Élet- és karrierinterjúk

Képzeljük el, hogy a késő nyolcvanas években az osztrák fővárosban töltünk egy napot, és elsuhan mellettünk egy Velorex elnevezésű járgány, amire a következő szöveg van kurta betűkkel felfestve: „A kelet- és összeurópai rocksámán felkeresi Bécset a nyugati kultúra megtisztítása végett”. Waszlavik László rendíthetetlen rocksámán minőségében kereste fel az interjú készítőjével régi-új törzshelyét, a szentendrei Gőzhajó kávézó fedélzetét is, immár 2021-ben, hogy ott egy őt ábrázoló, ruhaszárító-kötélre aggatott fénykép alatt fel- és megidézzük e tisztogatási kísérletet; s ennek fényében vizsgáljuk meg az elmúlt ötven év nyugat-, és keleti kulturális elmozdulásait. Merthogy Waszlavik „Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Ullmann Mónika” László (aki az interjú előtt éppen egy nagy mappába rendezett fénykép- és szöveggyűjteményt írt alá nagyjából húsz helyen a különböző beceneveken – egy megtisztulásért járuló rajongó kérésére) jóformán egész életében a néhai Oswald Spengler profetikus klasszikusából kölcsönvett kifejezéssel „nyugat alkonyát” (utoljára?) bevilágító rockkulturális közeg keletjének közvetítő karaktere volt. Ma is készségesen avat be kicsiny kompországunk orrával csapott (régi-) új hullámok utórezgéseibe.

„Feró rögtön kitalálta, hogy szereljünk a Velorexre szárnyakat, amiket pumpával lehet mozgatni menet közben, de ebből szinte semmi nem valósult meg élesben, ugyanis amint kitoltuk a sámánautót Bécs főterére, el sem kellett indulnunk vele, rögtön elkezdett gyülekezni körülöttünk az utca népe, és ezzel azonnal gyanússá váltunk a helyi hatóságok számára, úgyhogy pillanatokon belül megjelent egy szirénázó rendőrautó, az meg riasztotta a többieket, hiszen a kinézetünk alapján a sofőr úgy ítélte meg, hogy hozzánk erősítés kell. Rajtam hátizászló volt, a fejemen sámánfejdísz, sámánbot a kezemben, a Feró meg a kocsiban cigarettázott, miközben a szabad kezével mutogatta a Velorex papírjait meg a jogosítványát, és magyarázta, hogy de hát a Bécsi Ünnepi Hetek…”

Mivel a letűnt idők ikonikus történeteinek talán legautentikusabb letéteményese (mind fizikai, mind szellemi értelemben) a mindenhol otthonosan mozgó háttérember távlatából tekint az emlékezetes eseményekre, ezért kellően messzelátó és kritikus szemmel szemlél(tet)i a Beatrice-legendárium sokszor és sokak által elmesélt részleteit. Saját „karrierkrónikája” mellett leginkább jellegzetes ragadványneveinek genealógiájáról faggattam, így szabadon és kötetlenül bolyonghattunk a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek ellenkulturális forradalmi lelkületéről alkotott – némileg túlidealizált – kollektív múltidéző képződmények mögötti asszociatív térben. A fentebbi idézetben felvillantott hátizászló (ami nagy kezdőbetűvel írva szintén szerepelhetne a felsorolt névváltozatok között) eredetmondája ugyan nem került kitárgyalásra az interjú során, de az az egyébként kultúrtörténeti jelentőségű momentum, amikor Waszlavik bemutatja a Friderikusz Show-ban az első látásra talán mindenki számára szokatlan, idegen tárgyat, majd felvázolja ezen alkotói attribútum (s egyszersmind korszimbólum) jelentésének mélystruktúráját az előzőleg bolondsapkával felruházott „talk-showman”-nek, hozzáférhető mindannyiunk számára. Gazember hosszúra nyújtott, mintegy nemesi címekkel telezsúfolt nevének hátterében nem egyszerűen egy „sokszínű”, többdimenziós személyiség áll, hanem egy valóságos átváltozóművész, aki az éppen soron következő produkció kedvéért – és azért, hogy csavarjon még egyet annak mondanivalóján – kész kifordítani magát (alkalomadtán magából a közönséget).

