Tanulmányok

„Különösebben én sem örülnék a nagyon hosszú hajú gyerekeknek. Komikus lenne.”
(Idézet a filmben szereplő KISZ-alapszervezet kultúrfelelősétől)

A hatvanas évek második felétől ugyan nem nagy számban, de készültek magyar filmek a beatzene korabeli társadalmi és kultúrpolitikai megítéléséről, az új stílusnak a fiatalok életébe való berobbanásáról. Hogy csak a legismertebbeket említsem, az 1966-os Közbejött apróság, majd az Ezek a fiatalok és az Extázis 7-től 10-ig mind a fiatal generáció újfajta közösségi élményeként, divatjaként mutatják be a beatet, és többnyire a nemzedéki konfliktusra koncentrálnak.

Gazdag Gyula 1970-ben készült Válogatás című filmje viszont a hivatalos szervek beatzenészekkel szembeni elvárásaira helyezi a hangsúlyt, és ezen túl egy kerületi KISZ-alapszervezet működési körülményeire, célkitűzéseire, többek között arra, hogy miért van szükségük beatzenekarra.

Gazdag a Balázs Béla Stúdió egyik legismertebb alakja volt. Annak a filmes műhelynek, amelynek alkotói a hatvanas évek végén egy kiáltványban is megfogalmazták, hogy valóságfeltáró igénnyel egyre több társadalmi vonatkozású dokumentumfilmet terveznek készíteni.[1] A Válogatás ebbe a törekvésbe illeszkedik, ráadásul a valóságábrázolásra tett kísérletet oly módon viszi véghez, hogy a film előre megírt forgatókönyv nélkül készült. A rendező egy rádióhír alapján kezdett nyomozni, és hagyta maguktól zajlani az eseményeket.

A Válogatás a Petőfi rádió Kettőtől hatig[2] című műsorának 1970. februári hangfelvételével indul, amelyből kiderül, hogy egy lány próbatermet és fellépőhelyet keres a beatzenekarának. A kérésre reagálva még ugyanebbe az adásba betelefonál a csepeli KISZ-bizottság titkára azzal, hogy ők pedig éppen beatzenekart keresnek, és meg is adja a telefonszámát. Ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe Gazdag Gyula stábja, mivel a rendező is felhívja a KISZ-titkárt, majd rögzíti a megfelelő zenekar kiválasztásának módját, ezzel együtt a KISZ-szervezet tagjait is meginterjúvolja zenei ízlésükről, illetve a KISZ célkitűzéseiről.

A Válogatás többek között az alábbi kérdésekre keresi a választ: Mi a véleménye a filmben szereplő KISZ-szervezet tagjainak a beatről, és milyen más zenei stílusokat preferálnak? Hogyan áll össze egy amatőr beatzenekar felszerelése és anyagi támogatása? Mi jellemzi egy kerületi KISZ-alapszervezet anyagi és ideológiai hátterét, továbbá mi mondható el célkitűzéseikről és a fiatalokra tett hatásukról?[3]

Dolgozatomban a felsorolt témákat elemzem, hozzájuk kapcsolva vázlatosan bemutatom a társadalom- és kultúrtörténeti hátteret, valamint vitára is bocsájtom a jelzett vonatkozások hatását a könnyűzenei életre.

A filmben lezajló beszélgetésekből egyrészt képet kapunk arról, hogy a válogatást szervező KISZ-titkárnak és a kultúrfelelősöknek mi a véleménye a beatről, másrészt azt is látjuk, hogy az egyik zenekari tag hogyan igyekszik szóban megfelelni a bizottság elvárásainak. A bemutatott részletekből kiderül, hogy a KISZ-titkár nem szereti a beatet, és ezt főleg idős – 35 éves – korával indokolja. Elmondja, hogy jobban kedveli a dzsesszt, és tulajdonképpen csak a munkaköre miatt tetteti, hogy a beatstílus sincs ellenére. („De meghallgatom, és a KISZ-tagjaim előtt nem mondom, hogy nem szeretem a beatet. De majd ezt is kibírjuk.”) A válogatást megelőző bizottsági tárgyalás során hangot kap az a vélekedés is, miszerint beatzenét játszani kisebb zenei teljesítmény a magyar nótánál. („Olyan helyekre jársz, ahol a beatmuzsika (sic!) tud magyar muzsikát is játszani. – Tudnak.”) Ez az álláspont összecseng a kultúrpolitika korabeli szólamaival, amelyek a beatzenészek negatív erkölcsi megítélését szakmai szintre is helyezték, és a zenei egyszerűség, valamint a sallangos, tartalmatlan dalszövegek feltételezésével gyakran elmarasztalták a beatet. [4]

