Élet- és karrierinterjúk

A budapesti születésű Tárkányi Tamara kilenc hónapos korától siófoki anyai nagyszüleinél nevelkedett egészen érettségiig. Már kisgyerekkorában dalokra tanították, nagyapjával együtt énekelt. Nagyapja fényképész műtermét a szovjet és a német katonák egyaránt igénybe vették, végül teljesen tönkretették a második világháborúban. Az énekesnő a gyerekkorát így idézte fel: „Volt egy nagyon kedves zenetanárom már általános iskolában is, tőle tanulmányaim végeztével úgy váltam el, hogy ne hagyjam abba az éneklést, mert kincs van a torkomban. De ekkor még hezitáltam az éneklés és a fotóriporterkedés között, ugyanis sokat lábatlankodtam nagypapám körül, még akkor is, amikor a siófoki turistákról készített fényképeket. (…) Középiskolában jártam színjátszó szakkörbe, amivel még versenyeken is indultam, énekeltem kórusban, és még néptáncoltam is. Ezenkívül már ekkor volt egy zenekarom is, amivel szintén megmérettettük magunkat vetélkedőkön, ezek közül volt, amelyiket megnyertük.”

Tárkányi Tamara tizennyolc évesen Budapestre költözött, hogy énekesi ambícióit valóra váltsa. Ekkor azonban édesanyja harmadik férjével megpróbálta eltéríteni ettől a szándékától:

„Elvittek egy zongoristához meghallgatásra, és megbeszélték vele, hogy mondja nekem azt, hogy tehetségtelen vagyok. Persze tisztában voltam a saját képességeimmel, így nem engedtem magam lebeszélni az énekesi pályáról.”

Az énekesnő a kezdeti lépésekre így emlékszik:

„Amikor az Autóbusz Vállalatnál gépírásra köteleztek, elegem lett, és szerencsém volt, mert egy másik kolléganőmmel együtt, aki szintén énekelt, felkértek az Astoria bárjában zenélő Herrer Pálék, hogy lépjünk fel velük a szórakozóhely megnyitóján. Ez nekem olyan jól sikerült, hogy több hónapra ottragadtam, sőt szerződést is hosszabbítottak velem. Mindössze annyi dolgom volt, hogy éjfélkor elő kellett adnom három dalt, úgyhogy előtte még tudtam haknizni. Egyébként még ez a kolléganőm vitt el egy hangképző énektanárhoz. Amikor azonban ifjabb Kalmár Tibor meghallotta a hangomat, annyira el volt ragadtatva tőle, hogy azt mondta nekem, ne skálázgassak ennél a tanárnál, ezért inkább elvitt Majláth Júliához. Ő lelkendezve megállapította rólam, hogy elképesztően nagy tehetség vagyok, és erre alapozva elküldött Sík Olgához is, úgyhogy egy évig csak képeztem a hangomat nála. Amikor letelt az egy év, Majláth Júlia vett a szárnyai alá. Emellett az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) stúdiójába is jártam négy évet. Ott sikeresen le is tettem az előadói vizsgát, s ezzel jogosítványom lett arra, hogy vendéglátóhelyeken énekeljek. Így kerültem többek között olyan nívós szórakozóhelyekre, mint az EMKE, a Savoy, a Margitsziget, ahol Rózsahegyi Marikával léptem fel, illetve a Halászbástya és a Hilton Szálló, ahol pedig Cserháti Zsuzsával osztoztunk a színpadon.”

