Élet- és karrierinterjúk

Toldy Mária énekesnő, énektanár 1938. május 3-án született Budapesten. Édesapja, Toldy István a Ganz-Mávag műszaki osztályvezetője volt, édesanyja, Worschitz Mária háztartásbeliként fogta össze a családot. Az énekesnő szülei fiatal felnőttkorában hunytak el. Bátyja, Toldy Zoltán filmgyári hangmérnökként dolgozott, és sajnos szintén nagyon fiatalon, ötvenévesen távozott az élők sorából.

Toldy Mária gyerekkori zenei tevékenységéről így vallott:

„Már gyerekkoromban is szerettem okítani a nálam kisebb diákokat, volt, hogy be is tanítottam nekik egy-két dalt vagy balettezni hoztam őket haza, amihez itthon anyukám zongorázott. Még iskolai kultúrversenyekre is vittem őket, a hópehelytáncot tanítottam meg nekik. Az is megesett sokszor, hogy kiálltam a játszótér közepére és énekeltem velük.” Az első szárnypróbálgatások során nagyon hamar érvényesülni tudott a tehetsége: „A szomszédban lakó, nálam egy évvel idősebb unokanővéremmel, Velemi Máriával és a bátyámmal megalapítottuk a szerényen rólunk elnevezett Toldy-énekhármast, amivel többnyire swingeket és rock and rollokat adtunk elő három szólamban, többek között Bill Haley-től a Rock Around the Clockot. Később felfigyelt ránk egy Tóth Zoltán nevű mérnök úriember, akinek a róla elnevezett big bandjében is felléphettünk. Ő a big bandjéhez szeretett volna egy kórust, amit bemutatott volna a rádióban, de ez nem jött össze, csak én mentem be velük, így a rádió kulisszái mögé bepillanthattam. Bágya András zenei rendező megtekintette a produkciót, aki rögtön ígéretet tett arra, hogy ha elindul a tánczenei stúdió, mehetek hozzájuk a képzésre.”

Toldy Mária a Magyar Rádió tánczenei stúdiójának képzésére és a szerzőkkel való kapcsolatára így emlékezett: „Balassa P. Tamás vezette az 1959-ben indult stúdiót, mindenki nagy örömére, mert remekül irányított bennünket. Ezt a stúdiót arra találták ki, hogy legyen lehetősége a jó énekeseknek kiemelkedni, mintegy biztosítandó az utánpótlást. […] Hetente egyszer kellett bejárnunk, a házi feladatnak kiadott dalt kellett elénekelnünk a kurzusvezetőnknek, aki különböző instrukciókkal látott el bennünket. Három évig jártam ide, nagyon hasznos volt. Vizsgadalainkról felvételek készültek, amiket leadtak a rádióban. A szerzők a vizsgáinktól teljesen függetlenül is beadták a dalaikat a rádióba, amiket egy stáb kiválogatott és szortírozott közöttünk. A rádió szerkesztősége a színvonalasnak ítélt dalokat minden hónapban személyre szabottan osztotta ki nekünk. Nekem elsősorban a játékos dalok jutottak, a személyiségemből fakadóan. Az is előfordult azonban elég sokszor, hogy a szerzők kifejezetten nekem írtak dalokat, és soha nem merült fel bennem, hogy akár csak egyetlen dalt is visszautasítsak. Miután felvettük a dalokat, „zésítették”, azaz rádiós műsorba való szerkesztésre alkalmasnak ítélték. A felvételek után járt némi honorárium, egyszeri összeg, mert az előadói jogdíjat nem ismerte a Kádár-rendszerben a Magyar Rádió. […] Nagyon érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam a tánczenei stúdió képzése során. Mivel mindig túl közel mentem a mikrofonhoz – ezt a rádiósok úgy mondták, hogy »megettem a mikrofont« – mindig betoltak egy széket a mikrofon és közém. Tőlem nem messze, néhány méterre volt egy hangfal, amelyből a minden hangszer szólamát tartalmazó zenei alapot hallottam, amire rá kellett énekelnem. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mert nehéz volt belőni, hogy milyen hangerő az, amit még nem nyom el a hangom, ugyanakkor én magam is hallom, és aminél nem leszek olyan hangos, hogy bezavarjak az énekmikrofonba. Sokszor kértem, hogy hangosítsák a zenei alapot, de ezt nem lehetett a végtelenségig emelni. Ez persze eléggé kezdetleges megoldás volt, és akkor szembesültem azzal, hogy van ennél sokkal jobb is, amikor Koós Janival kimentünk az NSZK-ba, és ott készítettünk felvételeket. Nagy revelációval hatott rám, hogy amikor felvettük a fülhallgatót, nem zavarja semmi az énekmikrofont, és nyugodtan kiereszthettem a hangom, amit minden erőlködés nélkül visszahallottam a fülemben.”