A kultúrtörténeti hátteret illetően elmondható továbbá, hogy az azt megelőzően még csak megtűrtnek számító dzsessz az évtized végére támogatott irányzattá vált, köszönhetően annak is, hogy a kultúrpolitika az amerikai imperializmus által elnyomott néprétegek zenéjét fedezte fel benne. Így már 1962-ben dzsessztörténeti sorozat indulhatott a rádióban Pernye András vezetésével, a hatvanas évek közepén pedig világsztárok fordultak meg az Erkel Színház dzsesszestjein, a magyar előadók pedig egyre gyakrabban koncerteztek külföldön.

Ezzel együtt a beat elterjedése a korszakban az amatőr zenészeknek szervezett különböző rendezvényeknek és vetélkedőknek köszönhető. A Ki Mit Tud?, a Salgótarjáni Amatőr Könnyűzenei Fesztivál és a könnyűzenei klubok révén a beatzene elindult a professzionalizálódás irányába.[5] Társadalmi és szakmai megbecsülését viszont visszavetette, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) sokáig nem preferálta a beatlemezek kiadását. A hatvanas évek végén az MHV továbbra is főleg a középkorúak igényeit igyekezett kielégíteni hagyományos tánczenei lemezekkel: ebben az időben Aradszky László és Szécsi Pál korongjai vezették az eladási listákat.[6]

A Válogatásban szereplő pártfunkcionáriusok a döntés meghozatala során főleg a beatzenészek értékrendszerét, magatartásmódját firtatják, miközben javaslatot tesznek arra vonatkozóan is, hogyan bánjon a zenekar a közönségével. Előkerül az a probléma, hogy az üzem KISZ-szervezete nem akar konfrontálódni a zenészek rajongóival, nem kíván felelősséget vállalni az együttesért, és képviselői ezért is igyekeznek rávenni a zenekari tagokat, hogy ne vegyüljenek a közönségükkel, kívülállóként lépjenek fel. „De akkor mi lesz, ha egy zenekar ragaszkodik ahhoz, hogy az ő sleppje is jön vele?” – kérdezi az ÁFOR kultúrfelelőse. Szerencséjére a Mosolygó Antal Ifjúsági Klub vezetője (aki egyben a kerületi KISZ VB képviselőjeként van jelen a megbeszélésen) tanácsot ad a probléma megoldásához: „A zenekar bármilyen szerelésben legyen, annak kell egy olyan jelleget adni, hogy egyenruha, mert ezzel elérjük azt, hogy kicsit elválik a zenekar és a közönség.”

A zenei válogatót megelőző egyeztetésre néhány képkockával később az egyik zenekar is megérkezik az állítólagos 95 jelentkezőből, de azt valójában nem tudjuk, mennyi idő telt el a bizottsági ülés és az együttesek fogadása között, hogy szinte azonnal előkerüljön az anyagi támogatás kérdése. A bizottság tagjai közlik, hogy semmilyen honoráriumot nem tudnak adni, ezért a zenekar „menedzserétől” érdeklődnek, eddig hogyan tartotta fent magát a banda, de örömmel nyugtázzák, hogy az együttes szülői felügyelet mellett és családi támogatással zenél. „Főleg azért is támogatom őket, mert nem huligánok, és örülnek, hogy ennek a hobbinak szentelik az idejüket, és nem csavargással töltik” – közli az egyik tag édesanyja, ezzel is biztosítva a bizottságot a zenekar fegyelmezettségéről és felelősségtudatáról.

