Élet- és karrierinterjúk

Winkelmayer József billentyűs, harsonás, zenekarvezető 1942-ben született Budapesten. A hatvanas évek ismert beatzenésze volt, aki a Benkó Dixieland Band-et, később az Olympiát erősítette, majd megalapította saját zenekarát, a Winkelmayer Brass-t, amellyel először játszott Magyarországon dzsessz-rockot.

Előadói tevékenységének kezdeteiről így vallott:

„Az ötvenes évek elején a Magyar Rádióban amerikai bigband-felvételeket adtak. Nagyon tetszettek! Elkezdtem boogie-woogie-t zongorázni, és ekkoriban a zene mellett elkezdtem festeni is. A lányiskolában működött a zeneiskola. Megtanultam a slágereket hallás után lejátszani. Csak azt játszottam, ami nekem tetszett, ez később is így maradt. Az iskolai játékom alapján majdnem minden héten hívtak bulikba, játszani, ami már csak a lánytársaság miatt is nagyon vonzó volt! Az Üllői úton jártam haza, az ottani tánciskolából szoktam hallani kiszűrődő zenét, olyan dalokat, amiket én is tudtam. Egyszer nem szűrődött ki a zene, akkor benyitottam, hogy mi baj van. Kiderült, hogy beteg a zongorakísérő, és rám is kérdeztek, hogy én tudok-e zongorázni. Ott el kellett játszani egy keringőt, ez volt a Herkulesfürdői emlék. Ezután hat hónapon át minden héten egyszer kerestem ott tíz forintot, tizenhárom évesen. Ekkor jöttem rá, hogy ezzel pénzt is lehet keresni.”

Fordulópontot jelentett, amikor csatlakozott Benkó Sándor zenekarához:

„Egy vasárnap reggel, még dolgoztam, meglátogatott a szomszéd gyerek. A Madách Gimnáziumba járt, és volt egy osztálytársa, aki trombitán egy zenekarban játszott. Az Ipar utca sarkán levő Unicum Likőrgyárba jönnek játszani, kérte, nézzük meg őket. Aggódtam, mert tizenhat évesen nem fognak beengedni, nem is volt sok kedvem, ráadásul másnap hajnalban dolgozni kellett kelnem. A szomszéd megnyugtatott, hogy az osztálytársa, Jozepovits Iván majd felírat vendégként. Odamentünk, fel voltunk írva, be is engedtek. A színpadon még játszott a zenekar, végighallgattuk, a végén pedig megismerkedtünk velük. A zongoristát Dávid Tamásnak hívták, később főügyész lett. Megemlítettem neki, hogy a Tea For Two-t nem játssza helyesen. Ott állt mellettünk egy magas, szőke srác, akivel addig nem beszéltünk. Megkérdezte tőlem, hogy el tudom-e játszani, mutassam meg. Megmutattam a harmóniákat, amire megkérdezte, hogy ráérek-e kedden, jöjjek el a próbájukra. Ez volt Benkó Sanyi, akkor tizenhét évesen. Magas, szikár fiú volt, klarinétozott a zenekarában. Nem találtak maguk közé jó harsonást, mert ezek katonazenészek voltak, akik indulószerűen játszottak mindent. Sanyi több próbálkozás után engem kérdezett meg, hogy nem volna-e kedvem harsonán játszani, az alapokat meg tudom tanulni valamelyik katonazenésztől. Három hónap múlva a harsonás is én voltam a Benkó Zenekarban! Hat évig játszottam velük.”

Első önálló zenekarával, az Olympiával nagy sikerrel zenéltek Jugoszláviában:

„Nagy gázsit kaptunk, fejenként 2000 új dínárt havonta, ez akkor kb. tizenkétezer forint volt. A Majestic Hotelben játszottunk, két menetben, először este 10-től 12-ig két órát, majd hajnali 2-től 3-ig még egyet. Végre lett pénzünk, ami soha előtte nem volt így. Saját repertoárunk mellett a ház kívánságára divatos slágereket is eljátszottunk. Három hónapra szólt a szerződésünk, ennek végén ezt meghosszabbították további három hónappal. Azt mondták, hogy ilyen jó zenekaruk még nem volt! A belgrádi Várban, a Kalemegdánban laktunk, nagyon szép környezetben.”

1970-ben megalapította a Winkelmayer Brass-t:

„Chicago meg Blood Sweat and Tears ihlette dzsesszrock zenét szerettem volna játszani. Ekkoriban került elő a fiatal Jakab Gyuri, egy kiváló zongorista és szerző. Mellette újabb társakat verbuváltam, és végül 1970 tavaszán indult el a Winkelmayer Brass. Először Siófokon játszottunk, a Matróz Étterem kerthelyiségében. Hatalmas sikerünk lett! Úgy éreztem, hogy a Földtől tíz centi magasan járok, amikor végre összeállt egy-egy szám. Úgy érzem, szervező-zenekarvezetőnek lettem igazából alkalmas.”

A hetvenes évek közepétől Nyugat-Németországban élt, zenét tanított és zeneiskolát vezetett:

„Regensburg mellett éltünk, az első évben még nem volt rendszeres munkám. A munkanélküli segély mellett tilos volt feketén dolgozni, de azért elvállaltam néha alkalmi fellépéseket, tánczenei együttesekben. Feleségem elment takarítani. 1976-ban találtam egy állandó zenetanári munkát egy közeli zeneiskolában. Ott feketén fizettek, amikor pedig emelést kértem, megfenyegettek, hogy fel fognak jelenteni, mert feketén dolgoztam náluk. Erre azonnal felmondtam, a tanulóimtól elbúcsúztam és elhatároztam, hogy nyitok egy saját zeneiskolát. A másik iskola tanulói között elterjedt ennek a híre, az összes ottani tanítványom átjött hozzám! Voltak vagy negyvenen. A közeli hangszerüzletekkel megállapodtam, hogy jutalékért küldök hozzájuk vevőket, ez jól működött. Az iskolám részére egy nagy helyiséget találtam, amely akkor építés alatt állt. Egy év után a tulajdonosok befejezték az építkezést, tőlem pedig háromszoros bért kértek. Ezt már nem tudtam kifizetni. Egy önálló házat béreltem ki, ahol tizenöt éven át működtettem még az iskolát. Ott a tulajdonos mondott fel, családi okok miatt. Lakástakarék-pénztári megtakarításaimból vettem egy telket, ahol felépítettem a házunkat, ennek a pincéjében rendeztem be az új tantermeket.”

Hosszú pályafutását így összegezte:

„Visszatekintve, rengetegszer kellett nehéz döntéseket meghoznom, ahol nem tévedhettem. Kalandos, hosszú életem volt, de nagyon-nagyon élveztem!”