Élet- és karrierinterjúk

Várkonyi Mátyás Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, szövegíró, karmester neve a zenebarátok körében nemcsak, hogy ismerősen cseng, hanem sorra fújják dalait akár a Generál-, akár a Rock Színház-időszakból. Az 1950 szeptemberében születetett zenész sokrétű és szerteágazó munkássága a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdődött, ahol magas szintű hangszeroktatásban és szolfézsben részesült. Ahogy fogalmazott: „Nagyon komplex és alapos volt az egész. Ide járt akkoriban mások mellett Kincses Veronika és Marton Éva is. Számon tartjuk őket a mai napig a Csányi László Baráti Társaságban, amelynek elnöke vagyok.” Várkonyi Mátyás beszélt arról is, hogy általános iskolai osztálytársával, Fischer Ivánnal írtak mesemusicaleket, amibe sokszor bekapcsolódott Tegzes István is. Ezek voltak A bölcs róka, a Kacor király és a Távozási bizonyítvány, amelyek egyfelvonásos zeneművek voltak. A zeneszerző kiemelte: „A kottájuk a mai napig megvan, és azt kell, hogy mondjam, hogy teljesen vállalhatók manapság is, még humoruk is van. Szó van még mindig róla, hogy ezeket gyerekekkel akár el is lehetne játszatni.”

A Generál elődjének számító ZéGé történetéből érdemes felidézni az 1968-as Ki mit tud?-on való szereplésüket. Egyrészt írtak olyan dalt, amit nem ők, hanem Horváth Vilmos adott elő a Hungaria kíséretében, ez volt a Balatoni nyár, amelynek utóélete is lett, hiszen a korabeli retró filmfelvételekhez a mai napig előszeretettel választják a szerkesztők ezt a dalt. Ennél még érdekesebb a saját interpretálásukban előadott Halló, holló! című számuk sorsa:

„Ez is továbbjutott a középdöntőbe a mi előadásunkban, a holló és a róka meséjét dolgoztuk fel, és olyan sorok hangzottak fel benne, mint hogy »Valósítsd meg önmagad,!  Az éneklés semmire sem jó, többet ér a jó szöveg, a mézesmázas szó!« – ez nagyon tetszett a zsűrinek és a közönségnek is. A következő fordulóban azonban megmakacsoltam magam, azt mondtam, hogy ugyanazt a dalt ne játsszuk, és akkor a sablonosabb Menj az úton!-t aduk elő, amelyben olyan sor is szerepelt, hogy »Menj az úton, vissza ne nézz!« Ezen a zsűri megsértődött, Beck László tanár úr meg is mondta nekünk, hogy ha nem a Halló, holló!-t játsszuk, ki fogunk esni. Úgy is lett, kiestünk.”

Várkonyi Mátyás a maga megálmodta Generál zenekar megalakulásánál nem vehetett részt, mert besorozták katonának. Erre így emlékezik: „A konzi zeneszerzés szakjának elvégzése után mentem a dzsessz tanszakra, mellettem ült Török Ádám, aki akkoriban blockflötés (furulyás) volt, majd innen másodéves koromban, 1971 őszén berántottak két évre katonának. Éppen formálódott a ZéGé-ből a Generál, aminek persze én voltam a motorja, de pechemre, amikor ténylegesen létrejött 1971. december 1-jén, én már Veszprémben töltöttem a katonaidőmet egy rádiótávírász csapatban. Végül sikerült elintézni, hogy innen egy katonazenekarhoz kerüljek, így lettem a helyőrségi fúvószenekarban trombitás, de igazából mindenes.” A zenekarral való kapcsolata azonban ekkor sem szakadt meg: „Aztán én is írtam nekik a dalokat, például a Fűrészt, és még ki is jártam velük koncertezni, például a zuglói Danuviába, ahol eleinte még angyalbőrben nyomultam, aztán leszoktam róla, mert cikinek éreztem, pedig elvileg kötelező lett volna az egyenruha viselése. Úgy látszik azonban, hogy ezt nem figyelték annyira szigorúan az elvtársak. Itt volt egy fix napunk, és egy időben a hét folyamán rendszerint az Omegával váltogatva léptünk fel a különböző napokon, ami egészen addig tartott, amíg nem indult meg komolyan a nemzetközi karrierjük. Mindenkinek hasznára volt, hogy kijártam hozzájuk, nekik így lett, illetve maradt billentyűsük, én meg edzésben tartottam magam. Sőt, az első, 1973-as Staféta című lemezünk felvételére is kiengedtek a laktanyából, úgyhogy nemcsak szerzőként, de zenei közreműködőként is szerepelek a lemezborítón. A zenekari tagságomat azonban nem tudtam felvállalni, mert akkor hivatalosan katona voltam.”

