Élet- és karrierinterjúk

Vas János Panyiga (1953) elsősorban az Orfeo zenészcsoport és az abból kinőtt Vízöntő együttes alapító-vezetőjeként vált ismertté, de ott volt a Monszun létrejötténél, játszott a Gerilla, a Kolinda, a Mákvirág és a MALÉV Kamarás zenekarokban is. Kommunista szülők gyermekeként bal oldalról kritizálta a Kádár-rendszert. Sosem pártban gondolkodott, hanem közösségben, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszménye számára a mai napig a legfontosabb vezérfonal. Néprajzosként a nyolcvanas évektől egészen a megszűnésig stabil tagja volt a Néptáncosok Szakmai Házának, az utóbbi években elsősorban a Táncház Egyesületben dolgozik. 2012-ben Hej, ​betyárok! – Betyárok a népi kultúrában címmel jelent meg könyve.

„Apám minisztériumi katonatiszt volt, így én már a Rózsadombra születtem. Tízéves koromig a Lepke utcában laktunk, onnan leköltöztünk Lágymányosra, de miután anyámnak kiújult a tüdőbaja és szanatóriumba vonult, a négy évvel fiatalabb húgommal együtt bentlakásos intézetbe kerültünk. 1963 és 1967 között négy évet lehúztunk a Németvölgyi úton, ahol amúgy nagyon jól éreztem magam. És ami talán a legfontosabb: vigasztalásul kaptam egy gitárt. 
(…)
Otthon értelemszerűen balos nevelést kaptam, és anyám munkatársainak gyerekei közül többen kapcsolatban álltak azzal a száz-százötven fős egyetemista társasággal, amelynek tagjai nem maoisták voltak, de tudták már, ki volt Che Guevara. Tizennégy évesen egyszer én is eljutottam az egyik összejövetelükre. Felvették azt, amit akkor énekeltem és a gitáron zörögtem, elküldték a felvételt Maróthy Jánosnak, aki azt mondta, vigyétek el a Gerillákhoz. És akkor elvittek a Berkiék lakására, a Németvölgyi útra. Emlékszem, ott ült Haraszti Miklós, az együttes szövegírója, aki rögtön kijavította a prozódiai hibáimat. Szóval hamar bekerültem ebbe a körbe. Mindenhová mentünk utánuk, mi voltunk a slepp. 1967 őszén pedig – Bársony Jánossal és Szabó Katalinnal – Monszun néven mi is alapítottunk egy pol-beat együttest.”

 „A pol-beat nevet rettenetesen utáltuk, de kénytelen voltunk elfogadni, mert közhasználatúvá vált, nem lehetett mit tenni ellene, és hát az egyetlen fesztivált is ezen a néven rendezték. Pedig én már akkor is folknak akartam hívni ezt az irányzatot, mert abban nekem Dylan, Baez, Lomax és Seeger is egyaránt benne van. Dylan amúgy folkzenésznek tartotta magát, Pete Seeger pedig a We Shall Overcome mellett például cowboy-balladákat is énekelt. Később olasz és latin-amerikai példára próbálkoztunk ugyan az „új dal” (nuovo canto, nueva canción) elnevezéssel, de nem jött be, pedig a KÓTA kereteiben működött is egy Új Dalmozgalom Bizottsága. Maróthy ebbe engem delegált.”

„Az FMH-ban tartott pol-beat klubban is sűrűn megfordultam. Majd 1969 áprilisában a salgótarjáni könnyűzenei fesztiválon mint a pol-beat klub zenészei összeálltuk, és KISZ-dúr néven beneveztünk. De csak KISZ-moll néven engedtek fellépni. Merthogy a dúr nekik túl agresszív hangzású volt, attól féltek, balhét akarunk. Persze nem történt semmi ilyesmi. (…) E pol-beat klub révén kapcsolatba kerültünk a kelet-berlini Oktober klubbal, amely akkor már többedszerre rendezte meg a Rote Lieder (Vörös dal) fesztivált. Nagyon pol-beat, nagyon német, de sok pénzt kaptak rá az államtól, ezért a kezdetektől külföldieket is hívtak. 1970-ben a Monszunt is meghívták, és miután a berlini fesztivál szervezői bőséges létszámkeretet határoztak meg, én is kimehettem velük. (…) És itt, Kelet-Berlinben találkoztam először a chilei Quilapayún együttessel is, amelyik valami elképesztő hatású zenét játszott. Nem feltétlenül népzenét, de abszolút folkalapút. Népi hangszerekkel, népi éneklésmóddal, főként politikai-társadalmi tartalmú dalokat. Mindenki lehidalt tőlük. Dabasival szinte egyszerre mondtuk, hogy „Édesapám, ezt kell csinálni!”. Úgyhogy Dabasival addig susmorogtunk, míg 1971-ben létrejött az Orfeo zenészcsoport.
(…)
Magyarítottunk néhány Quilapayún-számot, átvettünk és átdolgoztunk néhány dalt Sebőéktől és a Kalákától, meg persze saját nótákat is játszottunk. Egyéb dalokat is összeszedtünk, a különböző történelmi társadalmi mozgalmak repertoárjából. 1972 februárjában meghívtak a berlini Rote Lieder fesztiválra, ahol nagy sikert arattunk. (…) Aztán hazajöttünk az Orfeóval és megtörtént a nagy szakadás. (…) Sokféle irányzat alakult ki a csoporton belül. Voltak a »bolsevik« gondolkodásúak (mi legalábbis így emlegettük őket), voltak a liberálisok és voltak a semmit nem tűrő lázadók (Malgot őket anarchistáknak hívta). Meg hát egy csomó személyes ellentét. Úgyhogy a balhék után többen távoztak a csoportból, így a zenekarból is De csináltuk tovább. Aztán jött az 1972-es Ki mit tud?.” 

