Élet- és karrierinterjúk

Vikidál Gyula eMeRTon- és Liszt Ferenc-díjas énekes, akivel életútja gazdagsága okán ebben az interjúban kifejezetten a színházi munkásságát dolgoztuk fel.

Az első színházi megjelenését Vikidál Gyula így idézte fel: „1982 januárjában a Dinamit feloszlott, én pedig Budaörsön éppen vizet hoztam a Csata utca és a Marx Károly utca sarkán lévő kútról, amikor meglepetésszerűen megjelent nálunk egy autóval S. Nagy István és Máté Péter. Már rögtön az utcán elmondták, hogy van egy új rockopera – ez volt a Krízis –, amelynek egyik főszerepére szeretnének engem felkérni. A szereplők közül sokakat addig még nem ismertem személyesen, Pista feleségét, Csongrádi Katát persze igen, és annak is örültem, hogy a Bergendy szolgáltatta a zenét, énekesük, Balogh Ferenc a »bandám« tagjaként játszott is a darabban. A Városmajori Színpadon adtuk elő 1982 nyarán néhányszor ezt a West Side Story-ra hajazó zenés művet szép sikerrel – ebben hangzott el a később slágerré vált Zene nélkül mit érek én? című dal. A darabban negatív főhőst, Góré bandavezért alakítottam, aki a Csongrádi Kata által játszott vidéki lányt akarja behálózni, de az ügyeletes jófiú megakadályozza ezt. Egy kis baleset miatt hagytuk abba a sorozatot, Csongrádi Katára ráborult a díszletként szolgáló hangfalmakett. De ettől az intermezzótól eltekintve csupa szép emlékem van, sőt, megtapasztaltam az első találkozásom a színpadi zenés műfajjal. Akárhogy is nézem, ez szintlépés volt, hiszen nem csak énekelnem kellett, hanem a mű cselekményével kellett együtt élnem, előmozdítva azt azzal, ahogy játszom a szerepemet.”

Fotó: Kalocsai Richard

Vikidál Gyulának egyértelműen az István, a király volt a legjelentősebb sikere a zenés színházakban. Erre az énekes így emlékezik:

„Az István, a király többszörösen is emberpróbáló volt, hiszen nem egy átlagos kőszínházi előadásról volt szó, hanem egy nagyobb léptékű, grandiózus szabadtéri előadás-sorozatról, amiről film készült a nagyközönség reakcióit is felhasználva. A sikeres előadások után ugyanis, némi kis szünettel, éjszaka tovább dolgoztunk, szépítettük, pontosítottuk a jeleneteket, a filmesek beálltak a kamerákkal, és »három és felvétel.« Mindez az én esetemben egybeesett azzal, hogy itt kellett megtanulnom egy új hivatást, a filmszínészet alapjait, vagy legalábbis a legfontosabb elemeit. […] Nagyon oda kellett figyelnem, hogy akár a tömegjelenetekben, akár a színészekkel közös jelenetekben elhiggyék rólam azt, amit sugallni akartam Koppányról és az ő személyiségéről. Életemben akkor találkoztam először színészekkel, akiket kedveltem, de személyes kapcsolatunk csak az István-előadások alatt alakult ki. Például Balázs Péterrel, akit addig is nagyon tiszteltem, és aki nálam sokkal többet tudott a színpad világáról, viselkedésről, a filmezésről, a színházról vagy a rendezővel való viszonyról.” A filmet és az ősbemutató előadás-sorozatát rendező Koltay Gáborról is elmondta a véleményét: „Az egészet Koltay Gábor fogta össze rendezőként, aki nem sok mindent bízott a spontaneitásra. Lépésről lépésre instruált, nekem – képletesen szólva – fogta a kezemet is, melynek során átbeszéltük a történelmi hátteret, amiről akkor még keveset tudtam. Konkrétan instruált, elmondta, mi a feladat, és azt miként kell megvalósítani. Géza temetésén viccesen megjegyezte: az se baj, ha »elharapod a torkát« Istvánnak, tehát nagyon plasztikusan tudott fogalmazni, ha azt akarta, hogy sikerüljön egy-egy jelenet. Koppány feleségeivel például a filmfelvételen nemigen ment az oldott hangulatban való dialógus, hiszen ez egy erotikával fűszerezett rész, itt Koltay Gábor elvitt a büfékocsiba, és bár nem volt szokásban, ha dolgoztunk, itatott velem egy-két bátorító unicumot, mire el tudtam lazulni a feladathoz.” Az eMeRTon-díjas énekes a kollégáiról is megemlékezett: „Amikor az Elkésett a békevágy című részt énekeltem fel a stúdióban, előttem már Sebestyén Márta és Varga Miklós hangját rögzítették. Mártit korábban nem ismertem, de feltettem magamban a kérdést, hogy eddig miért nem hallottam róla, annyira tetszett a hangja, elolvadtam tőle, Miklósról pedig mindig jó véleményem volt, ismertük egymást 1980, a P. Box megalakulása óta. Zseniális istváni hang. Bennem volt a bizonyítási vágy, hogy nekem itt most »nagyon kell tolni«, hogy megfeleljek. Úgy érzem, egymást húztuk a sikerben egyre feljebb és feljebb, nekem óriási segítség volt, hogy hallottam a többieket énekelni azokban a számokban, amelyekben én is szerepeltem.”

