Tanulmányok

Mester utcából szakadt bozgor,
tikkadva itt tovább ne ülj,
menekülj!

– Víg Mihály (Ady Endre nótájára)

Ferencváros, Ithaka

Döncinek Víg Mihály igaz barátja volt. Egy 2013-as Balaton-buli előtt, a Dunán ringva elmondott utóbbi egy történetet az előbbiről. Dönci akkor már nem élt. Szelleme viszont ott keringett valahol a golyóluggatta, málló, levizelt és összehányt ferencvárosi falak között. Az mesélte el Mihály a barátjáról a videón,[1] hogy miért rúgta ki őt a bandájából. „Telefonált…” – kezdi ironikus-rezignáltan, és hangja olyan mélyről érkezik, mintha a Mester utcai foghíjtelkek kavicsai alól korcogna, arcán viszont a mosoly szívből jövő. Telefonált tehát Dönci, hogy mindjárt odaér a próbára. A Boráros térnél járt akkor. Aztán háromnegyed óra múlva megint csörrent a mobil. A gitáros akkor is a Borárosnál volt, mert elaludt közben, s ki tudja, merre indult azután.

 

Tiszta sor, hogy a Boráros tér – mint valami borostyánba öntött, örök origó – piszkosul koncentráltan mond el Dönciről valami fontosat. Az önéletrajzi kötete címéül választott állandó szökések ellenére, és azokat követően mégiscsak a Ferencvárosba tért mindig haza, mégha otthon az élete során igen kevésszer érezte is magát. Kötetében kifogástalan pillanatképekben emlékezik meg mindenesetre – engedjék meg, hogy ezt megelőlegezzem – a IX. kerületről, ahol leélte az élete javát. Ezek a polaroidok a kortársak közül talán legjobb Ferencváros-krónikás, Kőrösi Zoltán írásai mellé nőnek fel szerintem, de hát győződjön meg erről ki-ki a saját szemével.

„Lepukkant, ám kedélyes hely volt a Ferencváros a hatvanas években. Csörömpölő tuják, hajnalban mogorván munkába menő melósok, kézikocsit toló guberálók, szájukban a szüntelen kialvó szivarcsutkával, közismert félnótások, például a Füttyös Gyurka, aki újságját marokra fogva csapkodta a házak falát és a nők fenekét. (…) A játszótereken galerik alakultak, véresen játékos bandaháborúkkal. A kocsmákban vizezett sört csapoltak sok habbal, a kommersz barackhoz főtt tojás, ruszli, állott szendvics dukált. A suszterüzlet munkaidő után próbahellyé alakult át. Klarinéttal, tangóharmonikával gyakoroltak.”

A kézirat szerint Dönci lakott bár a Sváb- és a Szabadság-hegyen, megjárta Amszterdamot és Londont, sőt, bejárta egész Nagy-Britanniát, de sehol olyan otthonosan nem érezte magát, mint a Mester utca környékének betonútvesztőiben. „A gitár húzta ki a ferencvárosi környezetből”[2] – fogalmazza meg egy memoárban Menyhárt Jenő. Valami titokzatos erő azonban mágnesként húzta mégis vissza gyermekkora színhelyére Döncit. Övé a szó megint.

„Egyszóval valami mégis ideköt: a nyelv, néhány ember, a ferencvárosi tűzfalak, a menza-kaják, néhány – egyre kevesebb – kocsma titkos agora-hangulata; de ideláncol a gyávaságom, az ismeretlentől való félelem, az emigráns honfitársaim gyökértelensége és néhány jellemformáló esemény: nem a londoni Tower, vagy a Golden Gate tetején történt a luciferi megkísértés, hanem a budapesti Lánchíd tetejéről lepillantva hevert a lábaim előtt »a föld minden hatalma és dicsősége«. Ami Jákob pátriárkának Béthel volt Ábrahám és Izsák bolyongásának a földjén, a lajtorja-álom ígérete a megaláztatás idején, az volt nekem a Pozsonyi úti cselédszoba, a szerelem sivatagának és az isteni Élménynek a helyszíne, ami akkor is ideköt, ha már száműztek onnan.”