A katonaságból való leszerelés után aztán vele együtt is tovább folytatódott a Generál szépen felívelő karrierje:

„Eleinte a Nemzetközi Koncert Igazgatóság (rövidebb nevén Interkoncert) járta ki nekünk a lehetőségeket, Neményi Gábor és Szász Gábor alkalmazottjaik voltak azok, akik közreműködtek a koncertek szervezésében, hiszen csak így lehetett hivatalossá tenni a külföldi útjainkat. Tőlük vette át a stafétabotot az idők folyamán Hegedüs László, aki nagy segítségünkre volt, és nyugodtan mondhatjuk, hogy rajtunk gyakorolta ki a menedzseri szakmát, de hivatalosan soha nem állt az Interkoncert alkalmazásában. Nagyon profi volt, mindent kidolgozott előre, minden eshetőségre felkészültünk, ő pedig hivatalosan technikusként kísérte a csapatot. Aztán jóval később igazi nemzetközi szupersztárokat hozott Magyarországra, ezek egy részét még a rendszerváltás előtt. A Generált viszont 1973-tól vitte a keleti blokkból először Lengyelországba, majd Bulgáriába és a Német Demokratikus Köztársaságba, később aztán nyugatra is. Mint zenekarvezető mentem vele a szervezés folyamán tárgyalni.”

Ez sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy nyugaton is sztárok lehessenek, amihez legközelebb talán a hollandiai televíziós és rádiós felvételek elkészítésekor álltak. Ezek promotálásának elmaradása miatt azonban az álmok szertefoszlottak, ugyanis a hazai hivatalok útvesztőjében „elfelejtettek” nekik érvényes útlevelet adni.

A Rock Színház 1980-ban jött létre Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor kezdeményezésére, első évben az ORI, majd a KISZ Központi Művészegyüttesének kebelén belül, mígnem 1985-ben a Művelődési Minisztérium felvállalta az alkalmazásukat, ami egészen 1995-ös megszüntetésükig tartott. A zenés színházi műfajról a zeneszerző így vallott: „A zenés színészséget talán még mind a mai napig lenézik egy kicsit a prózai színháziak. A Rock Színháznak az egyik nagy érdeme, hogy ezt a hozzáállást sikerült jelentősen visszaszorítani. Manapság persze megint felerősödtek azok a hangok, miszerint a musicalek másodrendűek a prózai darabokhoz képest, de ehhez hozzájárult az is, hogy számos zenemű született ebben a műfajban, és bizony nem mindegyik üti meg a mércét.” A kezdeti idők pedig valahogy így festettek: „Felmerült, hogy saját darabbal kezdünk, de aztán győzött a józan ész, és a már jól bevált, világsikert aratott Evitát választottuk elsőnek. Evita személyét ugyan nem sokan ismerték, de a darabban szintén szereplő Che Guevarát annál inkább, hiszen ő politikailag is elfogadott, sőt támogatott volt a Kádár-rendszerben. Akkor egyébként még csak egyetlen produkcióra álltunk össze, egyáltalán nem volt biztos, hogy ebből egy állandó társulattal rendelkező színház lesz. Először nem találtunk hozzá rendezőt, minden kiszemeltünk visszautasított minket, mert nem találtak benne fantáziát, és eközben még a rockszakma is féltékenykedett ránk, Som Lajostól alig tudtunk kikönyörögni egy keverőpultot, Pataky Attila pedig nem volt hajlandó velünk mikroportot cserélni.”

