Tanulmányok

Lehet-e újat mondani arról az emberről, akit ötven éve ismer az egész ország? Arról a művészről, akinek munkássága úgy vált kulturális önazonosságunk részévé, hogy ezt a tényt senki nem is vitatja. Aki államalapító királyunk és főleg ellenlábasa, Koppány szájába adott házibulikon máig üvöltve idézett szavakat. Aki a nagybetűs magyar rockopera megírásával legalább tízmillió embert gondolkodtatott el arról, kik vagyunk mi itt a Kárpát-medencében, s hogyan, milyen áron tudunk megmaradni. Ha tudunk.

Lehet-e újat mondani arról az emberről, aki ötvenegy évvel ezelőtt köztudottan elsőként teremtett Magyarországon, magyar nyelven valami egészen újat?

Igaz, a magyar dal két édesapával is büszkélkedhet: az egyik Szörényi Levente. Most a másikról lesz szó. Hősünk: Bródy János.

Ha nagy újdonságokkal nem is szolgálhatunk az egyébiránt remekül dokumentált Bródy-életművel kapcsolatban, annak mégis szükségét érezzük, hogy árnyaljuk a róla kialakult általános képet. Miközben ugyanis Bródy Jánosnak sem ismertség, sem népszerűség szempontjából nincs oka panaszra, hiszen még 2016-ban is megtölti az Arénát és 140 ezer követője van a Facebookon is, a köztudatban érzésünk szerint mind előadói, mind pedig zeneszerzői helye és szerepe háttérbe szorul szövegírói munkássága mögött.

Tételmondatunk tehát: Bródy János munkássága zenei munkásság. Még szövegalkotása is a zene irányából értelmezhető és értelmezendő, nem pedig az irodalom felől – még akkor sem, ha ma már kötetbe rendezve is olvashatjuk a Bródy-szövegeket. Noha általánosan elterjedt gondolat, hogy az Illés nélkül Bródy János amolyan Cseh Tamás-féle dalnok, szövegmondó, verséneklő lett volna, az állítás, még ha van is benne valami, megtévesztő. Az Illés persze elképzelhetetlen mind az öt tagjának játéka és tehetsége, különösképpen pedig Szörényi Levente dalszerzői zsenije nélkül, azonban Bródy szerepe zenei szempontból is nagyobb, mint azt elsőre gondolnánk.

Alábbiakban tehát röviden áttekintjük azokat a kevésbé tudatosult szempontokat, amelyek láttán megfelelő helyére kerülhet az életmű, valamint azokat az okokat és együttállásokat, amelyek a tehetség nevű megmagyarázhatatlan csoda mellett szükségesek voltak ahhoz, hogy az életmű megszülessen és már egy viszonylag korai pontján a világ élvonalához emelje a magyar könnyűzenei kultúrát.

Közhelyszámba megy, hogy az első magyar rockdalok 1965 nyarán születnek, amikor a Szörényi fivérekkel akkor már fél éve kibővült Illés-együttes hónapokig Nógrádverőcén játszik a KISZ nyári táborában. Szörényi Leventének ekkorra van már néhány saját dala. Az egyik ilyen a Rohan az idő című, amelyre a szöveget S. Nagy István írta, s a dal nem sokkal később, Koncz Zsuzsa tolmácsolásában országos sikert is arat a televízióban. De ha így, akkor miért nem az számít az első magyar popdalnak? Nos, azért nem, mert a hatvanas években új, akkoriban még luxemburginak nevezett stílus munkamódszere egészen más volt. Létezett persze magyar nyelvű slágerzene korábban is: a Záray–Vámosi-páros munkássága azonban nem mondott semmit a háború után született nemzedéknek. Szörényi és Bródy voltak azok, akik az angolszász zene módszerével dolgoztak. Eleinte nem csak a módszerrel. Első közös szerzeményük, az Óh, mondd például nagyon erős Kinks-hatásokat mutat. Kemény riff, tempó, szinte prepunk. Ekkor, 1965 nyarán, a Nógrádverőce–Budapest járaton még teljesen úgy írnak, ahogy Lennon és McCartney is a kezdeti időkben. Együtt. „Ki mondta, hogy rám nézz?” – ezt a sort Bródy dobja be. „Ne várj tovább, jöjj el!” – ez meg Szörényié.