A KISZ-bizottság puhatolózása nem véletlen. A hatvanas évek végén a KISZ-pártfunkcionáriusok és a hatóságok fokozott figyelmet fordítottak a fiatalok magatartására és szabadidős elfoglaltságaira. Ennek a szabályozásnak a könnyűzenét érintő háttere, hogy a hatvanas évek végén Magyarországon is megjelentek az első magyar hippicsoportok és galerik, amelyek tagjait a (titkos)rendőrségi anyagok a beatzenével is összekötötték. Mindeközben a pártvezetés félelmét a lázadó hajlamú fiataloktól fokozta az 1968-tól egyre feszültebbé váló politikai helyzet: fennállt annak a veszélye ugyanis, hogy a párizsi és prágai megmozdulások hatására itthon is megindulnak a tiltakozó akciók. Ezért az illetékesek igyekeztek egyre több megelőző intézkedést hozni, amelyeknek egyik eleme az volt, hogy a médiában elkezdték kriminalizálni a beatzenészeket és rajongóikat. Sokak által azért ismert például az Illés- és a Tolcsvay-együttest érintő úgynevezett kukarugdosási per, mert az eset a súlyos bűnügyeket tárgyaló Kék fény című tévéműsorba is bekerült. Nem véletlenül, hiszen ahogy fentebb is említettem, a széles befogadói réteg számára celebrált médiavisszhang felsőbb pártutasításra történt.[7]

A KISZ egyik célkitűzése az volt, hogy egybegyűjtsék és felügyeletük alá vonják a fiatalokat, de erre sok esetben nem voltak megfelelő lehetőségeik, sem a helyszínt, sem pedig az anyagiakat illetően. Miután a filmben szereplő bizottság tagjai – ahogy arról esett már szó – nyugtázták, hogy családi alapon történik a támogatás, az egyik zenekari tag kvázi „menedzserré” avanzsált édesanyjánál az erősítők típusára is rákérdeznek. Hosszabb találgatás után kiderül, hogy a szülők egy olcsóbb fajta, Regent márkájú NDK-s erősítővel tudják támogatni a zenekart.

A korszak beatzenekarainak anyagi helyzetét többnyire az jellemezte, hogy az együttesek jelentős anyagi terheket vállaltak magukra, úgy ráadásul, hogy a fellépéseik után egy kerületi KISZ-szervezet általában nem tudott fizetni. A zenészek gyakran külföldi ismerősökön keresztül szerezték be a felszerelésüket, ahhoz pedig, hogy a fellépések után honoráriumot is kapjanak, OSZK-vizsgát[8] kellett tenniük. Ennek előfeltétele volt viszont, hogy egy kultúrháznak igazolnia kellett: igénylik a működésüket, ami általában csak hosszabb ingyenes koncertezést követően történt meg.[9]

Mindezek mellett a Válogatás elsősorban arra irányítja a figyelmet, hogy a fiatalok nem értik a KISZ funkcióját, és tulajdonképpen az illetékesek sem ismerik a fiatalok nevelésére vonatkozó helyes módszereket. Az egyik jelenetben a zenekar egy tagja őszintén közli, hogy voltaképpen nem lát lehetőségeket a KISZ-ben, sőt a szervezet tevékenységét sem érti. Kifizeti ugyan a tagsági díjat, de tapasztalatai szerint a KISZ nem biztosít elég alkalmat a próbákra, illetve a fellépésekre, és anyagilag sem támogatja a zenekarokat. A kultúrfelelősökkel készített interjúkból pedig kiderül: a zenekarra azért van szükségük, hogy odacsalogassák, odaszoktassák az üzemhez a fiatalokat, de azt maguk sem tudják, hogy mi lesz a következő lépés, mivel fogják lekötni őket, ha már ott lesznek. „Hát, ez egy elég komoly kérdés – ismeri el a helyi KISZ-szervezet egyik tagja a rendező kérdésére. – Most az lenne a cél, hogy egyelőre ideszoktatni őket. […] Mert valószínű bennünk is van hiba, mert talán jobban össze kéne tartani őket. Hogy hogyan, azt még nem tudom.” Előkerül a válogatást szervező bizottságnak az a szempontja is, hogy egy, a jövedelmezőséget szem előtt tartó szervtől is függnek. („Meglátjuk különben, hogy melyik zenekar kapja el a szájaízét a gazdasági pártvezetésnek.”)