Toldy Máriának olyan hírességek írtak zeneszámokat, mint – a teljesség igénye nélkül – Bágya András, Bradányi Iván, G. Dénes György, Havasy Viktor, Körmendy Vilmos, Majláth Júlia, Malek Miklós, Payer András, S. Nagy István, Tardos Péter és Wolf Péter. Az 1966-os Táncdalfesztiválon való szereplésére a művésznő így emlékezik:

„Teljesen eltérő hangulata és – legalábbis akkor úgy éreztük – sokkal nagyobb tétje volt ennek a megmérettetésnek, mint ha valahol egy színpadon felléptünk volna, de ezzel nem szeretném leminősíteni a vidéki turnéinkat. Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy volt egy olyan miliője Táncdalfesztiválnak, amit se előtte, se utána semmihez nem lehetett hasonlítani. Még ma is összerándul a gyomrom, amikor meghallom valahol a Táncdalfesztivál oly jól ismert és sokat játszott szignálját, mert óhatatlanul eszembe jutnak azok az évek és persze az az óriási drukk, ami bennünk volt. Persze a televíziós közvetítések is rátettek jó pár lapáttal az izgalmakra, hiszen egy ország színe előtt vizsgáztunk akkoriban, mindenki ezt a műsort nézte, amelyben rövid úton elsöprő sikerű slágerek születtek. A vetélkedő során akkor lettem egy kicsit nyugodtabb, amikor az egyik próbán elénekeltem a dalomat, a Más ez a szerelem címűt, és a végén a vonósok és mindenki, aki csak tudott, a kottaállványát ütögette, ami a komolyzenészek részéről egyértelműen a tetszésnyilvánítás jele volt. Mint utóbb kiderült, senki más nem részesült ebben a megtiszteltetésben az előadók közül, csak én, ami azon túlmenően, hogy nagyon jól esett, még azt is jelentette, hogy szakmailag eljutottam egy komolyabb szintre. […] A Bágya András–G. Dénes György szerzemény, a Más ez a szerelem esetében a pozitív visszajelzések ellenére sem lehettem biztos abban, hogy megnyerem. Amikor a szervezők szóltak, hogy menjek az eredményhirdetésre, már lehetett tudni, hogy valamilyen díjat kapok, de még akkor sem tudhattam, hogy melyiket. Végül Kovács Katival megosztott első helyezést kaptunk előadói kategóriában. A közönségsikerem onnan is lemérhető volt, hogy amikor már a sokadik visszatapsolás után felkapcsolták a színházban a villanyt, én még mindig énekeltem, és láttam, hogy az emberek sírnak. Ebből tapasztalhattam, hogy azonosulni tudtak velem, és átérezték a dal mondanivalóját. Szinte hihetetlen, de ennek a dalnak máig tartó hatása van: a minap is ismeretlenek megfogták a kezem, és azt mondták, hogy soha nem fogják elfelejteni, ahogy azt a szép dalt előadtam. 1966 augusztusában az emberek nemhogy megállítottak, de meg is simogattak az utcán, én meg azt gondoltam magamban, hogy tényleg tudtam valamit adni nekik. Az igazi áttörést tehát az 1966-os Táncdalfesztivál jelentette énekesi karrieremben, még akkor is, ha a korábbi sikereimet is figyelembe vesszük.”

A második, 1967-ben rendezett Táncdalfesztivált a Rövid az élet című darabbal Toldy Mária szintén megnyerte. Mint mondta, ennek a számnak „a stílusa valóban hasonló volt az előző évihez, nagyon mélyen magaménak éreztem, és nagyon sokan megszerették, nagy sikere volt. Mint egy évvel korábban, most is megosztott első helyezést kapott, ez alkalommal Zalatnay Saroltával.” A nyugati karrier lehetőségéről így nyilatkozott: „Soha nem volt célom, hogy nyugaton fussak be karriert, de persze izgatta az ember fantáziáját, mi lehet a vasfüggönyön túl. Ezért aztán néhány kollégámmal, akik szintén Kelet-Berlinben szerepeltek velem, titokban átruccantunk Nyugat-Berlinbe. Azt a pompát és csillogást soha nem felejtem el, iszonyú nagy élmény volt. Ott találkoztunk véletlenül a Szabad Európa Rádió egyik munkatársával, aki interjút szeretett volna tőlem kérni, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy egy kicsit szidjam a Kádár-rendszert az éteren keresztül. Nem voltam erre hajlandó, mert úgy éreztem, hogy odakintről könnyen kritizálhattam volna a hazámat, ráadásul abban is biztos voltam, hogy a hazai viszonyokhoz képest kifejezetten kiemelt helyzetben vagyok, és az én számból nem hangzana túlzottan hitelesen az, hogy elmarasztalom az otthoni viszonyokat.”
A Kádár-rendszerben csak a korszak legnagyobbjairól forgattak egész estét betöltő filmet, ez is megadatott Toldy Máriának. A Szitányi András által rendezett filmben szerepelt egyebek mellett a Moszkva téri lányok című slágere, valamint énekelt Máté Péterrel is. A forgatás során a címen gondolkodtak a legtöbbet, először felvetődött a Toldy estéje, de ezt nem tartották jónak, mivel ilyen címmel már írt művet Arany János. Így maradtak a kevésbé poénvadász Egy este Toldy Máriával címnél. Ezenkívül is nagyon sokat foglalkoztatta a Magyar Televízió, de egy időszakban az NDK-ba is rendszeresen járt televíziós szereplésekre. Toldy Máriát az ORI és az Interkoncert is előszeretettel foglalkoztatta, de rengeteg előadását magánszervezésben oldották meg. Utóbbiakról így emlékezik meg:

