Élet- és karrierinterjúk

Sebő Ferenc (1947) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató és építészmérnök. Az énekelt versek hazai úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója. Nem mellesleg a Magyar Televízió Fölszállott a páva című nagysikerű népzenei tehetségkutató műsora zsűrijének az elnöke.

„Már gyerekkoromban széles spektrumon mozgott az érdeklődésem, foglalkoztatott a zene, az irodalom és a képzőművészet, miközben a történelemben, a matematikában vagy a fizikában is könnyedén jöttek az eredmények. Így amikor jelentkeznem kellett egyetemre, ez a sokirányú érdeklődés komoly fejtörést okozott a szüleimnek. A dilemmát végül az akkor már nagybeteg anyai nagyanyám oldotta meg, aki leültetett maga mellé és azt mondta: »kisfiam, végiggondoltam ezt az egészet. Neked építésznek kell lenned. Látszik, a művészetek is vonzanak, de van érzéked a racionalitáshoz is, és ez az a szakma, ahol e kettő együtt megvan. Itt lehet alkotni, tervezni, de ki is kell számolni a tartószerkezetet.« Elsőre persze megdöbbentem, aztán végiggondoltam és rájöttem, igaza van. Úgyhogy az érettségi után a műegyetemre felvételiztem.”

„A gimnáziumban az egyik iskolai ünnepségre Ady Endre Fölszállott a páva című versét zenésítettem meg, amelyet az egyik osztálytársam, az operaénekléssel kacérkodó Kazár Péter (a Magyar Posta későbbi gazdasági vezetője) adott elő, miközben én zongorán kísértem. Akkor még nem hallottam Kodály Zoltán művéről, csak úgy vakon szaladtam neki a feladatnak, a zenetanárom pedig biztatott. Az Eötvös József Gimnázium könyvtárosa akkoriban Jobbágy Károly költő volt, legközelebb az ő Őszi estén című versét zenésítettem meg, és annak sikere további művek komponálására sarkallt. 1967-ben – immár gitáron kísérve magamat – egyre komolyabb művekkel rukkoltam elő, többek között ekkor születtek meg azok a József Attila-dalok (Rejtelmek, A hetedik, Táncba fognak, Indiában, Jut az ember), amelyeket a mai napig játszunk.”

„Ezeket a verseket faltam és csak ámultam. »Anyám, hallgasd meg, hogy mennyire jók!«, lelkendeztem, de szegény anyám épp mosogatott a vájlingban, és nem tudtam lekötni a figyelmét a szavalásommal. Abban az időben menetelt az Illés, Kovács Kati és Koncz Zsuzsa, akkoriban indult be a magyar nyelvű popzene, én meg azon elmélkedtem közben, hogy milyen süket szövegeket énekelnek ezek, miközben itt vannak a remek versek. Mi lenne, ha ilyeneket énekelnék? Lehet, akkor anyám is jobban odafigyelne rám. Akkoriban ez volt a motivációm. Aztán 1969 nyarán jött Farkas Gabi és megalapozta az önbizalmamat, amikor azt mondta, »Feri, miért nekem tukmálod ezeket? Énekeld magad! Sokkal jobban csinálod, mint én.« Addig úgy gondoltam, a megzenésített verseket művészeknek kell előadniuk. De ő meggyőzött, hogy vállaljam be magam. Ő volt amúgy, aki arra is rávett, hogy 1968-ban nevezzek be a Ki mit tud?-ra. Ahonnan azonban csak azt a választ kaptam: »Sajnáljuk, Sebő elvtárs, de a maga által képviselt műfaj nem létezik.«”

„A hatvanas évek végén a Bercsényi kollégiumban laktam, és egyszer oda jött ki előadást tartani Berek Kati, aki József Attila-verseket szavalt. Az évfolyamtársaim pedig odatuszkoltak elé, hogy »művésznő, hallgassa már meg ezt a fiút, aki a Beatles-dalok helyett ilyeneket énekel. « Katinak azonnal megtetszettek a számaim, amelyeket akkoriban már Halmos Bélával közösen adtam elő. Gyorsan villant az agya, és felajánlotta, hogy a legközelebbi műsorában, az Egyetemi Színpadon játsszunk vele mi is. És onnantól kezdve rendszeresen léptünk fel, nemcsak Budapesten, hanem szerte az országban.”