„Szóval Feró előszedegette ezeket a számokat, és a Neoton Jojója mellett merült fel – úgymond szarkasztikus stílusban feldolgozandó anyagként – Ullmann Mónika egyik gyerekdala is, ami eredeti formájában körülbelül olyan művészi értékkel bírt, mint azok a filmek, amikbe (a biztos siker érdekében) vagy kutyát, vagy meztelen nőt raknak a producerek. A Beatricében pedig mindig érvényesült egyfajta demokrácia, ezért Feró felkínálta ezt a dalt, hogy adja elő az, aki a legordenárébban tudja elénekelni a Boney M. Daddy Cool című számának alapjára. Ezt a szerepet a dobos, a gitáros, Donászy Tibi és én is megpályáztuk, majd meg is nyertem aztán a versenyt azzal, hogy mintegy megelőlegeztem az éneklésmóddal egy bizonyos, talán pig-metal nevű alműfajt.”

Persze az ilyen modalitású hörgésnek hangot adó csepűrágó figurája egyáltalán nem áll távol attól a képtől, amit a már-már hungarikumnak minősíthető hőskorszak keserédes közegében komédiázó Gazemberről őrzünk. Összképünk azonban hiányos marad, ha elkerüli a figyelmünket a tény, hogy interjúalanyunk messzemenően komoly ön- és környezettudatos, példátlanul rétegzett reflexivitással tekint múltba s jövőbe, mikor az emlékezés jelenében ütközteti ezeket. Beszélgetésünk vége felé közeledve közvetítettem Waszlavik felé a kérdést, amit az A. E. Bizottság zenekar ’83 körül az együttes egykori alapítója felé intézett: „Mi lesz veled, Gazember?”.

„Ha jól emlékszem, akkor már Bernáth(y) Sanyi is feltette nekem ezt a kérdést, és én is szoktam gondolkodni rajta, hogy velük mi lett. Meg hogy ezzel az egész újhullámmal mi lett. Nyilván volt annak az időszaknak egy nagyon intenzív és meghatározó, de valójában mégiscsak tiszavirágélete, ami nyújtott nekünk (a Beatricének és a Bizottságnak is) egy térben és időben egyaránt könnyen körülhatárolható, kifejezetten arra a világhelyzetre szabott, erősen ellenzéki szerepet, ennek a korszaknak pedig – ha tetszik, ha nem – a mi szerepvállalásunk relevanciájával együtt lett vége. (…) Ez a lelkület tehát közel sem volt tökéletes, a rendszerváltást követően pedig más viszonyok léptek érvénybe, más feladatok adódtak, és mi még abban az esetben is ki kellett essünk valamiképpen a szerepköreinkből, ha önazonosak maradtunk, ugyanis ezek a rendszerben meghatározott helyet betöltő, abban – és annak ellenében – szükségszerűen kialakuló szerepek az akkori világgal együtt felszámolódtak.”

Kiszabadult a korszellem a palackból. Waszlavik László bennfentes kívülállóként ad hírt nekünk mind az egykori szellemvilágról, mind a mára már jóformán üresen kongó, jóformán bármiféle szellemiségtől odahagyott, az elcsituló (új)hullámokon hányódó flakonról. Aminek mellesleg minimum egymillió évre van szüksége a lebomláshoz. Úgy tűnik – a beatkorszak ki tudja hányadik reprezentációs körén innen és túl – jelenleg így állunk…

De azért képzeljük csak el: a kelet-európai rockantautó valaha valóban lehagyta a slágervonatot! Aztán – akárcsak a Kex hajója – elillant a szélben. A sofőr azóta a Gőzhajóban somolyog a bajusza (és saját fényképe) alatt.