Élet- és karrierinterjúk

Blueszenész barátom szokta volt mondani, hogy:

„Aki blues-t játszik, az néger!”

Persze ez nem azt jelenti, hogy blues-t csak néger zenész játszhat, hanem inkább valami olyasmit, hogy aki ezzel a zenével kezd foglalkozni, és kerül bensőségesebb kapcsolatba, annak óhatatlanul rendelkeznie kell egyfajta – a tradicionális amerikai stílus lelkületével legalábbis rokonítható – életérzéssel. „VasZoli” egyike azoknak a hazai blues-arcoknak, akik a közép-európai környezetbe ágyazva szólaltatják meg egy másféle „kisebbség” közérzetét, és akinél az említett tradíció felhangjai, illetve a magyar rögvalóság mindenkori rezgései szerves kavarodásban hallhatóak. Ezzel együtt azon kevés dalszerző közé tartozik, akiknél a dalszöveg – a Cseh–Bereményi- vagy a Dévényi Ádám-szerzeményekhez hasonlóan – egy-egy novellányi háttéranyagot is rejthet magában; ez esetben megannyi Örkény-egypercessel van dolgunk, vagyis olyan groteszk helyzetdalokkal, „abszurdoidokkal”, melyeknek hatására váratlanul szájra fagynak a mosolyok, miközben nevetésben oldódnak fel a szorongások is. 

Már a korai Ki mit tud?-os fellépésen is megvannak az azóta is önazonos karakterjegyek: bölcsességet sejtető szemüvegkeret (azóta lennonosabb változatban), cinkos mosolyra húzott szájszeglet, technikás, de fesztelen gitárjáték, sajátosan elcsukló énekbeszéd, pofonegyszerűen bravúros szöveg.

„Egy népünnepélyről fogok énekelni.”

– hangzik el a dal előtt. Talán mind a mai napig olyan magától értetődő módon fogadhatóak be a VasZoli-féle, görbülő valóságtükrözések, mint annak idején, szóljon (korántsem hangosan, mindinkább visszafogottabban, már-már maga elé dünnyögősen) az ének bármiről, a legapróbb mindennapi molyolástól kezdve a társadalmi problémákig. És nem utolsó sorban most is a „mai dal” kategóriába sorolva, ahogyan az anno a Ki mit tud?-on is történt. Hiszen a hazai beathullám nyomán kialakuló, immáron hagyományként is kezelhető dalkultúra dömpingjéből nem minden marad fönt naprakész módon. VasZoli dalai alighanem ide sorolhatóak, annak ellenére, hogy számára és néhány hasonló attitűdű kortársa (ld. Dévény Ádám-i nemrég lezáruló pályáját) számára egy idő után nehezebben voltak megtalálhatóak azok a fórumok, ahol ezek a fajta szerzemények igazán ki tudnak bontakozni. „Önerős hunplugged blues” előadóként azonban – a népünnepélyeken innen és túl – itt-ott mind a mai napig el lehet csípni VasZolit. (Különös ismertetőjegyek a fentiekben közölve.)    

„...ha én egyszer bánatos vagy depressziós vagyok, akkor nagyon, de nagyon kösse fel a gatyáját az az árván felnőtt, babája által otthagyott, éhbérért dolgozó alabamai gyapotszedő munkás, aki nálam letörtebb akar lenni”

– szól a VasZolitól származó mottó Fekete Kálmán Blues 2 című könyvének elején. A továbbiakban közölt életinterjú készítése korántsem törte le kérdezőnket, sőt, a háttérzenét szolgáltató, forgó bakelitlemezek és a megkérdezett pipagyűjteménye közepett pöfékelve igencsak szívderítő, félmosolyos hangulat kerekedett.