A szóban forgó kézirat, amelyből jelen citátumok is származnak, datálással zárul. 2005. július 8-án fejezte be eszerint a gépelést Dénes József, délután méghozzá, kevéssel egy Balaton-buli előtt. Azt hiszem, nem trafálok nagyon mellé, ha azt feltételezem, hogy – kőgörgetés helyett végtelen gitártokcipelésre kárhoztatva – a koncert után (meglehet, kapatosan kissé) ugyancsak a Ferencvárosban hajtotta álomra a fejét. A Borároshoz közel, de a hajótól sem túl messze.     

Egy kézirat kalandjai

Ha Dönci esetében felvetettem az imént az odüsszeiát, mint metaforát, nos, úgy gondolom, az életéről számot adó kéziratával kapcsolatban is érvényes közelítés lehet ez. Mégha afféle postafiókokba fagyott, mozdulatlan utazásról volt is szó eleddig. Önálló publikációt érdemelne – el is készíti egyszer majd valaki talán – annak az infografikának a közlése, amely azon obskúrus merevlemezek ágrajzát mutatja be, amelyeken megfordult az elkészülte óta eltelt tíz év alatt ez a fontos önéletrajz. Pontos kronológia és filológiai adatolás helyett annak a történetet írom most inkább ide, ahogy én találkoztam a szöveggel. Először 2008-ban, a literán olvastam belőle egy részletet, amit Jánossy Lajos nekrológ helyett közölt Dönci halála után. „Minden felelevenítés önkényes, és a megelevenítő veszteségéről szól. Az ittmaradottak fájdalmáról. Ellenben a nekrológ-nemírónak az jutott eszébe, hogy akit elvesztettünk, ezúttal mégis képes megszólalni.”  – írta Jánossy. [3]  Aztán – mialatt e vaskos word-dokumentum alighanem egyre több emailfiókba jutott el – számomra pár év csend következett. Majd idén februárban, alighogy Bajnai Zsolt biztosított róla, hogy a Cseh Tamás Program könnyűzenei örökség megőrzéséért dolgozó alprogramján belül lehetőségünk lesz kéziratok gondozására és könyvek kiadására is, azt súgta meg nekem Szőnyei Tamás, hogy a kézirat – amiről tudtam akkor már, hogy masszív, fontos szöveg – Legát Tibornál található meg, aki együtt zenélt Döncivel a Lidérc! nevű zenekarban. Dönci – úgy tudtam legalábbis akkor még, bár azóta más szcenáriók is a fülembe jutottak, tudhatjuk-e, valójában hogy történt? – Tiborra bízta a szöveget, s igen nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy Tibor méltónak gondolt arra a feladatra, hogy elkezdjek dolgozni a kézirattal. Mert azt már Jánossy Lajos is jelezte az említett jegyzetében, hogy igaz bár, hogy komoly húzása van a szövegnek, azért a majdani szerkesztő részéről is komoly húzásra lesz majd szükség. Idén márciusban megkaptam Dönci özvegyének, Dénes Szonjának az engedélyét is ahhoz, hogy kiadhassuk a kötetet. Elkezdődhetett a munka.

Bozgorként komilfó?

Mármint a szerkesztői munka. Mert a szerző részéről a dolog – úgy éreztem az első olvasás után, s úgy érzem most is – már a megírás aktusával elvégeztetett. És nem csak, sőt, nem elsősorban a memoárírásra, mint a közösség felől fontos munkára gondolok. A kötet legfontosabb kérdésfelvetése, tétje az én értelmezésemben az, amit ugyan expressis verbis egy alkalommal sem fogalmaz meg a szerző, tudható, érezhető mégis. Valahogy így hangzik: lehet-e valaki bozgorként komilfó? Definíciók következnek, s mint ilyenek, pontatlanok persze, de közelebb visznek talán valamelyest a megértéshez. A francia comme il faut illendőt, illedelmest, mintaszerűt, kifogástalan viselkedésűt jelent. Olyasvalakire mondják, aki könnyedén trendi, aki görcsök nélkül dandy. A bozgor pedig hazátlan jöttmentet, sehonnanit jelent románul. Pejoratív, lealacsonyító és bántó jelzőként használják szomszédaink.

