Élet- és karrierinterjúk

Tamás Gábor kétségtelenül a legismertebb és legnépszerűbb erdélyi táncdalénekes. Nemrég kapta meg a Magyar Köztársaság Arany érdemrend Keresztjét, Duna-díjas, 2004-től a magyar Kultúra Lovagja, 2016-ban a Világ Magyarságáért díjjal tüntették ki, 2022-ben pedig EMKE életműdíjjal.

1948 május 31-én született Kolozsváron, ahol emlékei szerint már kisgyerekkorában énekelt a vendégek előtt, és elemistaként a Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok! című dalt adta elő a Csillagszemű juhász előadás főszereplőjeként. Tehetségét közgazdász édesapjától örökölte, aki baráti körében nótákat, operetteket hegedült és énekelt. A negyedik osztályt már a zeneiskolában kezdte, csellószakon. Ötödikes korában a román és a magyar opera beválogatta a gyermekkórusába, ahol Puccini, Leoncavallo és Bizet operáiban énekelt. Ott tanulta meg a helyes légzést, a hangképzést, színpadi kiállást. Ám származása miatt a hetedik osztály utáni felvételin a zeneiskola igazgatója eltanácsolta: „nincs szükségünk pap csemetékre” – mondta, bár Gábor édesapja nem lelkész volt, „csak” főkönyvelő az Erdélyi Református Egyháznál. A zeneiskolából az Ady–Șincai líceumba került reál osztályba, de zenei tanulmányait folytatta a Művészeti Népiskolában, ahol a cselló mellett megtanult klarinéton is játszani.

Tamás Gábor első amatőr gitárzenekarával az Unirea gyár klubjában kezdett Shadows-dalokat próbálni, miután tizenegyedikes korában megspórolt zsebpénzén egy gitárt vásárolt, és megtanulta az alapakkordokat. A név nélküli zenekarnak nem sokkal később már a Fások klubja biztosított próbatermet, ahol már közönség előtt játszhatták a kor népszerű táncdalait. Érettségi után a kolozsvári Zeneakadémiára felvételizett karmesteri, zeneszerzői és pedagógiai szakra. Itt ismerkedett meg a kiváló szólógitárossal, Sorin Tudorannal, aki csatlakozott a Fások klubjának zenekarához, majd 1967-ben együtt megalapították az első kolozsvári rockzenekart, a Chromaticot. „Akkor kezdtem el először szólóban énekelni könnyűzenét, beatzenét. Az első fellépésünk a Fások klubjában őrület volt, tombolt a közönség, pedig táncolni jöttek nem zenét hallgatni!” – emlékszik vissza Tamás Gábor. Próbatermüket, székhelyüket áttették az IMF, az orvosi egyetem klubjába, legsikeresebb fellépéseik helyszíne pedig a sétatéri tó partján levő Chios vendéglő terasza volt és az Egyetemiek Házának előcsarnoka, a „Feuer”. 1969-ben az egyetem zenekaraként részt vettek az első romániai popfesztiválon Bukarestben, a legnevesebb zenekarok társaságában. Sorin nyomására egyre rockosabb, keményebb dalok került a repertoárjukba, Gábor viszont a dallamosabb, romantikusabb zene híve volt, ezért az újonnan alakuló Electra zenekarba igazolt át. Az úgynevezett Ötórai Teadélutánokon a Melody bárban főleg Beatles-dalokat játszottak. Próbatermük a Diákművelődési Házban volt, ahol fellépéseket is szerveztek nekik, és ahol már közel ezer ember előtt játszhattak. Így jutottak el a temesvári országos fesztiválra, ahol az Eloise című dallal Tamás Gábor megnyerte a legjobb énekes díját. Külön öröm volt számára, hogy ezen a néven díjazták és nem azon, amellyel a személyi igazolványában szerepelt szülei akarata ellenére: Tamas Gavrila Francisc.