Még három dal készül el a nyáron. A Mindig veled, Az utcán és a Légy jó kicsit hozzám. Közös munka eredménye mindhárom, de viszonylag gyorsan kiderül, ki miben jobb. Szörényi képzettebb zenész, jobb gitáros, ötletdúsabb harmóniamester, Bródy pedig az énekelt ritmusos szöveget tudja úgy megalkotni, hogy annak értelme is legyen.

Furcsának tűnhet ez elsőre, ha tudjuk, hogy az ifjú Bródy János egyáltalán nem ír verseket a fióknak, sőt nem is nagyon olvas ilyesmit. A zene érinti meg, már gyerekkorában. Nem csoda: apai ágon muzsikusok vannak a családban, édesanyja pedig folyton népdalokat énekel a kis Bródynak. A polgári családnak van otthon gramofonja is, megvan például a magyar népdalokat tartalmazó Pátria-sorozat, 78-as lemezeken. Így hallja meg azt a népdalt is, amelynek dallamát később kölcsönveszi, új szöveget ír rá, s az Illés Nehéz az út című klasszikus lemezén Átkozott féltékenység címmel jelenik majd meg 1969-ben.

A közös alkotás miatt nem lehet kizárólagosan egyik vagy másik szerzőnek tulajdonítani a hatásokat, de annyi mindenképp kijelenthető: míg a délszláv zenei motívumok Szörényiéktől jöttek „von Haus aus”, a magyar népdalkincset bizony inkább Bródy csempészi az Illés repertoárjába – ezzel pedig a modern magyar zenébe.

A kor zeneoktatásának köszönhetően persze minden Illés-tag ismeri a magyar népdalkincset – amikor ők kissrácok, él még Kodály Zoltán, s nem csak a hivatásos muzsikusnak készülők kapnak jó zenei alapképzést. A kis Bródy is jár szolfézsra, zongorázik, de a technika jobban érdekli a zenénél – nem véletlen, hogy később mérnöki pályára megy. Még jóval azelőtt viszont egyszer csak a gitár lesz az új őrület. Bródynál egy film a kiváltó ok. The Tommy Steele Story. Magyarországon is látható, és egy srácról szól, a Beatles előtti idők mára elfeledett, akkor nagynak számító brit rockikonjáról, aki kap egy gitárt, és nagy sztár lesz vele. Bródy is megkapja a gitárt, és hallgatja az amerikai zenéket. Már akkor, tizenévesen is a protest songok világa érdekli. Otthon megvan lemezen Dylan, vagy akit még jobban szeret: Josh White. Rögtön érdekelni kezdi, miről szólnak a dalok, angolul tanul hát, fordítgatja és játssza őket magának. Eszébe jut közben, hogy ilyeneket ő is tudna írni…

Ahhoz, hogy mindez aztán be is következzen, persze be kell kerülnie az Illésbe, az akkorra már neves klubzenekarba. Nem elképesztő képzettsége segít neki ebben – egyáltalán nem kiemelkedő gitáros. Inkább szerencséje van. A zenekaron belüli feszültségek már az ős-Illést is feszítik, a gitáros kilép, s noha a professzionalizálódás felé kacsingató zenekarvezető Illés Lajosnak és a műszaki egyetem klubzenekari státuszával megelégedő tagoknak is van a saját jelöltje a posztra, egyik sem akarja, hogy a másik hozzon új embert és erősödjön bandán belül. Koncz Zsuzsa ajánlja be a zöldfülű Bródyt. Azért kerül be tehát, mert mindenki számára kellően súlytalannak és fiatalnak látszik a tizennyolc éves öcsi. Így hívják még egy darabig, aztán Tini lesz. Az is marad. Máig.

