Élet- és karrierinterjúk

Czippán György újságíró, szerkesztő, könyvkiadó 1943-ban született egy Inke nevű somogyi faluban. Édesapját, aki földműves volt kétéves korában elvesztette, édesanyjával, hogy elkerüljék a kitelepítést, 1951-ben Csepelre költöztek. Itt végezte el az általános iskolát, és iratkozott be aztán a Jedlik Ányos Gimnáziumba. Tizenhat éves volt, amikor édesanyja munkanélkülivé vált, ezért dolgoznia kellett. Írásai, versei először a Csepeli Munkásotthon lapjában jelentek meg, majd a Csepel újsághoz került, itt kezdte újságírói pályafutását. Ezt követően a Hétfői Hírek című lapnál, majd az Ifjúsági Magazin főszerkesztő-helyettese lett. A magazinnál kezdett zenei újságírással, szerkesztéssel foglalkozni. 1984-ben elbocsátották az Ifjúsági Magazintól, ezt követően előbb a Vasárnapi Híreknél, majd a Népszabadságnál helyezkedett el. A nyolcvanas években előbb külsősként, majd főállásban a Magyar Televízió könnyűzenei osztályán dolgozott, így ismét zenével foglalkoztatott. 1989-től, bár a státusza megmaradt, tényleges munkát nem végzett a televízióban, és 1998-ban végképp búcsút mondott az újságírásnak, szerkesztésnek. Jelenleg könyvkiadással foglalkozik.

Czippánnak tizenhat évesen ott kellett hagynia az iskolát, mert édesanyját elbocsátották a munkahelyéről. Erről így beszél:

„Szóval tizenhat éves koromban anyámat kirúgták, és miközben az volt a hivatalos szöveg, hogy Magyarországon nincs munkanélküliség,  három évig sehová nem vették fel. Egy vizsgálaton kiderült, hogy szívbeteg, így alkalmatlan a munkavégzésre. Ott kellett hát hagynom a gimnáziumot, és el kellett mennem dolgozni. A Magyar Posztógyárban helyezkedtem el, ami ott volt a szomszédunkban. Fizikai munkát végeztem, ráadásul három műszakban.”

Ám éppen ennek köszönhette, hogy viszonylag korán olyan környezetbe került, ami meghatározó volt későbbi hívatása szempontjából. Tagja lett ugyenis egy irodalmi, képzőművészeti körnek.

„Már diákként jártam a Csepel Művek Munkásotthonába. Volt ott egy irodalmi baráti kör, ahol festők, írók, költők, és sokan mások is megfordultak. Kassák Lajos volt a patrónus, a gyakorlati teendőket pedig egy másik Lajos, Tamási Lajos intézte, aki ’56 előtt híres, befutott költőnek számított, csakhogy ’56-ban megírta a Piros a vér a pesti utcán című verset, ezért aztán teljesen háttérbe szorították és száműzték, úgymond a perifériára, Csepelre. Ez nekünk jól jött, volt egy fórumunk, az Olvasó Munkás, ami hetente jelent meg, annak volt havonta egy irodalmi melléklete. Oda lehetett írogatni, ott jelentek meg a verseim, meg festegettem is annak idején.”

Hamarosan felfigyeltek rá a Csepel újságnál, ahová fel is vették újságírónak. Innen egyenes volt a pályája, bár saját bevallása szerint a karrierjéért ő maga nem sokat tett, mindig egy-egy véletlen sodorta tovább. A Csepel újságtól a Hétfői Hírekhez került. Ennek a története nem mindennapi.

„Akkoriban az volt a szokás, hogy a párközpontból kiöregedett munkatársakat igyekeztek valamilyen zsírosabb állásba helyezni. Lakatos Ernő volt az Agitációs és Propaganda Osztály, a hírhedt APÓ vezetője az MSZMP Központi Bizottságában, és ezen osztályon dolgozott az az ügyintéző, akit később, mint a Tükör című hetilap főszerkesztő-helyettesét ismertem meg. Úgy hozta a sors, hogy egy alkalommal egymás mellett pisiltünk egy vizeldében, és mondtam, hogy Feri, te állítólag tudod, hogy hogy kerültem a Hétfői Hírekhez. Akkor elmesélte. Amikor megüresedett egy fix állás a lapnál, mindenki rástartolt. A kiadó igazgatója, a főszerkesztő, a párttitkár, mind hozta volna a saját jelöltjét. Mondtam nekik, hogy állapodjanak meg egymással, döntsék el, kié lesz a státusz. Nem tudtak megállapodni, erre azt mondtam, hogy rendben van, akkor majd én fogok ide valakit kinevezni. – Jó, de nálad hogy kerültem én szóba? – értetlenkedtem. Azt mondta, nem kerültél szóba, hanem lapoztam az üzemi laposok listáját, és böktem egyet az ujjammal.”

