Élet- és karrierinterjúk

Rupaszov Tamás a hazai underground zenei közeg kultikus alakja, a Trottel, a Marina Revue és a PaprikaPaprika zenekarok, továbbá a több mint 25 éve működő Trottel Records alapítója. Tizenöt évesen, a Rottens nevű együttes tagjaként került be a magyar punkélet sűrűjébe. A rövid életű zenekart hamar felváltotta a Trottel első formációja, aminek a dobos váratlan disszidálása vetett véget. Rupaszov ezután a Marina Revue-t, majd az újraalakuló Trottelt vezette, amely mind itthon, mind pedig külföldön sikeres lett. A nyolcvanas évek második felében fáradhatatlanul építette a nemzetközi punkkapcsolatokat, valamint másolta és terjesztette a hazai underground együttesek kazettáit. Ebből lett a Trottel Records kiadó. Dragojlovics Péternek legendás koncerthelyszínekről és -helyzetekről, a Super 8-as kamerával a Kádár-kor fővárosi punkéletéről forgatott, T-34 című dokumentumfilm kulisszatitkairól, valamint a kilencvenes évek színes zenei világáról mesélt. Meg arról is, hogy miként telnek egy multifunkcionális kultúrkamikaze mindennapjai karantén idején.

„A punkkal egy nálam idősebb, Vass Vili nevű csávó révén ismerkedtem meg, aki az egyetlen punk volt a gimiben. Ő vitt el az Ikarus Művelődési Ház pincéjébe, a Laza Erkölcsök nevű zenekar koncertjére. Leginkább Ramones-számokat játszottak, és nagyjából úgy is néztek ki. Az energia, a lázadás, a polgárpukkasztás fogott meg. No meg a gyors zene, ami persze manapság már egyáltalán nem tűnik olyan gyorsnak.”

„A Fekete Bárányok fesztiválon jött oda hozzám a Francia nevű, nálam néhány évvel idősebb punk srác. Elég fura figura volt, azt mondta, úgy nézek ki, mint Rotten, és megkérdezte, hogy van-e kedvem basszusgitározni a bandájában. Volt. És egyből lett is zenekar. Én hoztam a haveromat, Marián István dobost, Francia pedig az övét, Engel Gábort gitárosnak. Egyből belecsaptunk a lecsóba. Franciának voltak már szövegei, így lényegében kész volt egy fél repertoár. Lehet, hogy ő már régebben készült arra, hogy zenekart alakít. Rá két hónapra már fel is léptünk, nagyjából zéró zenei tudással. A Dembinszky utcában mutatkoztunk be, volt ott valami kis oldalsó bejáratos bluesklub. Azóta is, ha arra járok, nézegetem, hol lehetett, de nem tudok rájönni. Francia szervezett oda minket. Körülbelül százan néztek meg. A második bulira viszont – amit pár héttel később tartottunk – már baromi sokan jöttek el. Francia mondta, hogy jön majd egy tévés cimborája is és felvesznek bennünket. És ott is volt egy stábbal Kőbányai János, aki a Magyar Televíziónak forgatott. Én nem láttam az elkészült anyagot, anyám viszont igen. Egy délutáni, ifjúsági műsorban adták le, és egyszer csak látja a muterom, hogy apám lenyúlt bőrzakójában, csirkelábbal a zsebemben játszom a fehér Jolanán. Francia meg megevett egy talpas poharat, elrágta éneklés közben, aztán átkarolt, és folyt le a gitáromra a vére. Anyámat úgy taccsra vágta ez az élmény, hogy harminc évre rá jött el először egy koncertemre. Szóval emlékezetes fellépés volt.”

„A Trottel első formációjában Marián gitározott, Bogyó lett a dobos, Kántor Gábor, a gimis osztálytársam énekesként csatlakozott hozzánk, majd jött Petrovics Zoltán, vagyis Pepe Zuglóból második énekesnek. Kerestünk valami jó kemény nevet, és a német szótárban rátaláltunk a Trottelre. Játszottunk Rottens-számokat is, a Patkányt meg a Dögölj meg, te marhá!-t például, de Francia megüzente a börtönből, hogy meg fog ölni, ha az ő számait játsszuk. Úgyhogy ezek kikerültek a repertoárunkból. 1982 márciusában, az Ikarus pincéjében volt az első koncertünk az Agresszorral és az Invázió ’84-gyel közösen. Vagy talán a Cerberusszal? Akkor kerültünk be a Ki kicsoda a magyar rockzenében? című kiadványba is. Ez pedig úgy esett, hogy mikor odaértünk, nagy seregletet láttunk a művház előtt. Fontoskodó emberek, villanó vakuk. Egyszer csak odajött egy csávó, és megkérdezte, hogy mi is zenekar vagyunk-e. »Igen« – mondtuk neki. »Melyik?« „A Trottel.” »Akkor álljatok oda.« Lefényképeztek, felírták a nevünket, és benne is voltunk a könyvben. Vicces volt viszontlátni magunkat egy rocklexikonban, főleg nekem, akit Rupanov Tamásként őriztek meg az utókornak.”