Megkockáztatom, hogy Dénes József Szökésben című önéletrajzi (regényes) memoárja arról szól tehát, hogy be tud-e illeszkedni egy magát kívülállónak érző, lényegében mindennel szemben ellenálló személyiség abba a közösségbe, amit a sajátjától idegennek érez, gondol, lát. Lássuk csak!

„Kiviláglott, hogy a bűneim – melyek számosabbak a fejemen levő hajszálaknál – egyetlen alapbűnre vezethetők vissza: a lázadásra. Ha meglátok egy rendőrt, közterület-fenntartót, vámost, katonát, politikust, papot vagy presbitert, egyből a szabotázson, a szökésen kezd járni az eszem. Fityiszt mutatnék legszívesebben minden tekintélynek.”

Mind a bozgort, mind pedig a komilfó kifejezést számtalanszor használja a kéziratban Dönci, de emlékeim szerint egyetlen esetben sem köti őket össze. Mégis, mintha valami megbabonázó delej húzná egymás irányába Döncinek e gyakori szavajárásait. Bozgorként komilfónak lenni nem könnyű. Így összegződik számomra a kötet alapgondolata.

Dönci könyve tehát a nehézségekről szól. Azokról a nehézségekről, amiket egy ferencvárosi intézetis srác érezhetett, amikor bekerült az Európa Kiadóba, amit ő a „pasarétiek” zenekarának látott. Azokról a nehézségekről, amikkel egy vásott életű kölök találja magát szembe egy karizmatikus közösségben, vagy egy maga szakállára tanuló nebuló a „szakállas szürkeállomány” társaságában. Azokról a nehézségekről, amiket egy férfi érez, amikor beleszeret egy nőbe, vagy éppen, ha kiszeret belőle az a nő. 

Bozgorként komilfónak lenni nem könnyű tehát. Egy bozgor ezért leggyakrabban a szökést választja, lázad, a sorba nem áll be soha. Erről szól a könyv is. És ezzel néz szembe bátran az író. Hát akkor? Hiszen így végső soron mégsem szökik el a nehézségek, a bozgorság, az élet elől! (vö.: „Az ambíciók – még ha csak egy könyv írása is az – életben tartanak.”) Vagy ha mégis, hát nyomot hagy legalább maga után. Komilfóként beszél a bozgorságról, megérkezettként a nonkonformizmusról.

„Azért írom ezt az egész könyvet, hogy kiszálazzam magamnak, mi az igaz és a hamis közötti különbség. Hogy elválasszam egymástól a konkolyt és a búzát. Tudom, az aratók azt a parancsot kapták, hogy ne válasszák őket szét, mert a búza egy része is kárba vész esetleg. Hagyjuk az ítéletet arra, akit megillet. De egyszerűen nem tudok továbblépni addig, míg ezt meg nem teszem, vállalva a következményeket. A tollamat nem a gyűlölet vezeti, jóhiszeműnek vélem magam. (…) A külső események befelé fordulásra ösztönöztek, belső emigrációra. Tulajdonképpen ez motiválta ennek a könyvnek a megírását is.” Az életét Dönci a rock and rollra tette fel, az utolsó dal végén aztán lehalkította az erősítőt, hogy megleljen a belső kontroll-ládájában valamit, ami a zenénél is fontosabb.

Oké, de kicsoda az a Dönci?

Ne aggódjon a nyájas olvasó, a kérdés nem komoly. Feltételezem legalábbis, hogy aki e sorok olvasásába kezdett, mind tudja jól, kicsoda Dönci. Egy efféle – válogatott közönsége okán a tudományosság igényére mégiscsak számot tartó – írásnak mégsem árt talán kísérletet tenni arra, hogy alanyát meghatározza. Lássuk csak. „Írt egy regényt magáról, azt kell elolvasni. Végül nem jelent meg a könyve, mindenki azt mondta róla, hogy túl hosszú lett, meg kéne húzni. És azt ő nem csinálta meg. Most lehet, hogy majd valaki meghúzza. Abban mindenesetre sokat beszél magáról.”[4] Víg Mihály szavai a jelen dolgozat témáját adó munkára is reflektálnak. De hipertextusok hálójába ne bonyolódjunk.