Az István, a király utóéletéről is ejtett néhány szót: „Kerényi Imre a Nemzetiben kifejezetten úgy fogta meg a darabot, hogy annak a látványon túl legyen plusz töltete. A történelmi eseményt erősítette minden megrendezett jelenettel, ettől egy nagyon kemény drámai képet tárt a néző elé, amelyben nehéz volt dönteni, kinek van igaza, vajon Istvánnak vagy Koppánynak? Említeném példaként a három főúr jeleneteit, akiket ahány féle közegbe helyezett, minduntalan kicsit másként viselkedtek és szólaltak meg. Említeném a három fantasztikus feleségem a Nemzetiben, a három „P” betűs művésznő, Papadimitriu Athina, Pregitzer Fruzsina és Peremartoni Krisztina profi színésznőkként álltak mellettem, velük is csodálatos volt együtt dolgozni, érzékenységük, empátiájuk nagyra becsülendő. Szintén más rendezési stílus volt 2003-ban Csíksomlyón Novák Tatáé, aki – a szó jó értelmében nem tudván kivetkőzni a saját bőréből – zseniálisan mozgatta a tömegeket, úgy a táncosokat, mint a statisztériát. Ennek is köze lehetett ahhoz, hogy picikét formálódtak, alakultak bizonyos jelenetek, s ezáltal kapott egy sajátos ízt maga a darab is, és lett rendesen lehetőségünk a hatalmas tér kitöltésére.”

A jellegzetes orgánumú énekes 1986-ban került a Rock Színházba. Ahogy fogalmazott:

„Belekerültem a sűrűjébe, még táncpróbákra is jártam, mint mindenki a társulatból, ami arra volt jó, hogy összekovácsolja a csapatot, és persze a mozgáskultúránkat kicsit fejlessze. Az első darabban Pilátusként mutatkoztam be a Szupersztárban mindjárt a szegedi Dóm téren, nagy sikerrel. Aztán megkaptam Perón szerepét az Evitában németül, mert a német menedzsment ezt kérte a nyugati országokban tartott előadásokhoz. Ez azért is volt különösen nagy kihívás, mert akkoriban a musical műfajnak nem volt mindent elsöprő sikere a németeknél. A szöveget korrepetitor segítségével sajátítottuk el – ez történt később az Isten pénze című darabbal is –, ami annyira jól sikerült, hogy amikor előadások után jöttek hozzánk gratulálni a németek, azt hitték, perfekt beszéljük a nyelvüket, holott én a magam részéről nem voltam azon a szinten. A Sztárcsinálókban átvettem Kiprioszi Jézus szerepét, egyszóval töretlen volt a bizalom irányomban. A következő évben, 1987-ben is folytatódtak a megbízásaim, miután megkaptuk az engedélyt a Nyomorultak bemutatására. Ebben a csodálatos műben a főszerepet, Jean Valjeant játszhattam, ami Koppány után a második legfontosabb szerep lett az életemben. Mondom ezt azért, mert ez nemcsak hangban, de lelki mélységében és fizikálisan is annyira összetett szerep, hogy aki ezt jól megcsinálja, akkor már bármilyen szerepet el tud játszani. Abból a szempontból pedig egyedülálló volt a produkciónk, hogy mi játszottuk szabadtéren először szerte a világon. Az időbeosztásom egyébként úgy nézett ki, hogy a Nemzetiben minden hónapban kijelöltek egy hetet, amikor játszottam az István, a királyban, a másik három hét a Rock Színházé volt.”

Vikidál Gyula mindemellett a Madách Színház tagja is lett 1990-ben, erről így vallott: „A Madách Színházhoz való csatlakozásomban elévülhetetlen szerepe volt Kerényi Imrének, aki a Madách igazgatója lett. Szerintem ehhez kellett az is, hogy Tolcsvay László felhívjon azzal, hogy írt egy darabot – ez volt a Mária evangéliuma –, amelyben rám bízná a szeretett tanítvány, János apostol szerepét, Sasvári Sándor lesz Jézus és Sáfár Mónika alakítja Máriát. Természetesen nagy kedvem volt hozzá, hiszen Tolcsvay Laci személye garancia volt arra, hogy ez a rockopera jó lesz. […] De még ennél is sűrűbb lett a helyzet, amikor Szerednyey Béla keresett meg, hogy volna egy szerep számomra Webber első rockoperájában, a József és a színes szélesvásznú álomkabátban, amit Szirtes Tamás rendezett. A Fáraót gondolták rám osztani, ami megint csak telitalálat volt, mert egyből beleéreztem a boogie-woogie stílusba. Ennek a bemutatója 1990. január 10-én volt, míg a Tolcsvay-műé alig két hónappal később, március 29-én. Tehát a Webber-mucicalre később kaptam a megbízatást, de előbb mutattuk be, mint a Mária evangéliumát. Elképesztő iramot diktáltak nekem a színházban, de bírtam.”

Még ezt megelőzően 1989-ben vitték színre a Rock Színházzal a Légy jó mindhalálig!-ot, az Arizona színpadán mutatták be, filmfelvétel is készült belőle, Vikidál Gyula pedig nagyon szerette játszani Valkay tanár urat. Ugyanebben az évben az ABBA-féle Sakkot is bemutatták. Az újabb Szörényi-zenemű, az Attila, Isten kardja 1993-ban ugyan nem aratott akkora sikert, mint tíz évvel korábban az István, a király, de ebben az énekes szerint az is közrejátszott, hogy a közönség óhatatlanul az István sikerét várta el az új műtől. Az énekes ezenkívül játszott többek között az Isten pénze, A bestia, az Olivér, A kiátkozott, az Anna Karenina, a Beszterce ostroma, az Egri csillagok, A rab ember fiai és A vörös malom című zenés színdarabokban. Mint kifejezésre juttatta:

„A zenés színpadi műfaj igenis megállja a helyét a többi zenés kategóriával összehasonlítva, és nagyon sokat adott nekünk, a művelőinek is, nemcsak a közönségnek, hiszen az évtizedek alatt közös sorsok, barátságok szövődtek közöttünk, melyek elkísérnek életünk végéig.”