A gombamód szaporodó amatőr bandák kiszolgálják az új stílust követelő ifjúságot, s paradox módon ebben a hatalom is segítségükre van. A KISZ-nek érdeke, hogy az egyre menőbb klubokba terelje a fiatalokat, s megszűnjön a kor nagy ifjúsági problémája, a galerizés. Aki házon belül van, már szem előtt van. Az amatőr státusz pedig kivételes szabadságot biztosít. Nem kell jóváhagyatni a repertoárt senkivel, azt játszanak, amit akarnak. A keleti blokkon belül szinte nyugati mintára, de mindenképp alulról építkezően valósul meg ekkor a zenei önszerveződés. Máshol ez nem lenne lehetséges, csak Magyarországon, ahol az 1956-os forradalom tapasztalata engedékenyebbé teszi az annak leverésével hatalomra jutott Kádárt. Jobb az ifjakat konszolidálni: azokat legalábbis, akik a forradalom idején kisgyerekek voltak még. Ha már ’56: a kis Bródy kint volt a Parlament előtt, a Nagy Imre-beszédnél, egyedül ráadásul, szülői kíséret nélkül. Újságpapír fáklyát is tartott akkor a kezében. Október 25-én aztán saját szemével látta a gyilkos sortüzet a véres csütörtökön. Erről azonban valószínűleg még Kádár János sem tud semmit.

Az 1956 utáni elzártság pedig paradox módon éppen táptalaja a kibontakozó amatőr zenekari klubkultúrának és könnyűzenének. Az 1955-ben felszabadult osztrákokhoz szabadon érkezik minden nyugati zene, ők megkapják az eredetit lemezen, rádióban és élőben is – nem is alakul ki náluk számot tevő, saját ízekkel fűszerezett beatmuzsika. A magyar zenekaroknak ezzel szemben tolmácsszerep jut, de el is kell fogadtatniuk az új műfajt – ezt az áttörést hozza meg Szörényi és Bródy.

Noha Illés Lajos eleinte nem lelkesedik a magyar nyelvű saját dalok ötletéért, hiszen az a luxemburgi zenét váró fiatalok elárulásának tűnhet fel, a hatalomnak való behódolással lehet értelmezni, az ötlet mégis beválik. Az amatőrnek mondott együttesek között övék az elsőség saját magyar beatdalokban. Megfelelni persze valóban kell. A rádiós játszáshoz már a hírhedt sanzonbizottság engedélyére van szükség – így például a négy első dal egyikére, Az Utcánra plusz versszakot kell írnia Bródynak. A céltudatos szocialista ifjúságnak mégsem lehet arról énekelni, hogy nem tudja, hova tart. A vörös farokként működő utolsó versszakkal már fel lehet venni a dalt, siker is lesz belőle, Bródy pedig nem lázad. Még nem. Örül, hogy írhat és hogy megy a szekér.

És az bizony nagyon beindul. 1966-ra a banda már saját repertoárt játszik, a Táncdalfesztivállal pedig országosan ismertek lesznek. 1967-ben Kádár a KISZ-kongresszuson már olyan nyugati divatokkal szemben is megengedőnek mutatkozik, amilyen a farmernadrág. 1968 augusztusában aztán csúcson az Illés – az Amikor én még kissrác voltam mindent visz a Táncdalfesztiválon. A díjakkal elhalmozott, befutott banda mámoros: Bródy jó adag iróniával a turnébuszra is rápingálja a „Magyar Állami Népi Beategyüttes” szöveget. Az öröm azonban nem tart sokáig. Néhány nap múlva órákat vesztegelnek az országúton, miközben látják elvonulni a tankokat Csehszlovákia felé.

