Élet- és karrierinterjúk

Ungár István szaxofonművész 1938-ban született Budapesten. Családjában nem volt zenész, autodidakta módon kezdett el tanulni ezen a hangszeren.

Erre így emlékszik:

„A szomszédunkban lakott a későbbi nagy Járóka Sándor apja, aki szintén híres zenész volt. Egyszer megállított az öreg engem, aki akkor negyven kilós, csámpás, vörös hajú, szeplős gyerek voltam, és megkérdezte, hogy az én szaxofonozásomat hallja-e. Azt ajánlotta, hogy minél többet skálázzam fél hangonként felfelé. Ezután amikor hallotta, mindig fűzött hozzá valami kommentárt, volt, hogy megdicsért, volt, hogy elmarasztalt. A tánczeneszámokat hallás után kaptuk el, Pege Ali lefogta az akkordokat a zongorán, én meg fújtam rá valamit. Később rájöttem, hogy van egy nagy előnye az autodidakta tanulásnak, mégpedig az, hogy olyan dallamokat is elsajátítunk, amiket az iskolában nem tanítanak. Persze mindezzel együtt nehezebben haladsz a tanulásban. Ekkor már bevettek bennünket a zenekarok maguk mellé egy-egy szám erejéig egyik-másik tánciskolában, mert látták, hogy ügyesek vagyunk.”

A zenekarvezető a dzsesszhez való viszonyáról is vallott:

„Itt volt a legtöbb lehetőség arra, hogy improvizálhassak, hogy egy adott dallamot megvariáljak. Ezt a képességet nemigen lehet tanulni, inkább fentről jön, lehet ezt Istennek vagy ihletnek is nevezni, ahogy a tehetség is emberen felüli jelenség. A dzsessz persze rétegzene, így nem lehet belőle jól megélni, ezért választottam később a tánczenét. De nem lettem hűtlen a dzsesszhez sem, mert annak elemeit mindig igyekeztem becsempészni a dalaimba, a legutolsó időkig. A zenekaromban is megengedtem, hogy bárki improvizáljon, de egy, legfeljebb két refrén lehetett a hossza. Azt vallottam ugyanis, hogy amit két refrén alatt nem tud elmondani a zenész, azt több idő alatt sem tudja.”

Ungár István Gyuri becenevű bátyja zenekarának, a Gyurikán együttesnek a tagja lett pályája elején Pege Aladárral együtt, majd játszott mások mellett Szabó Gáborral és Csányi Mátyással is. A Rákosi-rendszer szigorú viszonyai azonban rányomták bélyegüket zenéjükre. Ennek voltak tragikomikus pillanatai is:

„Egy programon belül fele-fele arányban kellett lennie a magyar és a szovjet daloknak, és nem volt szabad improvizálni. Abban a műfajban, amiben mi voltunk érdekeltek, ez utóbbi nagyon nehezen volt megoldható. Mindenesetre azért swingeltünk akkor is, csak óvatosan kellett csinálni. A kommunista párt égisze alatt működött Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség képviselője rendszeresen járt a koncertjeinkre, utcabáljainkra. Sokszor szúrós tekintettel teremtett le bennünket, hogy mit képzelünk mi Alival, hogy improvizálni merészeltünk. Egy alkalommal megint jött ez az alak, aki a későbbiekben sportriporter lett, mi pedig éppen a How High the Moon című számot játszottuk. Berezeltünk, hogy bele fog kötni abba, hogy amerikai számot játszunk. Én azonban feltaláltam magam, és az éppen játszott dallamra elénekeltem az „Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd!” kezdetű dalt. Az ellenőr feljött a színpadra, átölelt bennünket, és ragyogó tekintettel mondta, hogy minket már nem kell többé megfigyelnie, mert jól tudjuk, miről van szó.”