Mindeközben esti tagozaton elvégezte a gimnáziumot, majd a közgazdasági egyetemre vették fel, aztán pedig elvégezte a Marxista-Leninista Egyetem néhány szakosítójátt, később jogot végzett. Bár abban az időben már rendszeresen járt koncertekre – elsősorban a dzsesszrockot kedvelte – a zenei életbe igazán akkor kóstolt bele, amikor az Ifjúsági Magazinhoz került, mint főszerkesztő-helyettes.

„(…) nagyon jól jön, ha a tinik a magazinban olvashatnak kedvenc együttesükről, fotókat, posztereket láthatnak a lapban, amivel aztán kitapétázhatják a szobájukat. Koncerttudósítások, interjúk, érdekességek jelentek meg nálunk, amikre nagyon vevő volt ez a korosztály. Tulajdonképpen az Ifjúsági Magazin volt a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a zenészek egyetlen fóruma is. A KISZ hetilapjában, a Magyar Ifjúságban ugyan jelentek meg zenével kapcsolatos cikkek, de leginkább a magazin volt az, ami érdemben foglalkozott a műfajjal. Így aztán lap szerkesztésének egyre nagyobb hányada hárult rám. Egész kis műhely alakult ki, ami a zenével és a fogyasztóival foglalkozott.”

Közben főszerkesztő váltás történt a lapnál, és mivel a frissen kinevezett új főszerkesztő Berlinben tartózkodott, a lap teljes szerkesztése Czippánra hárult. Ettől kezdve megerősödtek a magazinban a zenei anyagok, de nemcsak a zenészek, zenekarok voltak a cikkek témái, hanem foglalkozott a rockzene fogyasztóinak, a tinédzsereknek a problémáival is. Mindezt a hatalom birtokosai nem nézték jó szemmel.

„Nem nagyon szerették ugyanis, ha feltárták a tényeket. A hivatalos álláspont az volt, hogy Magyarországon nincsenek hátrányos helyzetűek, nincsenek szegények, nincsenek csövesek… Boldog úttörők vannak ehelyett, akik önfeledten éneklik, hogy „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám…”. Mi viszont nem ilyeneket hoztunk le. Nálunk teret kapott az a csöves jelenség, ami nagyon jellemző volt a kor tinédzsereire. Akkoriban ez nem azt jelentette, hogy valaki munka nélkül, lakás nélkül az utcán lődörög, hanem a kor hivatalos ideológiájának hátat fordító, az iskola és a szülők ellen lázadó fiatalok életformáját, akik úgy érezték, elhanyagolják, emberszámba sem veszik őket. És teret kaptak a magazinban azok a zenekarok, akik a rock műfajában ezeknek a gyerekeknek zenéltek. Elsősorban a Beatrice, a P. Mobil és a Piramis.”

Nyolc év után, 1984-ben egy fotó ürügyén, néhány társával együtt kirúgták a laptól. De nem sokáig volt munka nélkül, a Vasárnapi Hírekhez került, ahol a kulturális rovat vezetőjének nevezték ki, aztán a Népszabadsághoz vitt az útja, ahol az elméleti rovat munkatársa lett. Megúszta, hogy vezércikkeket kelljen publikálnia, inkább glosszákat, tárcákat írt. Két írása miatt aztán végleges szilenciumra ítélték. Innentől kezdve egészen a távozásáig az asztalfióknak írt, semmi nem jelent meg tőle a napilapban. Közben elkezdett „maszekolni” a Magyar Televízió zenei műsoraiban, majd egy idő után át is igazolt a televízióhoz. Ő volt többek között a kettes csatornán futó szombat esti zenei műsor a megálmodója.

1989-ben aztán véget ért az aranykor, átszervezések következtek a televíziónál, felszámolták, felszabdalták a Könnyűzenei Osztályt is, Czippán György pedig – bár megkapta a fizetését és a tévé állományában maradt –, ahogy akkor nevezték, „tolatóvágányra” került. Ezután könyvkiadással foglalkozott, és foglalkozik a mai napig. A kocsijában mindig szól a zene, koncertekre azonban ma már ritkábban látogat el.

„Hetvenhárom éves vagyok, és ebben a korban már nem szokás csápolni a fiatalok zenéjére, de azért néhány évvel ezelőtt még rendszeresen jártam az A38-as hajóra. Azért még ma is elmegyek egy-egy koncertre, főleg a régi nagyokkal kiálló külföldiekre. Annak láttam a Queent – sőt az 1986-os budapesti koncertjüket fel is vettük. Voltam Jethro Tullon az MTK pályán, Motörheadon pedig kétszer is, Marcus Millert pedig valamennyiszer megnézem, ha itt jár, de mostanában már nagyon megválogatom, mire megyek.”