A KISZ-t a pártvezetés részéről is több kritika érte a hatvanas évek folyamán. Szervezeteit nem tartották megfelelőnek a szocialista eszme terjesztésében, többször bírálták a szórakoztató rendezvényeiket és ifjúsági folyóirataikat, azokban ugyanis a nyugati divatok hatását vélték felfedezni.[10] 1970 májusában ezért létrehozták az Országos Ifjúságpolitikai és Oktatási Tanácsot, amely feladatául kapta, hogy koordinálja az ifjúság nevelésére fordított anyagi eszközöket, az ifjúság érdekeit védő törvények kidolgozását és az ifjúsággal kapcsolatos állami feladatokat. Ezzel az új szervvel a pártvezetés mentesíteni akarta a KISZ KB-t az állami ügyek intézésétől, azért, hogy helyette a közvetlen politikai neveléssel foglalkozhasson.[11] 1971-ben pedig megszületett az a törvény, amely a KISZ-nek nagyobb szerepet szánt a fiatalok szabadidejének alakításában.[12]

A Balázs Béla Stúdió filmjeinek nem volt bemutatási kötelezettsége, többek között ezért is készülhettek ott rendszerkritikusabb, a realitások ábrázolásának igényével fellépő alkotások. Fontos viszont felhívni a figyelmet arra, hogy a Válogatás hiába dokumentumfilm, a fikciós alkotásokhoz hasonlóan rendezői elképzelés szerint készült. Gazdag ráadásul maga vágta a nyersanyagot, így filmjén nyilvánvalóan az egyéni rendezői szándék tükröződik. Miközben – ahogy arra Gelencsér Gábor filmtörténész kutatásai is felhívják a figyelmet – a kamera előtt vélhetően nem viselkednek természetesen a szereplők, esetleg meg is játszhatják magukat aszerint, hogy milyen elvárásnak akarnak megfelelni.[13] Erre utal Jámbor András megjegyzése is, miszerint a film azért is rendkívüli kordokumentum, mert miközben a szereplők kiválóan mutatják be a párt nyelvét, viselkedésükkel a pártmunkából adódó azonosulási kényszert is demonstrálják.[14]

Gazdag Gyula filmjei között több párhuzam megfigyelhető mind formai, mind tematikai szempontból. Különösen érdemes összevetni egymással a Válogatást és egy másik korai dokumentumfilmjét, a Hosszú futásodra mindig számíthatunkat,[15] főként a forgatási szituáció szempontjából. Gazdag mindkét dolgozatát úgy készítette el, hogy hagyta magától alakulni az eseményeket, és a kiindulási pontjai – utóbbinál egy újságcikk, előzőnél pedig egy rádióhír – egy nyomozómunka eredményeképpen nyertek mélyebb mondanivalót. Technikailag a közelképek, pontosabban az arcközeli felvételek és a „passzív” kamerahasználat az az azonos vonás, amellyel a rendező számos filmjében egyrészt a hétköznapiság érzetét kelti, másrészt a mimikára fókuszáló képsorok az elhangzottak érzelmi hatására terelik a néző figyelmét.[16] Blahó Péter filmtörténész szerint[17] a Válogatás rokonítható Gazdag első játékfilmjével, A sípoló macskakővel[18] is, főképp az ifjúság és a hatalom közötti ellentétek, valamint a kulturális és életkori különbségekből fakadó kommunikációs zavar kapcsán. Míg az előző filmben a zenekarok kiválasztásának módja, addig utóbbiban egy építőtábor (amelyben nincsen munka) sugallják a korszak abszurditásait.

Az elmúlt évben színpadi feldolgozása is készült a Válogatásnak (írta és rendezte: Kocsis Gergely és Lőkös Ildikó), a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős színészhallgatói előadásában.[19] A színdarab hűségesen követi a filmet a korszak jellegzetes politikai nyelvezete, a beatzenei hangzás és külsőségek megidézésével is. Érdemes lenne megtalálni a filmben többször feltűnő, és a befejező zenét is adó zenekar tagjait. Sajnálom magam című daluk jól megkomponált hangzásvilágával és eredeti dalszövegével kiemelkedő slágere lehetett volna a korszaknak.

