Élet- és karrierinterjúk

Sáfár József basszusgitáros, zeneszerző, hangmérnök 1952-ben született Somodoron, egy Somogy megyei kis faluban. Gyermekkoráról, első zenei hatásairól így vall: „Apám srác korában tangóharmonikázott, zongorázott, autodidakta zenész volt. Ő Somodorban nőtt fel, egy Kaposvárhoz közeli faluban. Onnan járt be kereskedelmi iskolába. Anyai nagyapám számadó tiszt volt, vitézi címmel. Anyukámat zongorázni is taníttatták. Én 1952-ben születtem, apám akkor már katonatiszt volt. Nővérem két évvel idősebb, és volt egy egy évvel fiatalabb öcsém is. Én Somodoron születtem, télen, a nagyszülőknél. Bábaasszony hozott világra, de a hideg télben majdnem ottmaradtuk anyámmal együtt, négy és fél kilogramm voltam. Ahogy apámat ide-oda helyezték, úgy laktunk Székesfehérváron, Debrecenben, Pápán végül 1957-ben költöztünk Budapestre. Először az akkori Néphadsereg téren laktunk, a Szemere utcai általános fiúiskolába jártam. Mindig volt otthon zongoránk. Általános iskolás koromban a Beatles volt a nagy robbanás, amikor apám nem volt otthon, folyamatosan szólt a Szabad Európa Rádió. Ugrin Gábor volt a kórusvezetőnk az iskolában, aki a legelhivatottabb kórusvezető volt. Az ő felesége, Márta néni volt az énektanárunk. Az iskolában ők ketten alapítottak egy fiúkórust. Én imádtam focizni, ehhez képest tanítás után rendre elkaptak kórusozni. Kiválasztottak fiú szopránnak. Üvegvágó magasságokban énekeltem! Elkezdtem lassan élvezni ezt is, főleg a szólaméneklést. Amikor vendégek jöttek hozzánk, apám beszólított játszani a zongoránkon, mivel otthon autodidakta módon leszedtem darabokat, és szerettem zongorázni. Nővérem után én voltam az Öcsi, öcsém pedig Laci lett. »Na, Öcsike, játsszál!«  Eljátszottam, amit ismertem, és jól megtapsoltak!  Ez volt az első zenei sikerélményem. Az énekkart Ugrin Gábor olyan magasra vitte, hogy karének-versenyekre is jártunk. A legmagasabb pont, amire emlékszem, egy kórustalálkozó volt a Zeneakadémián, ott akkor láthattam Kodály Zoltánt.”

Zenei pályafutását nagyban befolyásolta egy találkozás egy másik kisfúval:

„Egy nyári táborban, azt hiszem Bélatelepen, az ismerkedési esten mindenkinek fel kellett állnia, és elmondani, hogy mi a hobbija. Elmondtam, hogy zenélek, és zenekart szeretnék alapítani. Egy másik asztalnál felállt egy kis, vékony srác, aki meg azt mondta el, hogy négy-öt éves korától klasszikus zongorázott, de most magántanárnál dzsesszt tanul. Volt egy barátom, aki zongorán le tudta játszani a Beatles Lady Madonna című számát, nekem az volt a csúcs. Én is gyakoroltam, elég nehéz volt. A végén odamentem ehhez a vékony sráchoz, hogy ő is le tudná-e játszani. Azt felelte, ha van kotta, akkor persze. A táborban nem volt zongora. Azt mondtam neki, hogyha hazamentünk, az lesz az első, hogy feljössz hozzánk, mert otthon megvan a kottája. Így is lett, és kottából eljátszotta. Ő volt Lerch István. Milyen érdekes a csillagok állása, hogy az ország egyik legjobb billentyűsével kisfiúként összetalálkoztam. Máris megalakítottuk az első zenekarunkat, ez volt a Hétfő együttes.”