Ekkor születik meg a kiábrándult Bródy János, aki talán csak 1989–1990-ben lesz majd bizakodó – akkor is csak a szabad választások és a koronás címer elfogadása közötti szempillantásnyi intervallumban. (Rövidke optimizmusának lenyomata lesz majd az Új világ című utolsó Illés-dal.) 1968-tól fogva viszont, amikor csak módot talál rá, felveszi a protest songos hagyományt és beleírja szövegeibe a szovjet blokkba tartozás keserűségét. Tudatosul benne, mivé lett a gyakorlatban az az eszme, amely egyébként nem állt távol sem tőle, sem a nácizmust megszenvedő, a háború végeztével még lelkes kommunista szüleitől. Bródy, aki – mint már említettük – nem a költészet felől érkezik a zenei szövegek világába, remekül tud virágnyelven fogalmazni. Már csak azért is, mert már első próbálkozásainál is a magyar népköltészetet veszi alapul, amolyan sorvezetőként. Praktikus döntés: nem csupán azért, mert a hivatalos költészettel nem nagyon volt kapcsolata korábban, hanem azért is, mert az üzenet kódolása a hatvanas években is szükséges eljárás. Ám ahogy a népdalok a szexualitást kódolják virágos motívumokká, Bródy nem csak azt. Megszületik például a sárga rózsa többször is használt motívuma. A szép remények utáni társadalmi kiábrándultságé, az ígéretekkel szemben igencsak csúfos valóságé.

Ahhoz persze, hogy Bródy ekkorra komolyabb művészi tartalmat is produkálhat, elengedhetetlen a technika fejlődése. A magyar folyamatok megint csak paradox módon talán ekkor követik leginkább a nemzetközi élvonalat mind technikai, mind művészi értelemben. Míg a hatvanas évek közepéig a kislemez dominál a könnyűzenében, hiszen egy sláger elkészítése a lényeg, néhány év alatt teret nyer az eredetileg komolyzenei művekre kalibrált nagylemez. Először albumként, korábbi kislemezsikereket másolva rá a nagyobb bakelitkorongra, ám a hamarosan megjelenő konceptalbumokra elég egy-két nagy sláger, a maradék harmincnégy perc pedig kísérleti terep lehet. A Beatles töri az utat, az Illés viszont a hatvanas évek végén legfeljebb ha egy-másfél év csúszásban van a nagy példaképekhez képest – akár a megszólalást, akár a gondolatiságot vesszük alapul.

Soha olyan közel nem kerül a magyar könnyűzene a világ élvonalához, mint azokban az időkben.

Ehhez persze szükséges Erdős Péter és Bors Jenő cseppet sem önzetlen hanglemezgyári tevékenysége is. Saját birodalmat épít a páros, átveszik a vezető szerepet a rádiótól és a sanzonbizottságtól. Maguk kezdenek dönteni arról, mi jelenhet meg és mi nem. Van, hogy valóban segítik még a kritikus hangokat is. Az Illés Human Rights lemeze bár egyértelműen a szovjet elnyomásról szól, mégis egy trükkel megjelentethető: úgy tesznek, mintha a polgárjogi mozgalmat elnyomó, gonosz amerikai imperialisták ellen szólna. A zenekar talán legjobb lemezén, az Add a kezed címűn pedig félreérthetetlen rendszerkritikus sorok sorjáznak a Szemétdomb című dalban, pajzán történet A tanárnőről, aki nyilvánvalóan nem tanárnő, hanem bizony prostituált. A tudatos munka és a finom kódolás mesterműveket eredményez, s Bródy jelentősége felértékelődik. Itt is a nevető harmadik szerepében találja magát. Két erős egyéniség, a zenekarvezető Illés Lajos és a frontember Szörényi Levente között tölt be amolyan tolmácsszerepet, miközben a produktum jelentős részben tőle függ. Zene mindig több születik, lemezre pedig az kerül, amit ő kiválaszt és amire szöveget ír.