A zeneakadémia másodéve után a zongoratanárnő a pótvizsgán is megbuktatta Tamás Gábort, aki ennek ellenére az akadémia dékánjának ajánlólevelével a bukaresti Ciprian Porumbescu zeneakadémián folytathatta tanulmányait. Előbb azonban Konstancán sikerült megszereznie a hivatásos működési engedélyt a legmagasabb szólóénekesi kategóriában. A vizsgán a kolozsvári Vilmányi zenekar kísérte, amelynek vezetője rábeszélte, hogy az 1971-es nyári szezon idejére legyen az énekesük az egyik legmenőbb tengerparti vendéglőben. Ősszel jelentkezett a bukaresti zeneakadémia dékánjánál, aki kolozsvári kollégája ajánlólevelével fel is vette Gábort harmadévre. A következő egyetemi évben a Donát úti orgonák című dallal hatalmas sikert aratott, amit számos fellépés és turné követett a Saturnus és a Castellani együttesekkel. Egyik tévés szereplése után kérte fel a magyar szerkesztőség vezetője, Bodor Pál, hogy külsősként vállaljon munkát Boros Zoltán zenei szerkesztő mellett. Emiatt a zeneakadémián átiratkozott látogatás nélküli szakra, aminek megvolt az az előnye is, hogy egyetem után nem helyezték ki zenetanárnak az ország valamelyik eldugott kis településére. Amint meséli:

„Így úsztam meg a kihelyezést, és így kerültem be a Román Rádiótelevízió magyar szerkesztőségéhez, zenei szerkesztőnek. A rádiónál heti öt műsorom volt, most is el tudom sorolni: hétfőn népzene, kedden Könnyűzenei portré, csütörtökön Válaszolunk hallgatóink kéréseire, szombaton Toplista, vasárnap Magnósok 10 perce. A Bukaresti Rádió egyedüli zenei szerkesztője voltam. A tévében meg Boros Zoltán vett maga mellé, és eljutottam oda, hogy jómagam is készítettem önálló műsorokat. Például a Szebeni Jazz Fesztiválról, mivel ott Zoli fellépett mint zongorista, ezért engem kért meg a műsor elkészítésére.”

A zeneakadémia elvégzése után, 1972-ben Tamás Gábor hazaköltözött Kolozsvárra, ahonnan hétvégeken Bukarestbe ingázott, hogy elkészítse az előre felvett rádióműsorait. Hétközben a Kolozsvárhoz közeli Harasztoson és Kajántón dolgozott mint zenetanár, esténként pedig a Somesul vendéglő zenekarában énekelt. Itt kérte fel 1974-ben a város neves zenésze, Farkas „Api” József, hogy csatlakozzon az újonnan alakuló Acustic T 74 zenekarhoz, amellyel már saját szerzeményeket játszottak. Példaképeik az amerikai Chicago és a Blood, Sweet and Tears zenekarok voltak, amelyek a soul, a funky, a pop és rock elemeit ötvözték dalaikban. A próbatermük a Diákművelődési Házban volt, ugyanott, ahol pár évvel korábban Gábor az Electra zenekarral is gyakorolt. Az öt kolozsvári magyar zenész részt vett a Bukarestben szervezett popfesztiválon, ahol az Álom című dalukkal elnyerték a legjobb szerzeménynek járó díjat. A zenekar befutott, rendszeresen szerepelt a rádiók toplistáján és a köztévé magyar adásában.

Legsikeresebb daláról, a Donát úti orgonák-ról Tamás Gábor így mesél:

„Imrédy Géza bácsi a Leányvár nevű vendéglőben borozgatott George Sbârceával, aki a Claude Romano művésznevet használta. Magyar felesége volt, anyanyelvi szinten beszélte a nyelvünket. Ömlött kint az eső, borozgattak, és ott írták meg a dalt. Azért egyezzünk meg, hogy ez a gyönyörű kis melódia e nélkül a banális, csodálatos kis szöveg nélkül soha nem érte volna el azt a sikert. Egy este, amikor a Someșulban játszunk, bejön Boros Zoli és mondja, hogy lesz a Magyar Színházban egy varietéműsor Tapsoljuk Kolozsvárt címmel. Mondta, hogy én is fel fogok itt lépni. Bokor Ildikó énekeli majd a Paloma Blancát magyarul, Győri Klára valami híres jazz számot én pedig a Donát úti orgonákat. Édesapám valamikor a gyerekkoromban játszotta és énekelte, mert ez a dal egy kis sikert már az ötvenes évek derekán megélt. Mondom neki, „Zolikám, a Jóisten áldja meg, mindenki nyomja a nemzetközi számokat, és én ezt fogom énekelni?!” Elénekeltem, csend, majd hatalmas taps! Akkor értettem meg, hogy mit jelent ez a dal a kolozsváriaknak. Ahogy Veress Zoltán költő, író mondta, az erdélyi magyarság jövőbe vetett hitét, a tavaszt, a megújulást”

. A dal 1974-ben kislemezen is megjelent és hatalmasa sikert aratott, az Electrecord lemezkiadó igazgatója szerint rekordmennyiségben fogyott, másfél millió példányban kelt el. Ez volt Tamás Gábor második kislemeze, miután 1973-ban már megjelent egy, a Jézus Krisztus Szupersztár rockoperában elhangzó Mária Magdolna dalával, amelyhez Józsa Erika írt magyar szöveget Még most is visszavárom címmel.