Szikáran fogalmazva, Dönci gitáros volt. „Hiszen én voltam – ha nem is a »legjobb gitáros«, nem hiszek az efféle, Bundesligától kölcsönzött titulusokban – a legautentikusabb rock and roll fej a nyolcvanas években, aki már gyermekkorában is a beat levegőjét szívta” – írja magáról a könyvben. És amit belélegzett, nem tékozolta azt el.Számos alkalmi formáció mellett játszott többek között az Európa Kiadóban, a Balatonban, az Ámenben és a Lidérc!-ben.

Legát Tibor – akivel utóbbiban együtt zenélt – mondja róla: „(s)zerethetősége és nehézsége ugyanarról a tőről fakadt; végtelenül naiv, gyermeki lélek volt. Borzasztó ártatlanul áll hozzá élethez, zenéhez. Hogy hogyan működik ez a világ, arról ő nem volt hajlandó tudomást venni. Iszonyú dacos volt: ha valamit a fejébe vett, és nem úgy történt, akkor nem értette, hogy mi van körülötte.”[5]Bozgorként kívánt komilfó lenni – ugyebár.

Akkordok/kordok.

A rock and roll-fejségről szóló fentebbi mondatai szerénytelenül hangozhatnak, de aki elolvassa a Szökésbent, az meggyőződhet szerintem róla, hogy Dönci tényleg benne volt a sűrűjében. Gitározott. Közben dolgozott nyomdai segédmunkásként, figuránsként (a honi underground szereplői körében méltán népszerű munkakör volt ez!), öltözőőrként, de árult könyveket, képeslapokat is. Ő a Gracidin-korszak egyik első és – félő – utolsó krónikása. (Gyukics Gábor A kisfa galeri című szociohorrorját azért, ha már kis magyar kábítószertörténet, ne hagyjuk ki a felsorolásból!) Ő az, aki tán a legpontosabb, élénk pasztellel felvitt, imresszionista snittekben elbeszélt reportázst adja a Kassák Klubos zenekarokról, vagyis a margóra szorultakról, akiket a kollektív kirekesztettség tudata hozott egymáshoz közel.

Álljon itt pár mondat Dönci zenei irányzékáról. A hetvenes évek elején az undergroundban játszottak szerinte a legképzettebb muzsikusok, maguk mögé utasítva színvonalban az LGT-t, a Fonográfot vagy a Taurus Ex-T zenekart. A Miniben Papp Gyula Bartók Béla Egy este a székelyeknél című dolgozatát hangszerelte rockos alapokra, a Theátrum az Emerson, Lake & Palmer-féle Muszorgszkij-átdolgozást, az Egy kiállítás képeit interpretálta; a Rákfogóban Szakcsi Lakatos Béláék a dzsessz és a rock közös pontjait keresték. Mindennek az összefoglalása és betetőzése pedig a Syrius volt, Dönci szerint a nagybetűs progresszív!

Odahaza Soft Machine-t, Weather Reportot, Miles Davist, Frank Zappát és Jimi Hendrixet hallgatott. Ilyesfajta zenékkel tágította a befogadóképességét és általában, muzikalitásának a horizontját.