„Számos fellépésemet szervezte Szikora Jenő, nagyon sokat köszönhetek neki. De ugyanilyen tevékenységet űzött Halmy Gábor is, akinek volt egy igen ódon, szürke autója, mindenki cikizte, hogy egyszer szét fog esni. Addig-addig mondogattuk, míg egyszer ez be is következett, egy előzés alkalmával az egyik kereke elhagyta a gépkocsit és önálló életre kelt, ott gurult egyedül az úton, amin nagyokat nevettünk. Persze megálltunk és orvosoltuk a problémát. Rólam a kollégák viccesen egy sorompót neveztek el valahol az Alföldön, mert nem vettem észre, hogy egy vasúti kereszteződésben hol folytatódik az út, így ráhajtottam a sínekre, és egy rövid szakaszon ott hajtottam. Amikor észrevettem, gyorsan visszatolattam a Moszkvicsommal, igaz, a kollégáim már őrjöngtek, hogy mi lesz, ha jön a vonat, mire rávágtam: majd megáll, és igazam is lett, senkinek nem esett bántódása. [..] Előfordult néha, hogy a Trabant fékje megfagyott, és befújt minket a hó, mire mi kiszálltunk a kocsiból, bementünk a legközelebbi településre, Kiskunfélegyházára, ahol szállodában aludtunk, és az autónkat másnap kiszabadítottuk. Előtte persze telefonáltunk a meghívóinknak, hogy nem tudunk továbbutazni, emiatt elmarad a fellépésünk. De nem tudtunk mit tenni, ezt a békát le kellett nyelnünk. Ez is hozzátartozott a zenés színpadi léthez, mindezzel együtt nem tudok olyan mozzanatot megemlíteni, amire ne jó szívvel emlékeznék, minden úgy volt szép, ahogy megtörtént.”

Toldy Mária a legszínvonalasabb vendéglátóhelyeken szintén fellépett: a Béke Szálló bárjában, a Béke Szálló kupolatermében, az Astoria bárjában és a Kamara Varietében is énekelt. A művésznőnek ezzel kapcsolatban is van egy emlékezetes esete: „A Béke Szálló bárjában 1964-ben meghallgatott minket két nyugatnémet férfi, akik Koós Jancsit és engem kiszemeltek maguknak, hogy Hamburgban lépjünk fel, majd közreműködjünk egy nagylemezen. Partnereink ebben mások mellett Rita Pavone és Paul Anka voltak. Csehszlovákiából szerették volna megszerezni Karel Gottot, de őt nem sikerült megnyerni az ügynek. Még fantasztikus minőségű képeket is készítettek rólunk Hamburgban, a mai napig őrzöm őket. Mi Janival felénekeltünk egy-egy számot erre a lemezre, ott kaptunk életünkben először fülhallgatót a fejünkre, ami nagyban megkönnyítette a munkánkat. Az Interkoncert erre a helyszínre is kiengedett bennünket, de azért velünk küldte Tardos Pétert, amit mi nem nagyon tudtunk hova tenni, annak ellenére, hogy sok szöveget írt nekünk. De más alkalmakkor is sokszor jöttek velünk kísérő emberek, akikről ma már feltételezhetjük, hogy nemcsak a mi két szép szemünkért fáradtak ki velünk, hanem egyéb megbízásaik is lehettek a Belügyminisztériumtól.”

Toldy Mária 1971-es visszavonulása után mindössze háromszor lépett színpadra: egyszer a lányával, Malek Andreával, másodszor a Malek család koncertjén a Művészetek Palotájában, harmadszor 2018-ban az Erkel Színházban a nyolcvanadik születésnapján rendezett életműhangversenyen. Aktív énekesnői pályafutásának lezárása után énektanárként működik, először a Postás Zeneiskolában tanított húsz évig, majd a Vasutas Zeneiskolába hívták, ahol a musicaliskola vezetője lett, ahol együttműködnek az Operettszínházzal. Olyan híres darabokat vittek színre, mint a Fame, a Godspell vagy az István, a király, utóbbival kétszer is turnéztak az Egyesült Államokban és Kanadában. A művésznő saját elmondása szerint életének értelme a családján túlmenően az énektanítás, amit addig szeretne űzni, ameddig csak lehet.