Élet- és karrierinterjúk

A jeles zenész-mérnök felmenőkkel büszkélkedő, Martin György-díjas Vavrinecz András, zenész, népzenekutató, és népzenetanár 1954-ben, Budapesten született. Egészen kicsi korától kezdve természetes közege és lételeme a muzsikálás:

„Szüleim részéről mindkét oldalról zenész felmenőkkel rendelkezem. Édesanyám énektanár, édesapám pedig zeneszerző és karmester volt. Sokakat lehetne még említeni, de talán a leghíresebb, apai dédapám Vavrinecz Mór aki 1886-tól haláláig, 1913-ig, körülbelül egy emberöltőnyi időt a Mátyás-templom karnagy-zeneszerzőjeként dolgozott.”

Első gyűjtőélményét hatévesen Somogyacsán szerezte népzenekutató apai nagybátyja jóvoltából:

„Elvittek autóval Igalból egy nem messze lévő Somogyacsa nevű faluba. Nem volt még villany se a faluban… Emlékszem, hogy a régi Volgának az akkumulátorából vezettek be egy kábelt a konyhába a magnóhoz és a mikrofonba, abba énekelt egy néni. Aztán egy idő után meguntam, és kimentem az udvarba a tyúkokat hajkurászni”.

A zuglói I. István Gimnáziumban érettségizett, majd 1977-ben bányamérnöki oklevelet kapott a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen. Viszonylag rövid ideig maradt a mérnöki pályán, mert felmenői némelyikéhez híven végül a zenei pálya vonzotta magához. Erre így emlékszik vissza:

„1977 tavaszán megjelentek a dékáni hivatal hirdetőtábláján az állásajánlatok. Nekem egyik se tetszett, úgyhogy kértem magamnak egy ösztöndíjat egy cementgyárba, amit meg is kaptam. Már július elsejével dolgoztatni akartak, amit én nem akartam, mert menni akartam gyűjteni. Három műszakba akartak beosztani, ami ellen szintén kézzel-lábbal tiltakoztam, mert amellett semmi mást nem lehetett volna csinálni, szóval ez alól kibújtam.”

Első erdélyi útja a hetvenes évek elején nagyjából a táncházmozgalom elindulásának idejére esett, később a mozgalom tevékeny részesévé, alakítójává vált.

„Érettségi után egy barátommal, a most fizikatanárként dolgozó Tihanyi Tiborral kimentünk Erdélybe, az Újvári Lajos bácsi segítségével, útmutatásával, aki címeket, kontaktokat adott. 1972 nyarán Nagyszeben–Brassó–Csíkszereda–Szent Anna-tó–Gyergyó-Gyilkos-tó-Marosvásárhely-Kolozsvár útvonalon utaztuk körbe Erdélyt. Kallóssal már első erdélyi utamon megismerkedtünk, tudtam is, hogy ő kicsoda. Utolsó Gyimesben töltött napunkon házigazdáinknál megjelent egy több fős értelmiségi társaság, nem tudom pontosan kik, köztük volt Kallós. Ők elvileg mentek tovább, mi pedig jöttünk vissza Budapestre a Gyimesből, Csíkszeredából. Másnap, reggel hatkor a Kolozsvárról Budapestre tartó vonaton – mondanom sem kell, nagyon jó volt (nevet) – szereztem az első élményeimet a román vasútról: ugyanis adtak helyjegyet, de hely meg nem volt a vonaton, állnunk kellett Pestig. Ahogy fölszállok, látom, hogy a vonatfolyosón ott áll a Kallós Zoltán! Miután bemutatkoztam neki, sok mindenről mesélt: majdnem teljes egészében végigbeszélgettük az utat. Említette persze, hogy ismeri a nagybátyámat, Olsvai Imrét, és kaptam egy könyvet is tőle – Beke György Magunk keresése című könyvét –, amiben szerepelt egy vele készített hosszú riport. Mondta azt is, hogy izgul, hogy egyáltalán átengedik-e a határon, mert az idáig mindig leszedték a vonatról, amikor Magyarországra való kijutással próbálkozott. Abban reménykedett, hogy mivel ez alkalommal a Helikon Kiadó hívta meg, sikerülni fog az átjutás, és valóban, át is engedték. A Nyugatiba érve elbúcsúztunk. A peronon két kékfestőinges fiatal »valami furcsa« zenét muzsikált: mint utólag kiderült, Sebő Ferenc és Halmos Béla voltak azok.”