A zenész elmondása szerint az 1956 utáni megtorlásnak is lett hatása a dzsesszéletben:

„Az igazán nagyok a forradalom leverése után mind elhagyták az országot, így nem volt kitől tanulni. Ez akkor is kézzelfoghatóvá vált, amikor egy cseh zenekar játszott nálunk, és kérték, hogy a magyarok álljanak be közéjük egy kis jam sessionre, de nem volt senki, aki erre vállalkozott volna, így ránk, tinédzserekre hárult ez a feladat. Ez egy újabb hendikep volt az életemben, hiszen nem volt elég, hogy autodidakta módon kezdtem el zenélni, 1956 után még azok sem voltak mellettem, akiktől el lehetett volna lesni a fogásokat.” Így főállásban üvegtechnikusként dolgozott, és emellett zenélt, amíg kalandos úton nem került a Holéczy-zenekarba. Itt lett profi zenész 1958–tól, letette az OSZK-vizsgát is, bár nehéz volt a kezdet az együttesben: „Mivel láttak bennem tehetséget, de képzetlen voltam, a szaxofonosok az első két hónapban minden nap tanítottak kottaolvasásra és zeneelméletre, amit beosztottak egymás között. A gázsim éppen arra hivatkozva, hogy kezdő vagyok, csak ötven forint volt fellépésenként, így könnyen ki lehet számolni, hogy nagyjából a felére csökkent a havi fizetésem azzal, hogy főállású zenész lettem.” 

A Holéczyben eltöltött időszak maga volt a népszerűség csúcsa:

„Minden évben szisztematikusan végigjártuk az országot, és rendszerint nagy sikert arattunk. A turnék megszervezése úgy zajlott, hogy Ákos szállást foglalt nekünk egy nagyobb város hotelében, ahol megegyezett az igazgatóval, hogy térítésmentesen lakhatunk ott két hétig, cserébe tartunk nekik egy ingyen bált. Ez általában működött is. A vidéki központjainkból aztán kirajzottunk a környező településekre, ezt neveztük tájolásnak. Volt egy nagyon olcsó fenntartású átalakított kenyeres kocsink, azzal mentünk el a falvakba, de még az is megesett, hogy egyik faluból a másikba különböző közlekedési eszközökön átvitték egymást az emberek, hogy hallhassanak minket.”

A zenekarvezető Holéczy Ákos azonban szálka volt a Kádár-rendszer szemében, így 1962-ben feloszlottak. Ungár István ezután a Horváth- majd a Galambos-zenekarokban játszott, míg végül 1966-ban megalapította saját zenekarát.

Az Ungár-zenekar megalakulása ambivalens körülmények között zajlott:

„A Pannónia Vendéglátóipari Vállalatnál Barna István áruforgalmi osztályvezető volt a felelős azért, hogy melyik zenekar hol játsszon, és ő ajánlotta, hogy alapítsak egy saját együttest, amelynek máris tud munkát adni. Így történt, hogy az Ungár-zenekar rögtön felkérést kapott 1966. május 1-jétől szeptemberig az EMKE-ben, mert az ottani együttes a Balatonra ment vendéglátózni. Ekkor már nekem »A« kategóriás OSZK-vizsgám volt, mégis kötözködtek velem az OSZK-nál, hogy hogy képzelem ezt, hogy ilyen fiatalon zenekart alapítok.” Az ellenkezések ellenére beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, és megragadtak az EMKE-ben. Ezt követően pedig lehetőségük lett nyugaton is játszani. „Voltunk Ausztriában, Nyugat-Németországban, Hollandiában, Svájcban, Finnországban, Svédországban, Norvégiában, Dániában és Izlandon. Itt nagyjából féléveket tartózkodtunk egy-egy helyen, de a koppenhágai Tivoliban csak két hónapot, mert emellett meglátogattuk a többi dániai Tivolit is, például Aarhusban és Aalborgban. Norvégiában és Németországban főleg szállodákban és night clubokban léptünk fel”

– jegyezte meg Ungár István.

