Élet- és karrierinterjúk

Sankó László a magyarországi beatzene korai történetének egyik meghatározó alakja. Az Atlantis együttes alapítójaként és vezetőjeként vált igazán ismertté, de későbbi zenekaraival (pl. a Sankó Beat Grouppal) is komoly sikereket ért el a múlt század hatvanas éveiben. Sankót sokan Radics Béla felfedezőjeként és zenésztársaként tartják elsősorban számon, pedig „saját jogon” is fontos szerepe volt a Nyugatról beáramló új populáris zenei műfajok és stílusok magyarországi népszerűsítésében. Hírnevét főként annak köszönheti, hogy együtteseinek nem csak szellemi, de zenei vezetője is volt.

Radicsot saját elmondása szerint például ő bírta rá a rendszeres gyakorlásra az első időkben:

„Radicsnak tíz órát kellett nálam gyakorolnia, amire »ember« lett belőle és még utána is sokat tanult tőlem.”

Sankó zenei tehetségét elmondása szerint Kodály Zoltán is felismerte.

„Talán amikor öt éves lehettem, elvittek Kodály Zoltánhoz. Ott laktak a Kodály köröndnél. Kodály »kipróbálta« a tehetségem egy zongoránál, ami annyiból állt, hogy át akart verni. Egy gyakorlott zenész úgy próbál ki valakit, hogy fog egy rossz hangot, és ha az illető tiltakozik, akkor jó füle van. Ezt így szokták ellenőrizni. Sajnos Kodály azt mondta anyámnak – én már nem emlékszem rá, csak arra, hogy ott voltam –, hogy belőlem a világ egyik legnagyobb hegedűművésze lehet. Egyre emlékszem: azt mondta, hogy ha nem gyakorolok, akkor is.”

Végül érdeklődése eltérítette a komolyzenei pályától és a populáris zene – elsősorban az országba akkoriban beszivárgó rock and roll – irányába terelte. Zenehallgatóból zeneszerzővé és előadóvá azonban Sztevanovity Zorán hatására vált.

„Személy szerint nekem Zoránék adták a kezdő löketet. Valahogy be tudtam jutni az Eötvös utcai Metró Klubba. Még Zenit együttes volt a nevük, de ezt senki nem tudta, mindenki csak úgy hívta őket, hogy »a Zoránék«. Mint ahogy később minket »Sankóéknak« neveztek. Csodálatos akusztikája van annak a helyiségnek, Zorán gitárja is szépen szólt, és még Maka Béla bőgője is megszólalt rendesen. Úgy voltam vele, hogy ha ők megcsinálták, akkor én is meg tudom… Ők voltak itt Magyarországon az elsők, aki elfogadható módon játszottak. A műsor fele még dzsessz volt, de játszottak ők minden mást, egy-két Shadows-t például, sőt már legalább felerészben az a »luxemburgi zene« szólt, amit mi szerettünk. Az volt az első hely, ahol mindenki először hallott luxi zenét.”

1961-től már Sankó is próbálkozott zenekarral, áttörést e tekintetben azonban csak az 1963-as esztendő hozott számára. Ekkor aratta első sikereit a korszak egyik legjelentősebb magyar zenekara, az Atlantis. Ezekből az évekből származnak Sankó első emlékei Rajnák Lászlóról, a Budai Ifjúsági Park első igazgatójáról is, aki megítélése szerint komoly erőfeszítéseket tett a beatzene „legalizálásáért” és szocialista zenekultúrába történő integrációjáért.

„Hogy milyen ember volt, azt én nem tudom, de feltételezem, hogy üzletet látott a zenében. Látta, hogy micsoda tömegeket vonz. Rajnák valamit meglátott a zenénkben, mert egyszer szólt, hogy menjünk el a kispesti Gödörbe. Odamentünk, s láttam, hogy itt baj van. Brezsnyev-arcú emberek ültek mindenfelé, előttük két tányér pacal… »Laci, kik ezek?« Azt mondta, hogy ők a kerületi párttitkárok, akiknek ez a törzshelyük. Általában cigányzenekar játszott ott. »Laci, te tudod, mit csinálsz?« – kérdeztem, hiszen tudtam, hogy egy óra Shadows-t játszunk és Stevie Wonderrel akartam kezdeni. Kiderült, hogy azért volt ez az egész, hogy azt mondhassa az elvtársaknak: »csak bízzátok rám, majd én elrendezem a huligánokat«. Személyesen persze nem hallottam, hogy mit mondott, de hát egyértelmű volt a helyzet. Azért csinálta ezt az egészet, hogy valamilyen módon engedélyhez jusson, illetve legitimáljon minket. Végig ezt a politikát folytatta, például az 1962-ben nyitó Dáliánál is: »aki bejut a koncertre, azt majd én megnevelem, csak mehessen a zene.« Nem tudom, hogy Rajnák Laci nélkül hogy jöhetett volna egyáltalán létre ez az egész. Nem utálta a zenét, sőt, ő az üzletet látta benne, és arra törekedett, hogy politikailag legalizálja azt. Van egy másik ember is – igaz, ez már későbbi történet – ő a Boschban volt. Balog Józsefnek hívták. Ott is csodálkoztunk, hogy hagyják, hiszen minden szinten elítélendő volt a nyugati huliganizmus. Ezeknek az embereknek köszönhetően, 1962–63-tól kezdve már szélesebb néprétegekhez is eljutott ez a zene Pesten, sokan hallgatták ezt a három-négy zenekart.”

Az állandó fellépési lehetőségekhez jutó Atlantis számára Sankó emlékei szerint a Beatles-feldolgozások hozták meg a várva várt fordulatot.