[1] A Balázs Béla Stúdió 1969-es, Szociológiai filmcsoportot! című kiáltványa szerint a műhely egyes alkotói a közvetlen valóságábrázolásra fognak törekedni az intellektusra vagy morálra apelláló művészi gyakorlat helyett. A kiáltványról és a Balázs Béla Stúdió történetéről részletesebben lásd: Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara, Osiris, Budapest, 2002; uő: A kíséréstől a kísérletezésig – A Balázs Béla Stúdió ötven éve. In Az eredendő máshol – Magyar filmes szólamok, Gondolat Kiadó, Budapest, 2014, 144–147.; valamint Berta János: Valóság tűzön-vízen át – Megismerési módszerek és filmkészítői attitűdök az 1970-es évek magyar dokumentumfilmjében, Korall, 2016/65, 90–107.
[2] A Kettőtől hatig… – ahogy az az egyik filmkockán is olvasható – a Magyar Rádió közönségszolgálatának kívánságműsora volt. Műsorvezető: Vértessy Sándor és Erdei Klári. Riporter: Fikár László és Kovalik Károly.
[3] A filmben elhangzó szövegeket lásd: Gazdag Gyula: Képes Könyv 1968–1979, Jelenkor, Pécs, 1994, 15–35.
[4] Lásd például: Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj – A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Jaffa Kiadó, Budapest, 2015, 48–55. és 81–83.
[5] A hatvanas években induló könnyűzenei vetélkedők, klubok és műhelyek fejlődésének egyes részleteit lásd: Módos Péter-életinterjú. In: Vass Norbert (szerk.): Hangok és ütemek – 10 életút zenével, NKA Cseh Tamás Program könyvek, Budapest, 2016, 116–121.
[6] A hatvanas évek végének lemezeladási listáit lásd: Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története 1. – A beatkezdetektől a kemény rockig, Népszabadság Könyvek, Budapest, 2009, 124–126.
[7] Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj – A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Jaffa Kiadó, Budapest, 2015, 127.
[8] Országos Szórakoztatózenei Központ.
[9] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyarock története 1. – A beatkezdetektől a kemény rockig, Népszabadság Könyvek, Budapest, 2009, 207.
[10] Az ifjúsági sajtó és a könnyűzenei témájú cikkek időszakonként változó kapcsolatáról lásd: Ignácz Ádám: A populáris zene megítélésének változásai a kádári Magyarország ifjúsági sajtójában – az első 15 év – (1957–1970), Médiakutató, 2013/4, 7–17. Az ifjúsági sajtót (azon belül elsősorban az Ifjúsági Magazint) érintő ideológiai kritikáról: Csatári Bence: A KISZ könnyűzenei politikája, Múltunk, 2007/3, 81. A korszak újságírásáról összefoglalóan: Takács Róbert: Politikai újságírás a Kádár-korban, Napvilág, Budapest, 2012.
[11] Gergely Ferenc: KISZ – A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség története 1957–1989, Holnap Kiadó, Budapest, 2008, 94.
[12] Az ifjúsági törvény egyes vonatkozásairól lásd: Gergely Ferenc: KISZ – A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség története 1957–1989, Holnap Kiadó, Budapest, 2008, 93–94. A pártirányítás és a könnyűzene viszonyáról részletesebben: Fonyódi Péter: Beatkorszak a pártállamban, XX. Század Intézet, Budapest, 2003; és Csatári Bence: Az ész a fontos, nem a haj – A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, Jaffa Kiadó, Budapest, 2015.
[13] Gelencsér Gábor filmelemzéseiben gyakran kitér a forgatási körülmények és a szereplők viszonyára. Lásd például: Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara, Osiris, Budapest, 2002.
[14] Jámbor András: Válogatás – Film a Kádár-korszakból(ról), kettosmerce.blog.hu/2011/09/03/valogatas_film_a_kadar_korszakbol_rol. Utolsó letöltés: 2017. augusztus 3.
[15] Gazdag első Balázs Béla stúdiós dokumentumfilmje Schirilla György szupermaratonistáról készült 1968-ban, szintén Gazdag „írta”, rendezte és vágta a filmet.
[16] Gazdag Gyula említett három filmjének formai jegyeiről és az úgynevezett passzív kamera szerepéről lásd: Zsugán István: „Passzív” kamera? – Beszélgetés a Sípoló macskakő alkotóival, Filmkultúra, 1972/1, 5–13.
[17] Blahó Péter: Kompromisszum és passzivitás – Gazdag Gyula két filmje, filmkultura.hu/?q=cikkek/gondolat-elte-hallgatok-bbs-blaho-kompromisszum-es-passzivitas. Utolsó letöltés: 2017. augusztus 3.
[18] A rendező első játékfilmje 1971-ben készült Budapesten a Stúdió 2-ben, külföldi vetítését 1979-ig betiltották, miközben 1972-ben megnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját.
[19] Lásd: Spilák Klára: „A párttitkár nem énekelhet beatzenére” – Interjú Lőkös Ildikóval és Czutor Zoltánnal, szinhaz.hu/2016/09/04/_a_parttitkar_nem_enekelhet_beat_zenere_interju_lokos_ildikoval_es_czutor_zoltannal. Utolsó letöltés: 2017. augusztus 3.