A Donát úti orgonák sikere nyomán Tamás Gábor szólóénekesi pályára lépett. Az Acustic T 74 zenekar tagjainak útjai amúgy is szétváltak, a fő dalszerzőjük, Farkas Api a zeneakadémia elvégzése után Temesváron lett karmester. Gábor Székelyföldön a Saturnus együttessel turnézott, Erdélyi északi vidékein pedig a nagykárolyi Castelanii – Kastélylakók zenekarral.

„Akkorra már kinőttem magam, nem kellett máshoz társuljak. Minden városban voltak szervezői a kultúrházaknak, ők hívtak. […] Erdélyben kizárólag magyar nyelven énekeltem, ezért is tiltottak le. Meggyűlt a bajom a Securitatéval, Konstancán, Bukarestben és Kolozsváron is. Három különböző alkalommal vittek el”

– meséli.

Tamás Gábort a hírhedt állambiztonsági szervezet, a Securitate először a tengerparton hallgatta ki „valutázás” miatt (farmerhez, nyugati árukhoz Romániában csak a „shopokban” lehetett hozzájutni dollárért), másodszor Bukarestben, amiért egy vendéglőben barátaival hangosan beszélt  magyarul, majd pedig Kolozsváron, amiért a magyarországi unokatestvéreivel és a nagymamájával levelezett (Édesanyja budapesti volt, de a szülei korán elváltak, és Gábort az édesapja nevelte második feleségével, Kolozsváron). Időközben egyre nagyobb nyomás nehezedett rá, hogy hazafias dalokat is énekeljen, és ne csak magyarul, hanem románul is. Így került be a repertoárjába Kerestély Zsolt slágere, a Copacul (Józsa Erika fordításában A fám), amire Gábor ráfogta, hogy hazafias dal, mert a fa tulajdonképpen az ország vezetőjéről, Ceaușescuról szól. Miután Bukarestben maga a televízió elnöke próbálta rávenni, hogy jelentsen a kollégáiról, Gábor számára betelt a pohár, és elhatározta, hogy valamilyen módon disszidál.

A hetvenes években a vendéglátóiparban dolgozó magyarországi zenészekhez hasonlóan a romániai előadók is kaphattak hivatalos munkaszerződést több hónapos időtartamra valamelyik nyugati országba. Tamás Gábor így jutott ki 1976-ban Finnországba, a bukaresti Coca Moraru dobossal és Farkas Api billentyűssel. Ő maga énekelt és megtanult basszusgitáron is játszani.

„Kaptam útlevelet, benne német, dán, finn és norvég vízummal. Finnországban a Haculinen Agentura szerződtetett hat hónapra. Közben vártam, hogy a feleségemet Ilikét törvény szerint kiengedjék látogatóba. Otthon volt a három és fél éves Attila kisfiúnkkal. De nem engedték ki, úgyhogy az a variáns esett. Maradt az, hogy én disszidálok és őket majd kiengedik családegyesítéssel.”

A szerződés lejárta után Coca és Farkas hazamentek, míg Gábor Finnországban maradt, ahol a már itt élő régi zenésztársával, Puiu Hațeganuval zenélt tovább, egy ideig Varkausban, majd 1976 decemberétől 1977 augusztusáig a müncheni Intermezzo kabaréban. Ezt követően Svédországba mentek, ahol a Kisbudapest vendéglőben kaptak szerződést. Gábor pályafutása hamarosan a stockholmi Mustach zenekarral folytatódott, három magyar zenész társaságában, mígnem 1985-ben saját együttest alapított Gábor and The Night Stars néven. „Rendszerint a Svédország és a többi skandináv ország között közlekedő sétahajókon dolgoztunk. Óriási sikerrel, többször nyertük el a Skandinávia legnépszerűbb vendéglátós zenekara kitüntetést.”