„1963. november elejére készültünk el az (új) repertoárral. Egy mikrofonunk volt, álltam a gitárral, (Neményi) Béla félretartotta a mikrofont, és összedugtuk a fejünket. Abban a pillanatban, hogy ezek megszólaltak, örökre megváltozott minden. Odáig az emberek táncoltak, ha előadtunk egy új számot, háromszor visszatapsolták. De amikor elkezdtem a Beatlest, attól kezdve megszűnt a tánc. Nagyon meg is ijedtem. Két vagy három év múlva láttam az A Hard Day’s Night  című filmet a Toldi moziban. Valami hasonló történt nálunk is. Nem is igen értettem, mert ugyanúgy játszottunk. Első »menetben« csak táncoltak, de ha elkezdtük a Beatlest, attól kezdve odatömörültek a csajok, és teljesen kifordultak magukból. Pontosan ugyanúgy, mint a filmben.”

A sikerek ellenére a zenekarban számos személyi változás történt a következő időszakban. Sankó László mellett ekkoriban vált az együttesben jelentős tényezővé Radics Béla is.

„Radics Bélánál azt láttam, hogy ügyes, a kezdő technikája megvan, de azért még sokkal több kell. És ő hajlandó volt tenni ezért. Ráadásul Bélának hatalmas hatása volt a színpadon. Felállt a színpadra, és amit megfogott, az konkrét és igaz volt, az ott volt a helyén. Tudta, hogy nálam hibázni nem lehet, mert meggyilkolom. De ő megfogta a közönséget, oda kellett figyelni rá. Látszott az arcán az öröm, azt mondta az ember, hogy ez frankó, ez igaz. Bélának azért is örültem, mert azt akartam, hogy ne állandóan az én nyakamon legyen minden felelősség, jó volt tudni, hogy valaki elviszi egyedül is »a balhét«. És az is fontos volt, hogy Béla tudott énekelni.”

A zenekar másik vezetője az énekesi és szervezői feladatokat egy személyben ellátó Neményi Béla volt. Az interjúalany visszaemlékezései szerint Neményi minden szervezést magára vállalt, és ezzel oroszlánrésze volt abban, hogy az Atlantis a rendszeres fellépések mellett a mozivásznon és egy televíziós showműsorban is megjelenhetett, sőt a korszak jelentős beatzenekari közül egyik elsőként egy kislemezt is rögzíthetett.

 „Minden ilyesmit ő intézett. Megmondtam, hogy mik a szükségleteim, hogy mi kell ahhoz, hogy zenét tudjak csinálni, és ő azt megcsinálta. Nekem semmi mással nem volt hál’ Istennek dolgom, mert én csak azzal szeretek foglalkozni, amihez értek: a zenével. Nem tudom hogy, de ő teremtette meg a feltételeket. (…) Ő ehhez ragyogóan értett, mindenkivel tárgyalni, beszélgetni, mindent elintézni. Ő erre született, a zenét meg én csináltam. Azt is Béla intézte, hogy egyszer egy próbán megjelent Vitray Tamás, ő konferálta végül a koncertet az Egyetemi Színpadon. Ott orkánkabátokat adtak egy jegyért, történelmi esemény volt. Legalizálódott ez a zene, mi pedig művész urak lettünk. Utána már nyitva állt előttünk az út, felvehettünk egy négyszámos lemezt.”

Ez a lemez 1965-ben jelent meg. 1965 a magyar beatzene teljes története szempontjából fontos dátum, hiszen az Illés zenekar ekkor készíti az első magyar nyelvű számait, ami fordulatot hoz a hazai beat történetében. Ekkorra tulajdonképpen két részre szakad a magyar beatzene, hiszen az Illés nyomában a Metró, Omega és néhány más zenekar elkezdi a saját magyar nyelvű repertoárját kifejleszteni, míg az Atlantis és más hasonló zenekarok továbbra is feldolgozásokkal próbálkoznak, és azokat próbálják tökéletesíteni. Adódott a kérdés: miképpen élte meg Sankó László ezt a változást, és miért alakult úgy, hogy nem követte az Illés-féle trendet?

„Már katona voltam, mikor hallottam az Illés zenekar magyar nyelvű számait. Addig csak a legjobb és legújabb nyugati dalokat játszottuk. Amikor bevonultam, akkor már a legénység körében is népszerű volt az Illés, de ha engem kérdezel, hogy én miért nem álltam be ebbe a sorba, azt tudom mondani, hogy azért, mert én mindig előre haladtam. Az első számuk, ami befutott, Az utcán nagyon jó szám volt, az tetszett. Volt egy másik jó szám, a Little Richard – annál jobb rock and roll nem kell most sem, a mai napig szívesen hallgatom. A többi szám viszont, amit a magyar közönség szeretett, zeneileg messze volt attól, amire én napról-napra törekedtem. Én ilyen számokat úgysem tudok csinálni, meg sem próbáltam. Illetve megpróbáltam, amikor kellett, de nem ezt akartam, hanem jó zenét akartam csinálni, olyat, ami nekem tetszik, ami a legújabb és legjobb a világon. Később írtam magyar nyelvű dalt is, de csak azért, mert kellett.”

Ez a trendváltás tehát egyértelmű forduló-, sőt töréspont Sankó karrierjében, aki miután következetesen kitartott amellett, hogy az általa legjobbnak ítélt külföldi slágereit tolmácsolja, fokozatosan a magyar könnyűzenei szcéna partvonalára szorult. Az interjú záró szakaszában a nélkülözés éveiről és a karrier session-zenészként eltöltött utolsó időszakáról is szó esik.