Fontos hangsúlyozni: nem csak szöveget. Teljes dalokat is. Ha a semmiből ír, akkor is a dallam és a ritmus van meg előbb, arra írja rá a szöveget, úgy óva közben a magyar nyelv ritmikai és hangsúlysajátosságait, mintha azok saját gyerekei lennének. De bródys az is, amikor már létező dallamra ír. Ebben az időszakban, 1969 környékén születik például az a szerzeménye, amely a bródyság minden lényegi jegyét magán viseli, s milliók számára az elnyomással szembeni magyarosan bús ellenállás himnusza még ma is. Ha én rózsa volnék. Egyetlen dalban meghaladni a népi-urbánus ellentétet, s szintézist hozni létre belőle, mindenképp teljesítmény. A képek használata tudatos, pontos és ötletes: a nyílás mint a virág természetes attribútuma hozzárendelődik egy sor ember kreálta jelképhez, tárgyhoz: ajtóhoz, ablakhoz. Megjelenik a lánctalp, s a zászló, amely sohasem lobogna. Hiába vetik a szemére később: szó sincs képzavarról. Egy nagyon konkrét moszkvai utazás hatására születik a sor: a Kreml tetején látott, teljes szélcsendben is lobogó, mert ventilátorokkal lobogtatott zászlók elutasításaként.

A dal aztán Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezére kerül fel először, s minthogy a korongot visszavonják és bezúzatják, rögtön ikonikussá is válik.

A hatalmi vegzatúra hatására Bródy aztán hátrébb lép, egy időre letesz a nagy igazságok virágnyelvbe burkolásáról, ahogy a népi kultúrának az Illésre jellemző felhasználásáról is. A Fonográffal minőségi nyugati zenét játszanak. Először countryt, amelynek köszönhetően Bródy megtanul játszani a pedal steel gitáron. Magyarországon elsőként, ráadásul nagyon jól – nem árt ezt kiemelni, hiszen hangszeresként a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kap. A countrytól az art rockig nyúló Fonográf-katalógus magas minőségéhez kétség sem férhet, ám a külföldi haknizásba torkolló időszak jelentősebb eseménye éppen az attól való megcsömörlés és az, hogy Bródy szólóelőadóként is a közönség elé lép. Hungarian Blues című lemeze nagy siker – elkészítésének körülményei viszont az első nagyobb éket verik Bródy és Szörényi Levente közé. Szakítás ekkor még nincs, csak repedések: az István, a király emellett is elkészül.

A nagy mű jelentőségét felesleges taglalni. Hiába látja benne néhány korabeli kritikus Kádár apoteózisát – a tömegek nem akként élik meg, hanem a magyar nemzeti érzés fellobbantásaként. Márpedig az emberek dalokat dúdolgatnak, akár évtizedek múltán is. Az biztos, hogy kritikákat semmiképp sem szoktak.

Bródy és a Fonográf-csapat írja és rögzíti eközben Koncz Zsuzsa lemezeit is, van azonban a Bródy-életműnek még egy olyan szegmense, amelyre ez bár szintén igaz, kevésbé tudatosult. Hatása pedig felbecsülhetetlen egy egész nemzedék zenei ízlésére. Itt most említhetnénk az Omega példátlanul sikeres Gammapolis-lemezét, amelynek szövegeit titokban Bródy írja, megteremtve a magyar space rock univerzumot is, ám ennél is fontosabb, hogy bár a közvetlen Bródy-hatás alá az 1945 és 1970 között születettek kerülnek leginkább, közvetve még az 1980-asok is életre szóló útravalót kapnak tőle. Ők még szó szerint az anyatejjel együtt szívhatják magukba a nyugati zenei kultúrát és a magyar költészetet – köszönhetően Bródy János zeneszerzői tevékenységének és Halász Judit előadói képességeinek.