„A fővárosi elődöntőbe egy spanyol anarchista katonadalt és a Fábián Pista balladáját adtunk elő. A zsűriben mindenki lelkendezett, milyen remek dalok, mire megszólalt a hadsereget képviselő fiatal tiszt, hogy »de hát ez a magyar néphadsereg elleni izgatás!«. Ő volt az egyetlen, aki értette. De sikerült kimagyaráznunk, úgyhogy megúsztuk, és bekerültünk a tévébe. Ahol a kategóriánkban a Monszunnal és Boros Lajossal versenyeztünk. (…) A szerkesztő Végh Miklós, aki balos ember volt és szeretett minket, a döntő után odajött, hogy »gyerekek, nem volt mit tenni, jött a telefon, hogy nem nyerhetitek meg. A győzteseket ugyanis Olaszországba viszik jutalomútra, és attól tartanak, hogy disszidáltok és csatlakoztok az olasz terrorista barátaitokhoz.« Erre persze nem lehetett mit mondani. Amikor kihirdették az eredményt, szó nélkül fenéken rúgtam Borost. A kamera szerencsére nem vette.”

„1972 nyara végén lehetett, hogy a II. kerületi kapitányság ifjúságvédelmi osztályán két »máshonnan« érkezett nyomozó azzal vádolt bennünket – főleg Malgotra kihegyezve –, hogy a szentendrei kommunában megrontottunk, sőt megerőszakoltunk fiatalkorúakat. Szerencsére velem kesztyűs kézzel bántak – anyám akkor mégiscsak a BM-ben dolgozott –, de amúgy elég kemény helyzet volt. A végén összejöttünk Fodorék lakásában, és az egész csoport írt egy levelet Kádár Jánosnak, hogy mi baloldali jó kommunisták vagyunk, és sért bennünket ez az eljárás. Máig szégyellem, hogy ezt a levelet aláírtam, de a többiekért megtettem. Miközben tudtam, hogy nem vagyok úgy jó kommunista, mint ahogy azt Kádár elvtárs képzeli. (…) Erre egyik pillanatról a másikra abbamaradt a nyomozás. Berendeltek, páran kaptak hatósági figyelmeztetést, de mindenki mehetett haza. Néhány hétre rá viszont Szántó Gábor vezetésével a Magyar Ifjúságban elindult egy cikksorozat Orfeo az álvilágban címmel, és Szántó minden aljasságot bevetett. Az egész cikksorozat oda vezetett, hogy a Ki mit tud?-döntős, országosan ismert zenekar számára egyik napról a másikra megszűntek a fellépési lehetőségek.”

„1972-ben a tévé szilveszteri műsorába felkérték »Tatát«, hogy egy cigány blokkot koreografáljon, és annak a kíséretéhez remekül passzolt a latin-amerikai csattogós gitártechnika. De közölték vele, hogy Orfeo néven nem léphetünk fel. Ment a nagy tökölés, hogy mi a fontosabb: ellenállni a hatalomnak és »szolidarítani« a többiekkel, vagy ugyanazt más néven vinni tovább. Emlékszem, összegyűltünk Elek Laciék lakásában, végighisztiztük a témát a többiekkel, majd mi négyen, Balázs, Dabasi, Lantos meg én kivonultunk a konyhába és eldöntöttük, hogy nevet változtatunk. Erre a többiek közölték, hogy akkor ki vagyunk zárva az Orfeo Csoportból. Mi meg beültünk a Kis Lucullusba, és miután mindannyian a Vízöntő jegyében születtünk, ráadásul a Vízöntő korszakát éltük a 68-as nyugati hagyomány szimbólumrendszere szerint, így Vízöntő lettünk.”

