azzal a szinkronban mindent ki tud próbálni otthon. Erről szó sem volt. Stopperrel a kézben néztük, 40-50 másodperces darabokra volt szétvágva, és akkor az ember megpróbálta megsaccolni metronómmal, hogy milyen tempóban lép akármelyik állat vagy a róka, hogy szalad. Ezt bemértük másodpercre, hogy innen odáig mennyi idő alatt jut el. Az ember jegyzeteket készített, ha eszénél volt, mindent fölírt, hazament, és akkor megpróbálta kitalálni, hogy is volt, és mi is van. Így kellett összerakni. […] Megvolt már mindhárom gyerekünk, amikor a Vukon dolgoztam: hétfőn nézhettem meg egy 20 perces részt, aminek a zenefelvétele pénteken volt. Tehát 20 percnyi történés alá kellett megkomponálni, meghangszerelni a zenét, de annyi idő alatt, hogy még oda lehessen adni a másolónak, aki kiírja a szólamokat, és pénteken beintett a karmester. Láttuk ezeket a szétszabdalt kis slejfniket, és ahhoz játszottuk hozzá a zenét. […] Dargay Attila eredetileg azzal keresett meg, hogy eredetileg négyrészes tévéfilmet szeretnének, és az évszakok szerint tagolódik, hogy Vivaldi Négy évszakát hangszereljem át az Ex-Antiquis részére. Briliáns palik dolgoztak a Pannónia Filmstúdióban Foky Ottótól Jankovics Marcellig. Megvették a filmjeiket külföldre, de kicserélték a zenéket, mert Franciaországban nem volt elég francia, Olaszországban nem volt elég olasz. Ezért döntött úgy Dargay, hogy ismert zenét szeretett volna a Vuk alá tenni. Mondtam neki, hogy szeretnék vele már régen dolgozni, mert szeretem a munkáit, de így nem. […] De ez mind már a múlté. Engem 15-20 éve csak a komolyzene érdekel. Nem mondom, hogy nem csinálok időnként kirándulást a könnyűzene irányába, de ami érdekel, az olyan, mint a Budapesti Vonósok, akikkel együtt mentem egy időben Svájcba, mert egy fuvolaművész játszotta az átirataimat. vagy megkeresett Baráti Kristóf, nem akarnék-e írni neki valamit. Hát hogyne akarnék írni neki valamit. És így szép lassan sorra kerülnek azok az emberek, akiknek írhatok. Most is van olyan kérés a tarsolyomban, aminek már eleget kellett volna tegyek, de húzódik, pedig világhírű művész kéri. Úgyhogy maradok ezen a pályán”

– zárja Wolf Péter.