Pár évvel később a Meteor együttesben játszott, amikor egy izgalmas felkérés érkezett:  „a Volán keresett tánczenekart a klubjába. Már kísérletezgettünk a trió felállással, Pistivel és Sanyival pár számot így játszottunk. Elton John volt a minta, aki az egyik korai lemezét trió felállásban vette fel, a címe egy dátum: 17-11-70. Olyan dobos és basszusgitáros volt mellette, hogy elájultunk! Ekkor kezdett nyiladozni az agyam, hogy micsoda lehetőségek vannak még a basszusgitárban azonkívül, hogy lejátszom az alaphangokat meg összekötöm a harmóniákat. Egy-két számot megtanultunk, nem voltak egyszerűek. Amikor jött a Volán Klub felkérése, akkor a Meteor zenekart feladtuk. A meghallgatásukra Pisti gyorsan vett egy Jolana gitárt is. Mindenféle tánczenét meg triószámot adtunk elő. Adtak hangszereket raktárról, így lett új cuccunk, még egy olasz orgonájuk is volt! V’73 lett a nevünk, a teljes Volánt nem akartuk kiírni. Akkor kezdtünk mindhárman dzsesszkonzervatóriumba járni, szerencsére felvettek minket. Sanyika Kovács Gyulához járt, én meg Berkes Balázsnál tanultam nagybőgőzni. Lengyelországból kaptam egy basszusgitárt. Kartonpapírból fogólapokat, azaz menzúrákat készítettem. Ezeket bevittem az órákra, és fejben tanulgattam a gitárfogásokat, amikor nem kellett annyira figyelni… A konziban nagy hasznát vettem ennek, mert egy biztos vizuális alapot adott. A Volán fizetett nekünk egy zenei rendezőt, ő volt Payer András, aki táncdalénekesként volt ismert. Mondtuk neki, hogy nyugodtan vegye fel a fizetését, de nem kell beleszólnia, mert tudjuk, mit akarunk csinálni. Aranyos volt, megértett minket. Ekkoriban kellett letennünk az ORI-vizsgát. Muszorgszkijtól és Raveltől az Egy kiállítás képeit tanultuk meg. Halkan szólaltunk meg, öt percig hallgatták, és csak azért állították meg, mert még sokan vártak meghallgatásra. A szokásos 150 Ft helyett 200 Ft fejenkénti gázsit állapítottak meg. A Volán légkondicionált próbatermet adott, és mi mint az őrültek, elkezdtünk próbálni.”

A V’73 progresszív rockos évei után a Volán-Mikrolied-ben játszott soft rockot, majd feladta a zenei pályafutását. Visszatérése az újonnan megalakult Pandora’s Box zenekarhoz volt köthető: „1980 őszén egy nap jött egy telefon, egy lassú beszédű hang volt a végén: »Cserháti István vagyok, Sáfár Öcsit keresem, akarok veled beszélni.« Egy kávézóban találkoztunk, a Múzeum körúton, Bencsik Sándor, Cserháti meg én. Erdős [Péter] mindenáron ki akarta nyírni a P. Mobilt. Először kivette Vikidált, de utána jött Tunyogi, és a P. Mobil ment tovább. Majd behívatták Samukát (Bencsiket), és azt mondták neki, hogyha otthagyja a zenekart, és csinál egy jó kis saját bandát, akkor, ha beindul, három lemezük is lehet sorban. Pityi (Cserháti) csatlakozott Samuhoz, mert ő is szerző volt a P. Mobilban. Nekem már hiányzott a zene, és nagyon lelkes lettem. Vállaltam, hogy a dobost én találom meg, a többiek meg énekest kerestek. Saját nóták kellettek, mert a P. Mobil dalait nem akarták tovább játszani. Az idő sürgetett, mert az év végére ki volt tűzve a bemutatkozó bulink a Corvin Moziban, és előtte két hónappal még nem állt fel a zenekar, nem volt meg az énekes. Sorban jöttek hozzánk a szörnyű hörgő hangok, és egyszer csak ott ült a meghallgatáson egy vékony kis bajuszos, gombszemű gyerek. Azt hittem, hogy technikus, úgy kérdeztem rá, hogy miért jött. Amikor Miki – mert ő volt Varga Miklós – megszólalt Vikidál hangján és bármely más hangon is, három oktávon villogott, egyből azt mondtam a többieknek, hogy nem kell tovább keresnünk. Így lett meg Miki. Imádtuk, mert szuper kedves és intelligens ember! Úgy fel tudta szívni magát, és úgy röpködött a színpadon, hogy csak néztem!”