A művésznő életében egy klasszisbeli ugrás volt, amikor felvették a rádió zenei stúdiójába:

„Egy szinttel feljebb kerültem akkor, amikor bejutottam a Magyar Rádió stúdiójának képzésére 1964-ben, ahol egy befolyásos ember kivételével – aki szeretett volna nekem keresztbe tenni, de nem sikerült neki – mindenki szeretett engem. Itt sokakkal megegyezően engem is Balassa P. Tamás tanított – aki a Táncdalfesztiválokon vezényelt is, sőt egyik dalát el is énekeltem ezen a fórumon –, sokat korrigált az órákon mindenkit, de ezt olyan empátiával tette, hogy mindannyian nagyon szerettük. Ennek meg is lett az eredménye, számos rádiófelvétel készült velem, ezek nagy része még ma is megvan, amiket általában a negyedévenként megrendezett rádiós vizsgákon vettünk fel egyfajta vizsgadal gyanánt. A legelső ilyen megmérettetésen előadott számom annyira megtetszett Komjáthy Györgynek, hogy lelkendezve jött oda hozzám, hogy közölje: annyira tetszik neki a felvétel, hogy kiajánlotta külföldi rádióadóknak is.”

Ezután már csak az ORI-vizsga következett:

„Ez összefüggésbe hozható a Táncdalfesztiválon 1966-ban elért második helyezésemmel, így aztán a korábban letett OSZK-vizsgám sokkal nehezebb volt, mint az ORI-megmérettetés, mert előbbin még bizonyítanom kellett, míg utóbbin már ünnepelt sztárként kezeltek. Az történt ugyanis, hogy egészen a Táncdalfesztiválos sikeremig nem volt szükségem ORI-vizsgára, míg innentől kezdve tényleg országjáró turnékban vettem részt, amit az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezett. Ezért aztán az ORI felkért, hogy szíveskedjek letenni a vizsgájukat, amit lényegében úgy szerveztek meg, hogy csak formalitás legyen, hiszen már bizonyítottam a táncdalos versenyen. Megkaptam az ORI-engedélyt is, minek következtében már százötven forintot is kaphattam fellépésenként, ahogy minden kollégám.”

Ezek után volt olyan szilveszteri estéje, amikor tizenkét (!) fellépése volt egyazon napon, a hétvégéken pedig teljesen szokványos volt, hogy hat előadásra volt előjegyezve két nap alatt.

Az első, 1966-os Táncdalfesztiválról és az azon való szerepléséről is pontos leírást adott:

„Noha mi énekesek vittük vásárra a bőrünket, mert a mi arcunkkal azonosította a közönség a szerzeményeket, így mi buktunk, ha bukás volt, és mi arattunk, ha siker volt, ennek ellenére mi voltunk a legutolsók, akiket megkérdeztek a dalokkal kapcsolatban. Egészen pontosan meg se kérdeztek bennünket, »Eszi, nem eszi, nem kap mást« alapon el kellett fogadjuk a felajánlott nótákat, különben el sem indulhattunk a Táncdalfesztiválon. Persze Bánki László, a rendezvény atyja gondosan megválogatta, kiket enged mikrofonhoz. Így tulajdonképpen egy gondos szűrő után az is egy belső körnek számított, akiket felkértek énekelni. Szerencsére én közéjük tartoztam, de nekem is kötve volt a kezem, ha nem tetszett volna a Lovas Róbert–Halmágyi Sándor szerzemény, nemigen utasíthattam volna vissza. Persze ugyanúgy Lovas Robinak is meg volt kötve a keze, ő meg megkapott engem, hogy nekem írjon dalt. Állítólag kezdetben nem is örült nekem, mert nem ismert, de a rádióból szorgalmasan nyugtatgatták, hogy milyen jó leszek majd, ami végül be is igazolódott.”

Tárkányi Tamara az Idegen utakon című számmal megosztott második helyezést ért el, a másik második helyezett Zalatnay Sarolta volt. A sikereiről is beszélt:

„Ezzel a számmal aztán sikert sikerre halmoztam, még külföldre is eljutottam vele, Katowicében egy tévéshow-ban is felléptem 1968-ban. Szerettem ezt a nótát, rajtam kívül nem énekelte senki más, csak Koós János. Sokszor megesett viszont, hogy ugyanabban a produkcióban vettünk részt, és olyankor értelemszerűen én énekeltem ezt a számot, mert eredendően én vittem sikerre. Lovas Róbert aztán ezután nem sokkal disszidált, emiatt a rádió vagy három-négy évig nem játszotta a dalait, ezzel is büntették azt, aki disszidált. Ez nekem sem tett jót, de azért még énekelhettem az Idegen utakont a saját fellépéseimen. Százszámra kaptam a leveleket, s az ORI osztotta szét, hogy melyik énekesnek melyik zsák levél jutott. Egy idegig válaszoltam rájuk, aztán elfogyott erre az időm és az energiám. Rendszeresen megállítottak az utcán is, hogy autogramot kérjenek tőlem. Meggyőződésem, hogy a közönség megérzi, ha szeretik őket, és ezt meghálálják, ahogy azt is, ha valaki szívből, szeretettel énekel, és szereti, amit csinál.”