1975-ről írja: „Ez az időszak egyébként minden tekintetben a visszarendeződésről szólt. A legkiválóbb zenészek disszidáltak, a nagy Syrius haldoklott, Radics Béla külvárosi kultúrházakban vegetált, a V’73 Kovács Kati kísérőzenekaraként talált kiutat egzisztenciális problémáiból. A Kisrákfogó és a Dimenzió már nem volt képes továbbvinni az elődök progresszivitását: profizmusuk begyakorolt rutinmunkává vált, ihletük a részletkérdések csiszolására korlátozódott. Szakcsi művészetében az lett megfigyelhető, hogy amikor egyedül játszik, csodálatos, ha duóban muzsikál, még mindig nagyon jó (Johnny Lambizivel hallottam az FMK-ban egy kitűnő koncertjét), a triói is elég klasszak, de a kvartettjeiben már nem érvényesült mindaz, ami a zenei világában egyedülálló. Felteszem, ez a honi dzsesszben kibontakozó beltenyészet miatt alakult így. A rádióban a legigénytelenebb dalocskák harsogtak, melyek közül talán a Sajtból van a hold, az Iskolatáska és a Törökméz voltak a legemlékezetesebbek. A Skála Kópé, a lángossütödék és a gebinesek aranykorát éltük. A tudomány, a művészet, a gazdasági és az üzleti élet jelesei tömegesen keresték a kiutat az elképzeléseik megvalósításához külföldön. A szürkeállomány távozásával az elbunkósodás, a középszerűség hangja erősödött fel.”

Ezt pedig arról az időszakról jegyzi fel, amit Baracskán volt kénytelen eltölteni, elzárva az új dallamoktól: „ (…) egy hónap alatt annyi minden történt, hogy szinte egy átrendeződött világba tértem vissza. A bulizások elmaradtak, a város elcsendesedett, elterpeszkedett. Ami addig fontos volt, az eltűnt, az uralkodó hangok pedig az őszi utcán magányosan kopogó léptek lettek. Aki eddig Frank Zappát hallgatott, az áttért Edgar Varésére. Szokássá vált könyvtárba járni, és állandó partnerkapcsolatot létesíteni; angolt tanulni és csendesen a disszidálásra készülni. Emelkedett a cigaretta-, csökkent az alkoholadagom. Vettem egy Tesla magnót és elkezdtem gyűjteni a felvételeket. A lépteim lassabbak lettek, a ruháim alapszíneiben pedig a barna és a fekete dominált. A Zeneakadémián Stockhausen, Penderecki, Ligeti, Kurtág és Witold Lutosławski műveit tűzték műsorra, a sztár pedig André Watts, egy fekete zongorista volt, aki romantikus darabokat játszott. A rádióban a Szól a rádió szólt, és hírzárlat volt érvényben. Újságot alig olvastak a körülöttem élők. A szélhámosok és a szerencsevadászok korát éltük. Ismét divatba jött Karády. Zeneiskolába kezdtem járni, de egy év múlva abba is hagytam, mert elégedetlen voltam azzal, amit és ahogy tanítottak.”

Krónikásként is igen fontos munkát végez tehát, de igazán elemében érzi magát akkor is, amikor apró zeneelméleti, esztétikai futamokról elmélkedhet, gitártechnikai részletekbe merülhet.  

„Az igazi zene ott kezdődik – állítja –, ahol kiszabadulunk az egónk börtönéből. Minden muzsikus arra törekszik szinte – valaha én is ezt ambicionáltam –, hogy sikerüljön egy sajátos, csak rá jellemző stílust kialakítania, holott ez a világ legegyszerűbb dolga. Csupán engednünk kell a belső hangoknak, és nem egy külső tudást magunkra erőltetni. Akkor mindez magától létrejön.”

De amellett, hogy keresetlen szavakkal képes írni a zenéről, ugyanilyen közvetlenséggel osztja meg az olvasóval a hitkereséssel kapcsolatos élményeit is. Nyolc évig tagja volt ugyanis a Hit Gyülekezetének. És az írása azért annyira értékes és érdekes, mert egyáltalán nem intellektualizálja, elemzi túl a történteket. Egyszerűen leírja csak az emlékeit. Tűélesen méghozzá.

Nyelvrétegek – Örökjelen

A kötet stilisztikai szempontból is különös ötvözet. A hetvenes-nyolcvanas évek tolvajnyelve és a komilfó „szakállas szürkeállomány” nyelvi regisztere olvad ugyanis össze benne. A kocsmai beszélgetések élőbeszédszerűsége keveredik lapjain a prédikációk retorikai pontosságával. Olyan – ma már megmosolyogtató – kifejezéseket használ Dönci, mint a nebuló vagy a karalábétolvaj. Ha valamit még éppenhogy rendben valónak talál, arra azt mondja, hogy elgurul az eset, ha viszont egy dolog felbosszantotta, arra úgy emlékszik vissza, hogy azt bizony akkor és ott letüdőzte, a gyülekezetben tapasztalt és általa is átélt önmegtartóztatást pedig cölizésnek nevezi. Egészen elképesztő volt számomra szembesülni azzal, hogy Dönci esetenként féloldalnyi szövegrészeket – saját megjegyzése szerint fejből – idéz a Károli-bibliából.

