Élet- és karrierinterjúk

Ha felVági László nevéből indulunk ki, esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy viselője – a jó ideje saját „Felföldi Királyságába” visszavonuló zeneszerző, filmrendező és képzőművész – valamifajta önérzetes sértettségtől vezetve költözött ki egy ópusztaszeri tanyára, hogy hátrahagyja mindazt, ami hányatatott, ugyanakkor rendkívül kalandos életútjának eladdig irányt szabott, és ami mindvégig szellemi szembeszegülésre késztette őt. Azt az általa kontraszelektívnek nevezett miliőt, melyet akár nemzeti sajátosságként is elkönyvelhetünk, de amit ugyanúgy kiterjeszthetünk a huszadik századi kelet-közép európai térségre is. Bár a 2015-ben hetvenéves Vági szerint „a világon mindenütt utálják azt az embert, akinek önálló gondolkodása van. A kontraszelekció mindig, minden körülmények között működik.” Kőbányáról Szegedre kerülve, „risszrossz rockzenészként” és amatőr filmesként már igen korán megtapasztalhatta ezt, hiszen az akkori hatalomnak való kiszolgáltatottság fokozottan érte azokat, akik szabadon merték kinyilvánítani, amit a körülöttük lévő szűkebb-tágabb világról gondoltak.

„Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb, / Mit kény és kedv szerint lök / A sors idébb-odább.” – szól Petőfi a Ha férfi vagy, légy férfi című versében; a Vági által is megzenésített, bluesba átültetett szöveg (személyes áttétellel ugyan, de) egy az egyben magában foglalja mindazt, amit a szegedi Egyetemi Színpad nagy botrányt kavaró Petőfi napja című előadása (közösségi szinten) 1973 márciusában elemi erővel sugárzott. A költő naplójából, költeményeiből, illetve különböző besúgói jelentésekből összeállított, Paál István által rendezett előadás zenei kísérete egy éjszaka alatt készült el; mintegy kiperdült abból – a pályáját szintén egyetemi színpadosként kezdő Ács János kifejezésével élve – partizánattitűdből, ami az úgynevezett Vági-jelenséget akkoriban jellemezte, s jellemzi ma is. Az Angyalok nevű zenekarnak vagy a Vági-ék dzsesszformációnak sem volt más célja, minthogy a szabad önkifejezést gyakorolja, anélkül, hogy bármilyen (külső vagy belső) korlátozó tényező befolyásolná az adott folyamatot. „Mindig abban különböztem azoktól, akikkel zenéltem Szegeden, hogy egy folyamatban, és egy folyamban éltem meg a zenét. Mert mindig tovább kell lépni, nem szabad megragadni egy szinten. Hogy parasztnyelven mondjam, ha felállok erre az asztalra, akkor messzebbre látok, ha pedig onnan meglátom azt a létrát, akkor felmászok arra is, vagy akár a fákra, hogy még messzebbre lássak.” Az említett együttesek azonban különböző okok miatt nem tudtak hosszabb távon egyben maradni; sokakat bedarált a profi világ, mások abbahagyták a zenélést, esetleg pénzemberek lettek. Az itthoni díjak és nemzetközi elismerések ellenére az amatőr filmezés – természeténél fogva – sem hozott presztízsben mérhető sikereket Vági Lászlónak.

Ez az egyszerre áldásos és átkos állapot elsősorban arra a különutas működésmódra vezethető vissza, amely főleg a profi művészi világtól elhatárolódó alkotói függetlenségben érhető tetten.

„Valószínű az a státuszbeli problémája a Lacinak, hogy meg kell maradnia az értékcsinálásnak a perifériáján, a társadalmi elismertség szinte teljes hiánya mellett”

– mondja egy 1987-ben rögzített szerzői esten Kiss István népművelő, és ezzel sommásan össze is foglalta – vissza- és előrefele is – azt a pályaívet, aminek semmi köze a szokásos karriertörténetekhez. Mert aki az érvényes utat választja az érvényesülés útja helyett, észrevétlenül – és látszólag járatlan ösvényeken – jut el önmagához, majd ahhoz a személyiségen túli szférához, ahol már nem számítanak a bevett külsőségek vagy jól bevált allűrök.

„Ha valamivel végzek, akár filmmel, akár zenével, nem érzem a magaménak. Nem idegenedik el az anyag tőlem, de nem merem azt mondani, hogy én csináltam. Nem azért akarom megcsinálni, hogy magamnak sírva kezet csókoljak. Nincsenek úgynevezett művészi dolgaim”

– hangzik el az egyik művészetre vonatkozó kitétel a beszélgetésben, nem sokkal azután, hogy egy-egy elszólásból már kiderült, mennyien tartják mesterüknek az egyébként egyáltalán nem nagyzoló és felvágó ópusztaszeri csodabogarat, aki ugyanúgy megtalálja a kreatív kihívást az autószerelésben, mint a környékbeli, nyitott szellemiségű atyával együtt kitalált húsvéti passió megrendezésében.