„Kiss Feri érkezése után beleástuk magunkat a valódi népzenélésbe, hamarosan már balkáni zenéket is játszottunk. De közben folytatódott a versmegzenésítés is, Dabasi József Attila »Szegényember«-verseiből szemezgetett, merthogy igyekeztünk a társadalmi elkötelezettségünket is fenntartani. A KISZ KB-ban szerencsére voltak támogatóink, így az Orfeo-balhé ellenére 1973 nyarán kiengedtek a kelet-berlini VIT-re. Aztán amikor hazajöttünk, úgy döntöttünk, vége. A nevet megtartottam (merthogy én találtam ki), és új társakkal folytattam tovább, de ez sem lett hosszú életű. Lehet, ennyire nehéz ember vagyok. »Erőszakos és agresszív«, ahogyan az ügynökjelentésben is jellemeztek. Sajnos egy idő után mindig előjönnek a korlátaim, főleg hangszeresen. Bizonyos szintig eljutottam a tekerőzésben, de onnan nem tudtam továbblépni. Vélhetően ennyi van bennem. A leginkább gitározni tudok, de sajnos ez arra is igaz. Mindez állandó feszültséget okozott bennem, sokat veszekedtünk, úgyhogy egy idő után mindenki túllépett rajtam. Majd eljött az a pillanat, amikor azt mondtam Ferinek, hogy oké, vigyétek a nevet, csak menjetek a picsába.”

„Néprajzos hallgatóként kötelező is, meg természetes is volt a gyűjtés. Ekkor már megvolt a betyármániám, és a Juhász András balladájában szerepel egy osztopáni vörös bíró, és gondoltam, itt biztos jó sztorik lehetnek. Úgyhogy néhány évfolyamtársammal felkerekedtünk és leutaztunk Osztopánba. Leutaztunk (jó sokat kellett begyalogolni az állomásról, végig bakanótákat énekeltünk), meghallgattuk a papot, de utána egyből mentünk a kocsmába, ahol megkérdeztem, hogy nem tudnak-e ajánlani egy öreg pásztort, aki ismeri a Juhász András balladáját? Mire mondják, dehogynem, a csordás Farkas ott lakik a falu végén. Úgyhogy kigyalogoltunk hozzá – Farkas István a becsületes neve –, bezörgettünk, beinvitált minket. Eleinte nem értette, miért érdekelnek minket ezek a betyárnóták, aztán belejött, és csak úgy dőltek belőle a mesék, a mondák, a balladák. (…) Erdélybe pedig a »Tata« vitt, aki idővel amolyan fogadott apám lett, vele jutottam el Székre (1974 vagy 1975 lehetett), de voltunk sokfelé. Magyarországon meg főként a Dunántúlon gyűjtöttem.” 

„Mikor feljöttem Pécsről, a Népművelődési Intézet táncosztályán már körvonalazódott a szakmai ház koncepciója. Lényege, hogy egy olyan részleget kellene létrehozni, amelyik kiszolgálná az amatőr néptáncegyütteseket eredeti anyagokkal, filmekkel és zenékkel, valamint rögzítené, dokumentálná az amatőr néptáncmozgalom eseményeit. Merthogy addig a mozgalmi emberek a ZTI-be jártak és folyamatosan a kutatóktól kértek ilyen anyagokat. Amikor 1981-ben létrejött a szakmai ház, megkerestek, én meg örömmel elvállaltam. Hivatalosan 1982. január 2-ától kedve szolgáltattunk – az igények és a lehetőségek szerint – anyagokat az amatőröknek.”

„Nagyjából ekkoriban kezdődött a tanári karrierem, amit nagyon élveztem, főleg, amikor hullámzott a zenei pályafutásom. Az exhibicionizmusomat itt is kellően kiélhettem. Azt szoktam mondani, hogy a tanítás abszolút főszerep negyvenöt perces felvonásokkal. Aztán a kilencvenes évek elején megkeresett Varga Zoli, aki akkor a fóti gyerekvárosban lakott a feleségével, Beával. Felvetődött, hogy létrehoznának egy népművészeti szakközépiskolát, kerámia, szövő, viseletkészítő és néptánc szakokkal. Jól ismerték az akkori minisztert, Andrásfalvyt és kijárták nála. Zoli tudta, miket tanítok, úgyhogy szólt, hogy a néprajz tantárgy tanrendjét találjam ki, és persze tanítsam. A szakközépiskola ma is működik, ősszel indul a huszonötödik tanévünk, és rengeteg hivatásos táncos került ki onnan. A fóti tevékenységem alapján pedig meghívtak a Magyar Táncművészeti Főiskolára (ma egyetem), ahol szintén lenyomtam kilenc-tíz évet.”

„Annak idején nagyon akartam zenekart csinálni. A többi valóban csak úgy alakult. De mindig jól éreztem magam. Sosem voltam ambiciózus alkat. Inkább mindenben kívülállónak számítottam. Benne is voltam, meg nem is. Néprajzosnak zenész voltam, zenésznek néprajzos. Néha valóban sodródtam. Meg akartam tanulni rendesen hangszeresen zenélni – nem sikerült. De az, hogy az Orfeo és a Vízöntő létrejött, az én elszántságomnak és erőszakosságomnak is köszönhető. Aztán, hogy miből mi lett, az már nem rajtam múlott, ahhoz kellettek a többiek. De mindig úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok.”