A narrátor emlékezete tehát megdöbbentően éles. Dr. Szántó Dénes szerint – aki személyiségi jogi aspektusból vizsgálta át a kéziratot – néhány helyen túlságosan is az, mégpedig a kötetben feltűnő szerelmek, barátok, zenésztársak személyiségi jogai szempontjából. Márpedig erre mindenképpen tekintettel kell lennünk. Jelenleg – mialatt én ezeket a sorokat rovom épp – feltehetően több dolgozószobában, több monitoron van nyitva a kézirat, hiszen fontosnak tartottam minden fontosabb szereplő beleegyezését kérni, mielőtt megjelentetnénk a kötetet. Jó volt olvasni az eddigi visszajelzéseket, az eddigi válaszadók ugyanis szívesen emlékeznek Döncire, és támogatják a terveinket.

Az elbeszélő minden esetet, amit a kötetben említ, igyekszik úgy felidézni, mintha éppen abban az életállapotban, abban a helyzetben lenne benne, mintha aktuálisan kellene döntenie jó és rossz kereszteződésében. Mintha az élete térkép lenne, s mindig csak az éppen lakott kontinenst világítaná meg a jól irányzott fénypászma. A kötet sodrása elképesztő. Képzeljünk el egy zenészt, aki az íróság világában bozgornak számít ugyan – Jánossy Lajos kifejezésével élve –, a szó lehető legjobb értelmében vett dilettánssal van tehát dolgunk, de hát olyan dumájú és annyit beszélő amatőrrel, hogy a szerkesztő – s bízom benne, hogy a leendő olvasó is – a szerzőt egyből a szívébe zárja.

Coda

Összegzésképpen – bármilyen furcsán hat is ebben a helyzetben, amikor végtére is egy sajátos, körülírt mutatványt, afféle könyvtrailert próbáltam megjeleníteni a becses olvasónak –, szóval összegzésképpen annyit írnék még ide, hogy reményeim szerint egy, a könnyűzene, az ifjúsági csoportkultúrák, a történelem és a személyiséglélektan iránt érdeklődők számára is érdekes kötetet tehetünk le hamarosan az asztalra. Köszönettel tartozom ezért a Cseh Tamás Programnak, s személyesen Bajnai Zsoltnak, a Nemzeti Kulturális Alap Cseh Tamás Program Ideiglenes Kollégiuma vezetőjének, aki ugyancsak meggyőzőnek találta a kéziratot, s arra biztatott, hogy vágjak neki a szerkesztői munkának, aminek a végét ugyan még nem látom, azt viszont érzem, hogy nem volt hiábavaló egy ilyen kitűnő kötet előkészítésével foglalkozni. Köszönet jár Legát Tibornak, Deák Sanyinak, Szilágyi Lenkének és Víg Mihálynak is, akik mind biztattak, segítettek. És köszönet Eszternek is, aki akkor is hitt ebben a munkában, amikor én már csak nagyon kevéssé.

Persze rengeteg még a tennivaló. Az igazi akkor lesz majd, amikor felszállok egy villamosra a Borároson, s álmos szemű bölcsészlányok, meg idősödő underground-fejek kezéből Dönci sziluettje mosolyog majd vissza rám egy könyvről. Egy könyvről, amit bizony ő írt meg. És amiben ez is szerepel például:

„ahelyett, hogy a másik életébe durván beleavatkozna, mindenki írhatna egy könyvet. Mert aki könyvet ír, az kénytelen a saját szemszögéből végiggondolni a dolgokat, ez pedig odáig vezethet, hogy jobban megismeri önmagát, közvetve pedig másokat.”