Erdélyi élményeinek és Kallós Zoltán atyai biztatásának hatására, 1975-től már hivatásszerűen foglalkozott népzenével: prímásként, illetve neves zenekarok vezetőjeként. Nyolc évig a Honvéd Művészegyütteshez tartozó Hegedős zenekar prímása volt, majd az 1990-es évek végétől az Állami Népi Együttes zenei vezetését vállalta magára:

„A Honvéd  […] sok elfoglaltságot jelentett. A legnagyobb sikerünk ebben a korai időszakban a Tündérkert című műsor bemutatója volt, amivel nagyon sokat dolgoztunk. Ha jól emlékszem, 1986-ban mutattuk be a Pesti Vigadóban, nagy felhajtás, csinnadratta közepette. Novák Tata érdeme, hogy ebbe az irányba is tudott nyitni és egyre inkább ismertté vált az együttes, és a Tündérkert műsor is ilyen nagy és pozitív publicitást kapott.”

Szervezői és szerkesztői munkássága mellett fáradhatatlan népzenegyűjtő, az egykori magyarlakta területeken nehéz olyan térséget találni, ahol nem fordult meg. Rendszeresen járt népzenét gyűjteni Somogy, Vas, Zala, Tolna, Nógrád, Gömör, Borsod, Abaúj, Zemplén, Szatmár, Bereg, Ugocsa, Máramaros megyébe, az erdélyi Kalotaszeg, Mezőség és Marosszék, valamint Felvidék településeire. Számos népzenei lemezen, kazettán működött közre zenészként, szerkesztőként, gyűjtő-közreadóként, illetve zenei rendezőként.

„A legelső [zenei tárgyú tanulmányom] egy gernyeszegi prímás életpályájáról, zenetanulásáról, játékstílusáról illetve hagyományos repertoárjáról szólt. A szöveges tanulmányhoz kottalejegyzéseket is csatoltam. Később tánczenei folyamat szerkezeti elemzésére is vállalkoztam. Aztán végül is, 1982-ben találtam meg azt a prímást, [Horváth Eleket] akihez a mai napig folyamatosan visszajárok. A marosszéki Vajdaszentiványban lakik, még él hála Istennek, nagyon szépen muzsikál. Róla is elkezdtem tanulmányokat írni, több ilyen szöveg meg is jelent. Írtam még a Hangszeres népzenei példatár - Népzenei füzetekbe is. Ebben a sorozatban most, 2019-ben fog egy újabb kötet megjelenni Horváth Elek dallamaival. Ezeken kívül a nyolcvanas évek végétől kezdve hanglemezek, aztán cédék szerkesztésében, közreadásában, lektorálásában is részt vettem, ezen belül eredeti anyagok publikálásában is. Mindezt folyamatos aktív zenekari tevékenység, muzsikálás mellett.”

Gyűjtései során folyamatosan fejlesztette lejegyzői és előadói készségeit, elsősorban a hangszeres (hegedű)zene terén. Mára a magyar népzenekutatás egyik legavatottabb szakértője hazánkban.

„[1992-től] kerültem a Magyar Művelődési Intézetbe, a Néptáncosok Szakmai Házába népzenei munkatársnak. De már 1981-től kezdve dolgoztam itt, mint külsős munkatárs. Mindenféle adatszolgáltatás volt a feladat. Tehát egyrészt mindenkit elláttam tanácsokkal, információval, felvételekkel, másrészt én is kérdezgettem mindenkit, aki idejött. Akkor még elég sokat gyűjtöttünk. Volt egy időszak, körülbelül a kilencvenes évek második feléig, amikor elég sűrűn jártak ide Erdélyből zenészek és táncosok. Ugye addig nem nagyon jöhettek, és akkor azokon a felvételeken, amiket készítettünk, azokon mindig ott voltam és irányítottam is, meg kérdezgettem őket. Volt egy időszak ezzel párhuzamosan majdnem, amikor a Halmos Béla is idekerült az Intézetbe, és akkor egyrészről egész jól megcsinálta a táncházarchívumot, abba is bele kellett dolgozgatnom, másrészt alapított egy hangszeres népzenekutató csoportot is, mert akkoriban a Zenetudományi Intézetben gyakorlatilag nem volt hangszeres népzenekutatás. Ennek következtében éveken keresztül eljártunk csak hangszeres népzenét gyűjteni Erdélybe is meg kis-Magyarországra is, meg Felvidékre is.”

Jelenleg a Hagyományok Házának zenei könyvtárosaként és a Nyíregyházi Egyetem művésztanáraként a népzene iránt érdeklődő újabb nemzedékeknek adja át tudását.