Ezeken a gyereklemezeken Bródy zenét is szerez, sőt van, hogy csak azt. Találomra kiválasztott Weöres Sándor-verset tesz felejthetetlenné (Csiribiri), de a Helikoffer vagy a Játsszunk együtt zenéjét és szövegét is jegyzi, ahogy Micimackó történetét is neki köszönhetően lehet magyarul énekelni. S még valamit lehet: boldog születésnapot kívánni dalban, anyanyelvünkön, nem csak a magyarul borzalmasan hangzó, prozódiagyilkos happy birthday átültetéssel.

Ezek a dalok pedig kortól, rendszertől és társadalmi helyzettől függetlenül is működnek, maradandók az egész nemzet és mára több nemzedék számára.

Nem mondható el persze ugyanez minden Bródy-produkcióról. Az István, a király után következő Szörényi–Bródy-rockoperákról vagy a rendszerváltás utáni protest songokról például nem. Utóbbiak érvényességét természetszerűleg meghatározza az aktuális társadalmi környezet. A politikai pluralizmus és a szólásszabadság egyúttal szükségtelenné teszi a Bródy által mesterien művelt virágnyelvhasználatot, amit maga is érez, s a finom áthallások helyett olykor direkt politikai tartalmakat önt dalba. Az Ezek ugyanazok vagy a Gyere édes, jöjj és korrumpálj éppen direktségük miatt lehetnek ugyan egy tábor kedvencei, de össznemzeti katarzist ugyanezen okból aligha várhatunk tőlük.

A hitelességhez és következetességhez azonban ezek esetében sem férhet kétség. Bródy ugyanazon az értékrendi alapon áll, amelyről a Ha én rózsa volnék is megszületett annak idején. A szabadság és szerelem nemzedékének szószólója ma is. S hogy tovább él-e, formál-e ma újabb nemzedékeket ez az üzenet? Feltétlenül. Nem véletlen, hogy olyan népszerű fiatal zenekarok, mint a Margaret Island vagy az Ivan And The Parazol 2016-ban is Bródy Jánost kérik fel, hogy írjon nekik szöveget.

Hosszabb távon azonban fontosabb lehet az életmű hatása a szintézishagyomány megteremtésében. Olyan életművet ünnepelhetünk ugyanis, amely kulturális szempontból mindig ellenszegül az önfeladásnak, s ennyiben a legmélyebben népi és nemzeti – ám ugyanennyire urbánus is. A hagyomány és a modernitás sem ellentétpárként jelenik meg benne, a nemzetköziség és a magyarság is inkább feltételezi egymást ahelyett, hogy feszültség volna közöttük.

Minthogy pedig hetvenen túl már a nagy szerzőtárssal, Szörényi Leventével is maguk mögött hagyták a feszültséggel teli éveket, bizony itt volna az ideje új, közös, háromperces dalok megírásának. A jó, izgalmas dal képes hatni ma is, főleg, hogy a lemezipar összeomlásával ismét felértékelődtek a kis formák. A két, egymástól nagyon különböző karakter együttműködése pedig alighanem garantálná az izgalmas végeredményt, függetlenül attól, milyen évet írunk.

Ám ha ez vágy marad csupán, akkor is nyilvánvaló: a Bródy-életműből is áradó attitűd, a sajátosan magyar, sajátosan Kárpát-medencei, ám a Nyugathoz, a modernitáshoz is kötődő kultúra mint ihletforrás ma is él. Még az úgynevezett könnyűzenében is: legnyilvánvalóbban talán Both Miklós munkásságában érhető tetten.

Nem túlzás tehát azt állítani: Bródy János dalszerzői munkássága visszavonhatatlan hatással bírt huszadik századi kulturális identitásunk alakulására.

S hogy ez a hatás meddig tart? Ameddig gyerekeinknek nem azt énekeljük, hogy happy birthday, hanem azt, hogy Boldog születésnapot, mégpedig Bródy János remek dallamával – addig biztosan.