Élet- és karrierinterjúk

Szemző Tibort összeművészetinek nevezhető, már-már meditatívan előkészített, olykor évtizedes alkotói folyamatot feldolgozó, újra és újra átdolgozott, tökéletesített (vagy inkább mindig más oldalról megközelített) projektjei alapján akár kifejezetten koncepciózus alkotónak is tarthatnánk. Életútjának szerzői kommentálása közben mégsem kizárólag a tudatosság vagy a célorientáltság lesznek a kulcsfogalmai. A hiba és a véletlen jelenségvilága (a feltételezhető perfekcionizmussal némileg ellentmondásosan) legalább ugyanolyan fontos számára, mint az a szokatlan zenei vagy képi kontextussal körül vett, mégsem artisztikusan kisajátított – rendszerint számára is váratlan távlatokat nyitó – „sorsmetszeteinek” kompaktsága, komplexitása. Sőt, az általa (az ő szavaival élve: ha úgy tetszik, véletlenül, ha úgy tetszik, sorsszerűen) kiválasztott, avagy nyomon követett rokonlelkek, szellemtestvérek – Hamvas Bélától kezdve Ludwig Wittgensteinen és Kőrösi Csoma Sándoron keresztül Franz Kafkáig vagy Ottlik Gézáig – vágják át időről időre személyes sorsvonalának gordiuszi csomóját is.

A Szemző által transzparens történetekként említett vonalvezetők – a fenti, főként irodalmi alakokon keresztül – így állnak párhuzamban valamivel, amit (mindenféle misztifikálást elkerülve, kihangosított metafizikai „akusztika” nélkül) Taónak is hívhatunk – a megtett, saját lábbal kitaposott út ismeretében, a felfedezetlen ösvényeken még innen... De miképpen jön létre egy, a hallgató részéről bensőleg kibontható „idősűrítmény” egy végtelenül egyszerű és kézenfekvő, mindennapi mozzanatból, s tágul tovább mintegy önmagától? „A Tractatus azért is volt különleges kísérlet, mert redukált szövegre épült. Filmnek készült eredetileg, annak apropóján, hogy a rendszerváltás környékén a Magyar Televízió megrendelt egy olyan sorozatot – néhány radikális művésztől –, aminek Közjáték lett a címe. Ez főműsoridőben ment, a híradó előtt, egy héten keresztül, hétszer öt percben. Felkértek minket is Forgács Péteren keresztül, hogy készítsünk ilyen etűdöket; és mivel a Tractatus Logico-Philosophicusnak hét fejezete van, ilyen formában is prezentáltuk. Maga a zene tulajdonképpen nem is filmhez készült… Akkoriban született a középső fiam, akit ugyanazzal a dallammal altattam el mindig. Ennek a dúdolmánynak az elő- vagy hátterében hangzottak el aztán a Wittgenstein-szekvenciák, és ez bővült ki később a különböző nyelveken felvett szövegrészekkel (amiket az utazásaim során rögzítettem). A korábban említett, anyanyelvi beszélőkkel felvett hanganyagokat pedig szólamokként kezdtem bejátszani a koncerteken.”

Ahogy azt az iménti példa is mutatja, különutasnak mondható, műfajilag „területen kívüli” művekről van szó, melyek módszeressége mögül legkevésbé a mesterkéltség, inkább a természetesség, a dolgok oldott egybelátása, rezonáns összhangja érezhető ki. Mindez pedig visszavezethető Szemző Tibor egyik meghatározó halál- (s élet)közeli élményéhez.

„A komolyabb hangszeres tanulmányaim kezdetén jött ez a betegség, ami viszonylag sokáig tartott, és ami még a felgyógyulásom után is elválasztott a kortársaimtól. Mivel a gondolkodásomra nagyon erősen hatottak az ezzel járó halálközeli élmények – amit nem úgy értek, hogy a saját halálom közelségét éreztem, hanem hogy nagyon sok embert láttam meghalni, sokak szenvedését, öregségből vagy betegségből fakadó nyomorúságát láttam –, egészen furcsa tudatállapotba kerültem ahhoz képest, hogy mennyi idős voltam. […] [A]mikor átmész egy ilyen élményen, akkor évtizedeket vagy évszázadokat öregszel. Én is úgy éreztem, hogy a kortársaim beszédtémái, meg minden, ami őket foglalkoztatja, és amit ők állati komolyan gondolnak, az annyira légies és súlytalan, annyira nélkülözi a mélységet, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Így nekem évekbe telt újratanulni a »civil hangot« […]. [A]mikor ott vagy egyedül és öntudatlan állapotban, magas lázban fekszel, akár hetekig, élet és halál között lebegve, akkor – miután fölépül a szervezeted – egy kicsit újjászületsz. Ezért aztán egészen másképpen érzékeled a külvilágot és magát az időt is. Ez a másféle aspektus vagy rálátás a világra azonban nem válik egyáltalán tudatossá. Mindenesetre valószínűleg vízválasztó marad. A lényeg az, hogy ez a tapasztalat hozzájárult a dolgok mélységben való érzékeléséhez. Amikor felépültem, akkor már nem is tudtam olyasmivel foglalkozni, ami irreleváns volt számomra.”

Éppen ezt a fajta evidenciaértéket, szabad létezésmódot érzékelheti az ugyancsak különutas néző/hallgató, aki sajátos úton-módon közelíthet a Szemző-féle többszólamúsághoz, ami többek közt magában foglalja a beszélt szövegek zenei felületként való kezelését is. Olyasféle szinesztéziaélményben is részesülhetünk szemlélődés, hallgatózás közben, amihez szükséges lesz használnunk kevésbé kipróbált befogadói reflexeinket is. Az élet vendége – Csoma-legendárium című mozgókép lepergése közben például „láthatóvá válhat” előttünk a cantus firmus (azaz a legfőbb szólam) a vásznon… hiszen a professzióból kiinduló, kísérletező (majd tíz évig a 180-as Csoport tagjaként, majd önállóan, illetve különböző formációkban folytatott) zenei tevékenysége mellett autodidakta rendezővé avanzsáló Szemző először a szóban forgó film zenei anyagát készítette el, majd csak utána rendelte mindehhez – a Körősi Csoma Sándor által bejárt tibeti-indiai vidékekről készített – szupernyolcas filmfelvételeit…

Hasonló módon, érzéki beidegződéseinket kisimítva, egyfajta transzállapotban, vagyis a felfedezetlen út örvénylő ösvényeiben feloldódva juthatunk el – Szemző szemén és hallójáratai keresztül – a már egyáltalán nem irodalminak tűnő alakokhoz, önmagunkhoz is.