Vagyis valamilyen szinten minden esetben az elmélyülés, de legfőképpen az a bizonyos beavató aktus van Vági tevékenységköreinek középpontjában, ami már a Paál István által kialakított – Grotowski színházával adekvát – kollektív szerepformálás (avagy szerepformáló kollektivitás) alapjait is áthatotta.

„A zene is erről kell, hogy szóljon: beavatódni. Ma ki avatódik be? Ki meri fölvállalni azt, hogy kidobják a templomból? A passióban volt egy hentes gyerek, aki az Úr hangján szólt, hogy »Ne félj!« Ez a kulcsmondat.” Az 1964 óta megfigyelést, bíróságra is beidézett, sőt, fölfüggesztetten elítélt Vági valóban nem félt: nem csak a besúgói rendszerrel való együttműködést utasította vissza, többszöri fenyegető figyelmeztetésre sem tűnt el Szegedről. A nyolcvanas évek elején egyik ismerőse kiáltott rá elképedve a korzón: „Vági, te hülye, itt maradtál, meg akarsz dögleni?”  

Az állandó megfélemlítés mégis odáig fajult, hogy finn filmes barátainak köszönhetően Ouluba költözött, ahol a helyi televíziónál dolgozott, illetve filmesztétikát tanított egy ottani egyetemen. Megdöbbentő módon – politikai összeférhetetlenség gyanújával – végül innen is távoznia kellett. A finn TV2 intendánsa arra kérte, hogy a rendszerváltás után Magyarországon készített, 1956-os témájú filmjéből két jelenetet vágjon ki. Ő megtagadta ezt, így a film dobozba került, és azóta is ott van.

„De több láda söröm is ott maradt Finnországban, amit megnyertem, csak nem mentem ki érte. Jöttek nekem 1989-ben, amikor megtörtént a »gengszterváltás«, hogy: »László, vége, most már szabadok vagytok ti is! Két év múlva ugyanott lesztek, mint mi.« Mondtam nekik, hogy ne csináljátok, ti egy percet sem éltetek az áldásos szocializmusban, ti nem tudjátok, hogy nem az a baj, hogy szétlopták az országot, hanem hogy kapcát csináltak az emberek fejéből, és azt helyrehozni két év alatt nem lehet.”

Vági visszatérése természetesen nem töltötte el örömmel a régi és/vagy új döntéshozókat Szegeden és környékén. Ismét az ellehetetlenülés szélén kellett kiharcolni egy talpalatnyi földet, és hozzá a lélegzetvételnyi szabadságot.  

„Vesd meg, kik egy jobb falatért / Eladják magokat. / „Koldúsbot és függetlenség!” / Ez légyen jelszavad.” – folytatódik Petőfi fentebb már idézett verse.Hamvasi modellnek is hívhatnánk azt a fajta életformát, amely képes az árokparton is maradandó műveket létrehozni. Vági László képzőművészeti alkotásai nemigen szerepeltek kiállításokon, filmjei vagy dobozban vannak, vagy digitalizálhatatlanok, zenei hangfelvételek is csak elvétve lelhetőek fel. A Petőfi rock 1973. március 14-i kiskőrösi előadásáról készült felvételt pedig a szegedi televízió munkatársai „veszítették” el… Vági a megannyi sérelem ellenére nem vág fel semmivel, nem követel elégtételt vagy utólagos elismerést.

„Ezzel kapcsolatban volt nagy vitám Szabados Gyurival. Ő azt mondta, hogyha valamit életre hívunk, kötelességünk van vele szemben. De járjak utána, hogy ismerjék el, hogy a Petőfi napja az első magyar rockopera meg minden…? Engem nem zavar, meg nem érdekel. Mindig azt szoktam mondani a fiamnak, ha jön valami ilyesmivel, hogy aranybogaram, mit érdekli a gólyát, mikor fölmegy harminc méter magasra, hogy lent mit karattyolnak a békák? Nagyképűen hangzik, de tényleg így van. Különben is, most már nem sok vizet zavarok. Van egy önvédelmi mechanizmusa az embernek, nekem meg pláne. Van egy határ, ameddig kilépek, és van egy, ahonnan már nem vagyok hajlandó. Iparkodok úgy élni, hogyha holnap földobom a talpamat, az utolsó pillanatban ne legyen bennem hiányérzet.”

Mondhatnánk, hogy csak a hiány, ami mindegyre gazdagabb. De talán mérlegre kell tennünk valami mást is. „Építs vagy ronts, mint a vihar, / S hallgass, ha műved kész, / Mint a vihar, ha megtevé / Munkáját, elenyész.” – zárul a szóban forgó Petőfi-vers. Vági is valahogy így hallgat. Még akkor is, ha keserűséggel vegyes élvezettel beszél a múltról, dühét derűbe fojtva, vagy elérzékenyülve egy pillanatra – ekkor pedig már a kérdező sem tud megszólalni. Csak az Ópusztába kiáltó szó visszhangzik tovább… Vihart legeltetve mindörökre.