„Nem emlékszem pontosan, mikor ismerkedtünk meg Bélával – nyilván a műegyetemi zenekarban veregettük meg először egymás vállát. Egy évvel idősebb volt nálam, de mivel a szemem miatt alkalmatlannak minősítettek a katonai szolgálatra, őt viszont előfelvételisként berántották egy évre, évfolyamtársak lettünk. A seregben a fiúk már eléggé összeverődtek, így csak később kerültem hozzá közelebb. Aztán a sors úgy hozta, hogy harmadévben, 1967 őszén a Bercsényi utcai kollégiumban szobatársak lettünk. Ott mélyült el a barátság. Éjszakákon keresztül bölcselkedtünk a világ nagy dolgairól, tágítottuk egymás tudatát. Béla akkoriban már komoly szinten gitározott, szorgalmasan tanulta a klasszikus stílust. Miközben én alapvetően csak a gimnáziumi társaimtól eltanult slágereket, meg német népdalokat tudtam pengetni a gitáron. Aztán 1968-ban egy aquincumi nemzetközi régészeti táborban a tábortűz körül borozás közben derült ki, hogy csak mi magyarok nem tudunk saját népdalokat énekelni. Úgyhogy a családunk balatoni nyaralójában elővettük a Tiszán innen, Dunán túl című füzetkét, és néhány népdalra nekiláttunk gitárakkordokat pakolgatni. Majd nem sokra rá Halmos Béla a gyulai házuk udvarán álló budiban rábukkant a Röpülj, páva! felhívására.”

„1972 májusában az első – még zártkörű – budapesti táncházban lényegében mindent eljátszottunk, amit tudtunk. Nagyjából hat számot. De ez akkor elégnek bizonyult, hisz a biharisok vagy a bartókosok táncolni sem nagyon tudtak még rá. Voltaképpen így is előrébb jártunk náluk. A táncházmozgalom szempontjából azért is fontos Timár Sándor szerepe, mert rájött, hogy nem szabad vacakolni, muszáj a tánc alá élőben muzsikálni, és hogy ez a táncosnak és zenésznek is kellő kényszerítő erőt jelent. Nem lehetett csak néhány számot megtanulni, muszáj volt elsajátítani az egész nyelvezetet. Hetente háromszor három-négy órákat muzsikáltunk a próbákon, élőben húztuk a talpalávalót. Pedig korábban zongorakíséretre táncolták a legényest.”

„Az Fővárosi Művelődési Házat a 25. Színház vezetőjétől, Gyurkó Lászlótól sikerült megszereznem. Ő Aczél elvtárs nagy kedvence volt, már a 25. Színházat is sikerült kibuliznia magának. De Gyurkó népszínházban gondolkodott, így szerezte meg magának mellette az FMH-t. A táncházzal szemben viszont kezdetben gyanakvó volt. »Nem valami nacionalista dolog ez?« – kérdezgette. S csak a személyes hitelemnek köszönhetően adta oda nekünk hetente egyszer a helyet. Korábban az Illés Klub vendégeként jártam ott a körteremben, és csodálkoztam, hogy milyen kevesen vannak. Aztán megjelentünk mi, velünk pedig a tömeg. Később olyan is volt, hogy ki kellett hívni a rendőröket, mert az emberek az ablakokon keresztül mászkáltak be.”

„A Sebő együttes nevet Koltay Gergő kényszerítette ki. Már régen Japánban játszottunk, amikor idehaza szervezkedni kezdett, többek között a Kassákban a később nevessé váló klubot, és ő mondogatta, hogy mindenképpen szükség van valamilyen együttesnévre. Hisz ez a formáció régóta több kettőnk duójánál. Új nevet meg azért nem lett volna érdemes választani, mert az enyém már országszerte jól csengett. Elindult egy vita, végül a Sebő együttes mellett maradtunk, bár Béla, de különösen a felesége ennek egyáltalán nem örült. Gergő viszont igen, mert így már ő is a formáció tagjának érezte magát. Hisz akkoriban már régen nem duóban, hanem hármasban játszottunk, sőt, gyakorta Éri Pityu bőgőzött. Ő amúgy akkoriban még kétkulacsos életet élt, Csoóri Sanyi volt a nagy haverja, ezért is választotta később végérvényesen a Muzsikást. Nagy Albert meg úgy csatlakozott, hogy az 1975-ös tokaji táborban Timár Sanyi délelőttönként a Kassákban a következő évben táncolandó táncokat tanította, amiket Bélával kettesben kellett volna kísérni. De ő nem ért rá az első héten, úgyhogy egymagam brácsáztam és torkom szakadtából ordítottam, hogy a zenére lehessen táncolni. Albi meg a felesége révén ott volt, megsajnált, fogott egy bőgőt (pedig akkor még nem nagyon tudott rajta játszani) és segítségképpen beadta nekem az egyeket. Amikor később megtanult játszani, Éri Péter váltótársaként bekerült a zenekarba.”