Tárkányi Tamara megosztotta gondolatait a külföldi fellépési lehetőségekről is:

„1969. április 4-től egy hétig Szécsi Pállal voltunk Kijevben, totális telt házak előtt léptünk fel borzasztóan nagy sikerrel háromszor is egy jégcsarnokban. Előzőleg mindkettőnket behívatott Keszler Pál ORI-igazgató, hogy tájékoztasson az ottani elvárásokról. Mielőtt bementünk volna hozzá az irodájába, azt kérdezgettük egymástól, hogy vajon melyikünk milyen rossz fát tett a tűzre, de semmi érdemlegeset nem tudtunk magunknak felidézni, a rejtély pedig csak akkor oldódott meg, amikor megtudtuk, hogy mi vagyunk a szerencsések, akiket delegálnak a Szovjetunióba. A Neoton együttessel mentünk ki.”

Tárkányi Tamara itt ismerkedett meg férjével, Csanádi Károly négyszeres országos bajnok jégtáncossal, akivel a mai napig harmonikus házasságban él. Ezután rövidesen újra a Szovjetunióban találta magát, ezúttal Koós Jánossal:

„Nem sokkal hazatértünk után küldtek ki bennünket Koós Jánossal három hónapra, ez 1970-re esett. Keresztül-kasul jártuk a Szovjetuniót, de nagyon élveztem, annak ellenére, hogy nagy nyomorúság volt ott akkor. Egyszer elmentem a GUM Áruházba, csak gumicsizmát lehetett kapni. De mi rendes szállodákban laktunk, már amennyire rendesnek lehetett tekinteni azt, hogy a folyosóügyeletes asszonyságok, akiket gyezsurnajáknak hívtak, mindenkit ellenőriztek, hogy ki melyik szobába megy be. Amikor a kísérőzenekarunk egyik tagja bejött hozzánk beszélgetni, egyből feljelentette, hogy idegen ember van a szobámban. Mindemellett viszont pezsgőt és kaviárt is vásároltunk az étkezésekhez, az nagyon jó volt.”

Ezután férjével az Interkoncert engedélyével majdnem egy évtizeden keresztül külföldön szerepeltek jégrevükben, ahonnan csak nagyon ritkán látogattak haza, mert féltek, hogy nem engedik őket vissza. Majd hazajött, és folytatta pályafutását az ORI-val, az OSZK-val, a rádióval és az MHV-val együttműködésben. A rendszerváltás után kiadott egy CD-t, amin egyebek mellett egy olyan, majdnem elfeledett Máté Péter-dal szerepelt, amit kifejezetten Tárkányi Tamarának írt, illetve Ihász Gábortól is talált egy kiadatlan dalt, amit szintén elénekelt ezen a hanghordozón. Ezeken kívül egy sor dal zenéjét és szövegét is ő írta erre a CD-re. Ezenkívül fellépett Fellegi Ádám zongoraestjén a Vígadóban, ahol Mozartot énekelt, a 2009-es Papp László Sportarénában a Táncdalfesztiválok negyvenéves évfordulójára rendezett koncerten pedig grandiózus körülmények között ismét előadta az Idegen utakont, amivel nagy sikert aratott. Az utolsó fellépése Bradányi Iván nyolcvanéves születésnapjára rendezett ünnepi alkalmon volt 2010-ben a Fészek Klubban. Tárkányi Tamara férjével együtt jelenleg az állatvédelemnek szenteli idejét.