Az erdélyi színpadokra Tamás Gábor csak a rendszerváltás után térhetett vissza. Ebben nagy segítségére volt a Kolozsvári Rádiótelevízió magyar szerkesztőségének vezetője, Csép Sándor, aki 1991-ben meghívta Gábort egy filmezéssel egybe kötött kávéházi beszélgetésre néhány jólismert közéleti személyiség társaságában a város múltjáról, történelméről. Itt öt dalt énekelt el, nagy sikerrel. A visszatérésére így emlékezik:

„Ezen felbátorodva a stockholmi zenekarommal 1994-ben tértem vissza, amikor Csulak Sándor, a Kolozsvári Magyar Opera gazdasági igazgatója azzal fogadott, hogy »Gábor, baj van a jegyekkel!« Azt hittem, elájulok. Azt mondja, sajnos kell tartani egy második előadást, mivel a jegyek azonnal elkeltek. Ez volt a visszatérésem.”

Azóta minden páros esztendőben megjelent egy új lemeze, három után pedig egy válogatásalbum. A turnék közötti időszakban is rendszeresen kap meghívásokat városnapokra, falunapokra. Erdélyi turnéin kívül többször fellépett Kanadában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Budapesten az Uránia Filmszínház tizennyolc éve ad otthont a lemezbemutató koncertjeinek, legutóbb 2022 május 8-án.

A rendszerváltás utáni pályafutásának legismertebb dalai között van az Ó, Erdély szép hazám és a Gyere velem a Hargitára. Így vall róluk:

„Az elsőt akkor írtam amikor nem jöhettem még haza. Azt hittem, az új haza új szívet is ad, de nagyon hamar rájöttem, amit Tamási Áron mondott, hogy házat azt akárhol, de a hazát csak otthon találsz. A Gyere velem a Hargitára pedig az első erdélyi turném után született meg. Miután hazatértem, kint a tengeren, a hajókabinomban ültem és a szövege, zenéje egyszerre jött. Ilyen nyomot hagyott bennem a székelyföldi turné, Kolozsvár és Marosvásárhely után. Úgyhogy azóta is ezt az utat taposom, és úgy érzem, hogy a családon kívül engem ez éltet, ez tart fiatalon.”

Arra, hogy kik lennének régi zenésztársai közül egy képzeletbeli aranycsapatában, Tamás Gábor így válaszol:

„Ha elindulunk a doboktól, akkor mindenképpen Puiu Hațeganu, aki 1967-től a mai napig nagyon jó barátom, együtt játszottunk már az Electrában, Kolozsvár egyik első beatzenekarában. Az Ötórai Teadélutánokon vasárnap a Bánffy-palota bejáratától a Melody sarkáig állt a tömeg és várta, hogy beengedjék. A másik Streit Lajos »Pupi«, az Acustic dobosa. Az első zenekarom a Chromatic volt, amelyben Dani Igrețiu fantasztikusan dobolt. Ha a basszusgitárosokat vesszük elő, akkor Paul Masgras »Pali«, aki az Electrában majd a Semnal M-ben játszott miután én disszidáltam. Simon József »Jocó« az Acustic T 74-ben játszott. A gitárosok közül Győri Laci egy legenda volt Kolozsváron, talán rá emlékeznek a legtöbben. De Sorin Tudoran az egész ország egyik legismertebb és legelismertebb szólógitárosa volt. Hihetetlen volt, ahogy Jimi Hendrixet játszotta. A billentyűsök közül elsőként Vilmányi Sándor nevét említeném. Legendás kolozsvári zenész volt. A tengerparton a Kaszinóban nagyon híres volt a zenekara, amihez aztán én is csatlakoztam. Mindenképp helye van az aranycsapatban a billentyűknél Farkas Apinak, akivel együtt írtuk az Acustic T 74 dalait. Fantasztikusan tehetséges és a mai napig is aktív zenész! Nancy Brandest, a Roșu și Negru zseniális zeneszerzőjét és billentyűsét is mindenképpen megemlíteném, hiszen az első kislemezem az ő kíséretükkel jelent meg.”

Tamás Gábor az utóbbi két évtízedben Stockholm, Budapest és Erdély között „ingázik”, ha úton van, otthonról hazafelé tart. Bár bevallása szerint sehol sem érzi magát igazán otthon… Zenei világa a hetvenes évektől kezdve a romantikusabb, melankolikusabb dallamok, miközben jazzklubba és rockkoncertekre is ellátogat. Nagy példaképei között van Tom Jones és Engelbert Humperding. Ahogy fogalmaz: „Jönnek az új irányzatok, de a régi zene megállja a helyét. A szenny, vagy ne mondjuk annak, de a gyengébb, a furább, az excentrikus, az jön és megy. De az igazi muzsika, az, ami jó, az marad.