„Nógrádi Gábor még a japán út előtt hívott bennünket a Kassákba, hogy minden második kedden tartsunk ott klubnapot, és elsőként annyira nem is ugrottam erre a lehetőségre. Sőt, sokáig hezitáltam, hogy egyáltalán bevállaljuk-e. Egyfelől persze örültem a sikernek, ám hirtelenjében azt is végig kellett gondolnom, hogy mit fogunk ott csinálni, ha kétheti rendszerességgel találkozunk a közönséggel. Ahhoz, hogy végigjátsszuk az énekelt versek repertoárt, elég néhány alkalom. De mi lesz utána? A klubtagság mivel fog szórakozni? És ekkor fogalmazódott meg bennem a táncház alapú klub koncepciója. Attól, hogy ez Sebő-klub, még minden alkalommal lehet ott táncház, hisz a táncolás mindig is a legtermészetesebb kötőanyaga volt a társas szórakozásnak. A régi néptáncok eltanulása társastánc formában már megindult akkoriban a Bartók együttes berkeiben, és éppen parázs ideológiai viták folytak arról, hogy szabad-e ezeket szórakoztatásra használni. Miután Timár bevállalta a tánctanítást, ezt a konstrukciót ajánlottam fel Nógrádinak. A szünetekben pedig verseket énekeltünk, előadásokat, beszélgetéseket szerveztünk. Akkoriban sokat forogtunk a rádióban és a televízióban, rengeteg ismertebb művésszel és tudóssal találkoztunk, akiket rögvest elcsábítottam a Kassákba is.”

„A Kassákban annyira jól sikerültek a kétheti együttlétek, hogy a tagok szinte követelték, hogy ugyanezt koncentráltabb formában a nyári szünetben is folytassuk. Miközben nekünk sem jött rosszul, hisz e két hét alatt a táncokat is intenzívebben lehetett tanítani. Úgyhogy egyrészt Timár Sándor tanította a táncokat, másrészt Vitányi Iván segítségével országos tanfolyamokat szerveztünk. Tokaj, Zirc, Abaújszántó és Székesfehérvár voltak a helyszínek, és nagyon sokan, akik később a mozgalomban jelentős szerepet töltöttek be, itt bukkantak fel először. Hogy mást ne mondjak, a Téka az 1976-os abaújszántói táborban alakult.”

„A népzenei újjászületés szépen fejlődött, terebélyesedett, a nyolcvanas évek elején azonban tartottak egy tanácskozást az amatőr mozgalmakról, és ahelyett, hogy az illetékesek a táncház ügyét továbbvitték volna egy népfőiskolai szintre (mint amit Svédországban tapasztaltam), az egészet besorolták az amatőr közösség huszadrangú problémái közé. És bár nem sokszor tettem ilyet életemben, akkor rettenetesen megsértődtem. Megharagudtam Bélára, Héra Évára és a többiekre, akik mondogatták, hogy jó lesz ez így. Pedig dehogy volt jó! Egyetlen lépésre álltunk attól, hogy létrehozzuk a magunk népfőiskoláját, ehelyett bennragadtunk az amatőr mozgalmak között, amelyekben se presztízs, se állami támogatás. Pedig utóbbi nélkül nincs előrelépés. A hozzáállásuk annyira szíven ütött, hogy kiszálltam az egészből, és inkább rászántam az időt a tanulásra. Hogy a hagyományőrzés ne maradjon meg lassan elhaló amatőr mozgalomnak, hanem igenis be tudjuk kapcsolni a kultúra főáramába.”

„1996-ban az akkori igazgató, Serfőző Sándor összeverbuvált egy bizottságot, benne főként koreográfusokkal, hogy miként lehetne megújítani az Állami Népi Együttest. Mindenki sorolta a maga elképzelését, ki színházat akart, ki mást, de egyre parttalanabbá vált a vita, úgyhogy Serfőző mindenkit arra kért, írásban összegezze az elképzelését. Elkezdtem gondolkozni, mitől lehet olyan fontos a Magyar Állami Népi Együttes, hogy azt a többiek rovására fenn kelljen tartania az államnak. Kiagyaltam, hogy például attól, hogy felvállal olyan feladatokat, mint a revival mozgalom támogatása. Annak háttérintézményeként már nem lehetne olyan egyszerűen megszüntetni. Így álmodtam meg – részben amúgy svédországi tapasztalatok alapján – a Hagyományok Házát, amely megfelelő állami támogatottsággal kereteket biztosítana a hagyományőrzés minden formájának. (…) Aztán folytonosan változott az aktuálpolitikai környezet. Négy kormánnyal tárgyaltam, de mire sikerült volna a döntést kilobbizni, már újabb kulturális vezetés jött. Majd amikor úgy tűnt, nagyjából minden rendeződött, váratlanul Kelemen László érkezett meg főigazgatónak. Az ügy fontossága miatt azonban nem csináltam belőle hiúsági kérdést, inkább lenyeltem a békát, és beálltam a sorba.”

„A gyerekek tüneményesek, rengeteg kiváló énekes, hangszeres játékos és táncos található köztük. Gyakorta okoz számunkra komoly fejtörést, hogy kit ejtsünk ki közülük. Ugyanakkor nem gondolom, hogy a Fölszállott a páva újította meg Magyarországon a népzene és a néptánc iránti érdeklődést. Ez az érdeklődés a televízió nélkül is megvolt. A Fölszállott a páva érdeme inkább az, hogy a magyar társadalom hírt kap arról, mennyi tehetséges fiatal van ebben az országban.”