Az Interkoncert által létrehozott viszonyokról Ungár István a következőt közölte:

„Az volt a részükről a központi akarat, hogy megszüntessék az önimpresszálást. Ha ehelyett tudtak volna értelmes szerződéseket szerezni, akkor ezzel nem lett volna baj, de nem tudtak. Igazából az volt ezzel a céljuk, hogy belekényszerítsenek minket általuk hozott, sokkal rosszabb kondíciójú szerződésekbe, s ezeknek csak úgy tudtuk elejét venni, ha mi magunknak szereztünk ennél jobbakat, ami szinte mindig sikerült. Az Interkoncertnél több korrupt ember is dolgozott, akik olcsó együttesket kerestek német megrendelőik számára, de ezek alól minidig ki tudtunk bújni, mert nekünk mindig volt hova mennünk játszani, illetve ahol mi játszottunk, oda mindig szívesen visszavártak minket. Sőt, ragaszkodtak hozzánk, és nem akartak bennünket lecserélni senkire sem, persze a rendes, német színvonalú gázsiért, amibe az Interkoncert nem tudott belekötni.”

Így aztán kialakult az Ungár-zenekar több évtizedig tartó verklije:

„A hetvenes években egészen egyszerűen hazarendelték két év kint tartózkodás után a vendéglátós zenészeket azzal, hogy egy évet kötelező magyar földön eltölteniük, azután mehetnek csak ki újabb két évre, ami után persze újabb egy évet kellett itthon tölteniük. Ezzel a szigorú intézkedéssel sikerült egy kicsit enyhíteni a hazai zenészhiányon. Mi általában az EMKE-be, a Béke kupolába és a balatonfüredi Marina szállóba tértünk vissza ezekre az egy évekre, aztán mehettünk megint nyugatra. Ezt mi nem úgy éltük meg, hogy hazarendeltek bennünket, mert idehaza is szerettünk játszani. Hozzá kell gyorsan tennem: Budapesten is a külföldi slágereket játszottuk, és ez sikk volt az itthoni közönség köreiben. Mi játszottuk talán először Magyarországon élőben a Volt egyszer egy vadnyugat című film zenéjét, de a Jézus Krisztus Szupersztárt is előadtuk 1971-ben az EMKE-ben. Ugyanígy a Hairből is adtunk elő részleteket, és a James Bond-filmzene is terítékre került.”

A műsorpolitikájukra is nagy hangsúlyt helyeztek:

„Azt, hogy mit játszunk, alapvetően a közönségigény döntötte el. Mindig is mondtam, és a mai napig vallom, hogy aki felmegy a színpadra, annak el kell tudnia adni magát, prostituálódnia kell, és ha nem a dzsessz, hanem a tánczene vagy a beat kell a közönségnek, akkor azt kell játszani. Nem szabad látnia a közönségnek, hogy az adott nóta, amit éppen játszol, neked nem tetszik, azt ugyanúgy jó kedvvel kell elmuzsikálnod, mint a kedvenceidet. Arra is vigyáztunk, hogy amikor egy-egy nehezebb darabot elővettünk, azt két nagy sláger közé tegyük. Ebből az is következett, hogy idővel a nehezebben emészthető műveket is megszerette a publikum.”

Közben Ungár Istvánt mások mellett Udo Jürgens, a Spencer Davis Group és a Nashville Teens is hívta soraiba, de ő a saját együttesére való tekintettel nem ment. A rendszerváltozás után is folytatta a zenekarában, amellyel 1994-ben átálltak a magánrendezvényeken való zeneszolgáltatásra. Ez olyan jól működött, hogy 2000-től a zenekarvezető együttesek közvetítésével is foglalkozott. Az aktív zenéléstől 2012-ben vonult vissza. Karrierjéről így vonta meg a mérleget:

„Elégedett vagyok a döntéseimmel, úgy érzem, teljes életet éltem, mind szakmailag; mind a családomat illetően. Igaz a mondás, miszerint visszafelé ne bánjunk meg semmit, így azt sem sajnálom, amikor nem mentem el zenélni a világsztárok felkérésére. Mindez így volt kerek egész, és mindent elértem, amit kitűztem magam elé.”