Az első magyar rockoperát is a Rock Színház vitte színre, szinte kísérleti jelleggel: „Leesett az álla a közönségnek, az előadások végén óriási ovációkat kaptunk, az emberek üdvrivalgásban törtek ki, de a dalok között is voltak tapsok. A Sztárcsinálók évekig ment a nagy sikernek köszönhetően, több mint ötszáz alkalommal vittük színre, úgyhogy természetesen országos hírre tettünk szert, amiben az is segített, hogy az MHV 1982-ben lemezen is kiadta, igaz csak negyven percre rövidített változatban. […] Magyar szöveggel, de direkt nemzetközi témával rukkoltunk elő, hiszen a darab Néró ókori római császár idején játszódik. Persze áthallások jócskán voltak benne, hiszen az, hogy »Seneca már nem a régi« félreérthetetlenül Kádár Jánosra vonatkozott.” A cenzúrával is szembetalálta magát a társulat, volt, hogy egy öregedő pártapparatcsik képében, aki a szerinte túlzottan erotikus tánckart és a hozzá kapcsolódó pikáns szöveget rótta fel nekik, de a cenzúrának a másik vonatkozása ennek a lemezek megjelentetéséért tett erőfeszítésekben érhető tetten:

„Még a nyolcvanas években is kellett küzdeni a lemezkiadásért, Miklós Tibi A krónikás megjelentetéséért egyedül szállt síkra, és célt ért. Elvileg a lemezkiadás ekkor már nem járt annyi nehézséggel, mert az MHV-t labelekre osztották, így egyfajta belső versengés alakult ki közöttük a vállalaton belül, de a monopóliuma még megmaradt. Úgy emlékszem, hogy mi már nem is a Vörösmarty térre mentünk tárgyalni, és nem is Erdős Péterrel kellett erről beszélgetni. De hozzá kell tennem, hogy a legelső Rock Színház-lemezzel, a Sztárcsinálókkal nem sokat akadékoskodtak Bors Jenőék. Ellenben a Bábjátékosból 1985-ben már csak kislemezt adtak ki, mert túl rendszerkritikus volt, és Miklós Tibivel ellentétben én nem voltam annyira erőszakos az MHV-nél – sajnos ennek a darabnak az ügyeit egyedül én intéztem a lemezkiadónál. […] Végül aztán A krónikás elé sem támasztottak akadályt, holott arról szólt, hogy Dávid király (Kádár János) krónikáját meg kell írni, ám a királyné és a lázadó diák megjelenése felforgatja az eredeti tervet, amit nagyon áthallásosnak gondoltam. Én akkor úgy éreztem, hogy ezzel is lehet cenzurális probléma, de nem lett.”

A Rock Színház több, mint harminc darabot mutatott be fennállásának másfél évtizede alatt. Volt ezek között mesejáték, musical és rockopera, külföldi és saját szerzemény egyaránt. Színpadra vitték a Sztárcsinálókon és az Evitán kívül – a teljesség igénye nélkül – a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Hairt, A bestiát, A rémségek kicsiny boltját, a Nyomorultakat, valamint a Farkasok, a Légy jó mindhalálig, az Anna Karenina, a Café Rock, a Miss Saigon és a Sakk című zeneműveket. Várkonyi Mátyás a Rock Színház 1995-ös állami megszüntetése után is sorra írta a zenés darabjait, mint az Egri Csillagok, a Will Shakespeare, vagy akit akartok, az Ifipark, a Szép új világ vagy A Fülemüle és a Zenegép, s emellett a korábbi darabjait is aktívan keresték és keresik ma is külföldön, keleten és nyugaton egyaránt. A Dorian Gray például jelen pillanatban már négy éve megy Kijevben, és még további három esztendőre vették meg, és arra vár, hogy Szentpéterváron is bemutassák. Várkonyi Mátyásnak azonban a szerelme mindig is a Rock Színház marad, ami a zenés színpadi produkciókat illeti: „ami talán mégis a legfontosabb, hogy a mai napig él a Rock Színház szelleme, darabjainkat nagyon sokan játsszák. Sokszor még manapság is azon kapom magam, hogy úgy nézegetem az épületeket egy-egy városban, hogy hol lehetne zenés színházat csinálni, hiszen a mi történetünk egyik olvasata éppen az, hogy tizenöt éven keresztül épületet kerestünk. Úgy látszik, ezt már nem lehet kiirtani belőlem.”