A P. Box legismertebb száma, A Zöld, a Bíbor és a Fekete kanyargós utat járt be, mielőtt a közönség elő került:

„A Journey nyomdokain írtam egy dallamosabb számot, ami elé – nehogy kirúgjon a zenekar – egy erős riffet illesztettem, hogy Samukának is legyen feladata (nevet). Ez volt A Zöld, a Bíbor és a Fekete alapja, még szöveg nélkül. Mikinek nagyon tetszett, Samu egyszer csak berágott, hogy ez vacak, mert körzővel-vonalzóval nem lehet rocknótákat írni. Nem sokkal ezután Vikidál Gyula lett az új énekesük. „A lemezgyár közölte, hogy mivel énekest cseréltünk, ezért azonnal ki kell jönnünk egy kislemezzel, hogy ezt a váltást bevezessük a közönségnél. Aktuális, kész új nótánk ekkor nem volt. (Vikidál) Gyuszi ötlete volt, hogy csináljuk meg azt a nótát, amit a beállásokkor szoktunk játszani. Ez az én nótám, mondogatta. Én kummantottam a sarokban, mert ez a nóta már ki volt rúgva egyszer. Samu és Csiga Sanyi átmentek egy másik helyiségbe szöveget írni. Mi meg addig a próbateremben készítettük a zenei alapot, mert pár nap múlva már a MAFILM Lumumba utcai stúdiójába kellett mennünk, felvenni a kislemezt. […] Ahogy írták a szöveget, mindig bejöttek az új sorokkal. Egyszer csak bejött Samu, azt mondta, képzeljétek meghalt Radics. Sajnos, nem ért meglepetésként, számítani lehetett rá. Samu nézte a félkész szöveget, benne »mámoros éjszakák« és hasonlók, és felkiáltott: »ó, ez a Radicsról szól!«. Szó szót követett: »Mi volt a legismertebb száma?« »A Zöld csillag.« »Ezt beírjuk! Mi volt a kedvence?« »Hendrixtől a Bíbor köd.« »A fekete pedig a halál színe.« Egy óra múlva kész volt a szöveg! Elkezdtük összepróbálni, Vikidál hangszínéhez igazítottuk az énekrészt és egyszer csak »kisimult« a nóta! Ehhez kellett a csillagok állása! A nóta ki volt dobva, erre betoppan Vikidál, és követeli magának, továbbá Radics Béla akkor hal meg, amikor írjuk a szövegét. Szabónak köszönhető a szám címe, aki egyszer csak felkiáltott, hogy tele van színekkel a szöveg, legyen ez a címe!”

A Pandoras’s Box-ból való kilépése után különféle zenei projektekben dolgozott, majd hangmérnök lett, saját stúdiót üzemeltet. 2007 óta ismét aktív zenész: „Pityi halála után egy évvel, 2007-ben Szabóval megalapítottuk az Ős-P. Box-ot. Ennek az volt az előzménye, hogy Pityi látástól vakulásig dolgozott a vállalkozásaiban, Debrecenben, és amikor 2000-ben megjött a kedve ismét zenélni, akkor szeretett volna egy zenekart. A név nem volt levédve, ezért felhívta a még élő alapítókat, engem is, Szabót is, Varga Mikit is, hogy használhatja-e a P. Box nevet. Mindannyian azt mondtuk, hogy rendben. Ügyes szervező volt, jóban is voltunk, voltam velük koncertet hangosítani a Diákszigeten, segítettem lemezfelvételen és így tovább. Pityi egyre betegebb lett, végül sajnos elhunyt. Az a debreceni zenekar először úgy döntött, hogy mivel nincs már eredeti tag a P. Boxban, ezért megszűnnek. Csináltak egy nagy búcsúkoncertet az Almássy téren, ott volt Szabó és Vikidál is. Bejelentették, hogy ezzel bezárult a szelence. Csiga Sanyi unszolt engem, hogy legyen ismét zenekar. A Hármashatárhegyen lakott, nála kezdtük el Szabóval újra a zenekarunkat. Egyszer csak bejelentkeztek a debreceniek, hogy mégsem hagyják abba. Sajnos, a névhasználat felett éveken át tartó vita és pereskedés keletkezett. Ők mára végleg megszűntek, mi viszont ma is zenélünk, mégpedig két énekessel. Az Ős-P. Box alapítása óta velünk levő Radovics László »Kyru« mellett vendégként Varga Miki is énekel mint örökös tag.”