„Rosszabb időszakokban a kapualjban levettük és kifordítottuk a bőrdzsekinket, hogy ne látszódjanak a láncok meg a jelvények. A beszappanozott, égnek álló hajunkat is igyekeztünk erőszakkal lesimítani, amennyire lehetett, vagy eltakarni a borotvált részeket. Nevetséges, de tényleg igaz, hogy a botrányhoz elég volt, hogy máshogy néztél ki. Furcsa módon az olyan közegek, amelyeknek össze kellett volna tartaniuk, széthúztak. Egy munkás például simán megtámadott olykor egy punkot. Annyira nem tetszett nekik, ahogy kinézünk, hogy adott esetben nekünk estek. Rendőrök, BKV-ellenőrök, cigányok, bárki. Kiszálltál a metróból, és egyből odalépett melléd egy ballonkabátos civil rendőr, »Jónapotkivánok, személyi igazolványt!« Kissé viszontagságos volt.”

„Ahogy 1981-ben becsúszhatott a Rottens a Kassákba, úgy elfért éppenséggel a Total’85 is a paksi Ifjúsági és Úttörőházban. És ha megnézzük, két évvel Paks után volt a süttői Total’87. Azt is engedélyezték. Lehet, hogy a fővárosban az már teljesen más korszak volt, vidéken viszont a helyzet mit sem változott. A parasztok a présházakba menekültek, azt mondogatták egymásnak, hogy »Jönnek a punkok!«. Helikopter körözött a település felett. Egyszer aztán megjelentek a rendőrök, és közölték, hogy ideje hazamennünk. Mondtuk, hogy van még pár zenekar. De őket nem nagyon érdekelte ez, és aki nem ment el az utolsó vonattal, azt péppé verték. Pedig hát mi bajt okozhatott volna az a pár száz punk, aki a helyi vegyesboltban piált és hallgatta a koncerteket?”

„A tiltott sajtótermék készítése, illetve árusítása büntetendő volt, és a kazetta is ebbe a kategóriába tartozott. Így aztán mindenhol csak néhány borítót fénymásoltunk, nehogy feltűnjön valakinek a dolog. A Do it yourself!, vagyis a Csináld magad!-mozgalom tényleg hatalmas méreteket öltött világszerte, a mi generációnkban ez igazán fontossá vált. Valamennyire paráztunk persze, mert tudtuk, hogy minden alkalommal kinyitották a csomagokat, de nem hiányzott belőlük soha semmi. Mi akkor a Demszky-féle AB Független Kiadónál laktunk Pilisborosjenőn. Időnként dolgoztunk is nekik illegálisan. Könyvet, újságot nyomtattunk titkos helyeken. Sokan segítettek bennünket csak úgy, köztük az Inconnu csoport is. Aztán én is csináltam egy fanzine-t francia nyelven, ami a magyar undergroundról, a kultúráról és a politikai mozgásokról szólt. Egy francia barátom sokszorosította Grenoble-ban. Azt azért nem mertem postán feladni, mindig személyesen vitte ki az eredetit valaki Franciaországba. (…) Megfigyeltek bennünket, de a hatóságok részéről nem érkezett megkeresés egyszer sem. A nemzeti ünnepek alkalmával a rendőrség rendre beköltözött a szomszédba, és olyankor virágnyelven beszélgettünk. Tudtuk, hogy ott vannak, és ők is tudták, hogy tudjuk. Mi akkor még mindig csak tizenkilenc-húsz évesek voltunk, nem tűnhettünk a szemükben túlságosan fajsúlyosnak, nem is minket akartak lehallgatni, hanem az AB-t, meg akik odajártak a demokratikus ellenzékből. Az egészben az volt csak egy kicsit gyanús, hogy hiába kérvényeztem félévente, a rendszerváltásig nem adták vissza az útlevelemet.”

„Visszatekintve a kreativitásban, az újító szándékban, a konformizmus tagadásában és ebből következően az alternatív gondolkodás és életmód kialakításában látom a punk lényegét. Annak a bizonyításában, hogy nem csak az az egy út létezik, amire a társadalom nevel, és amire mindenáron rá akarnak kényszeríteni az iskolától kezdve a katonaságon át mindenütt. Persze kamaszként a zaj, a megbotránkoztatás és a polgárpukkasztás volt a lényeg. Így akartuk hangsúlyozni, hogy mi márpedig nem vagyunk és nem is leszünk olyanok, mint a szüleink megalkuvó generációja. Tizenévesen még belefér, hogy csak botránykodunk, ordibálunk, egy idő után viszont az ember eljut oda, hogy csak van valami összetettebb kifejeznivalója is zeneileg és szövegileg. Az, hogy voltak érdekes dolgok, volt egy energia, illetve olyan események, amik helyi szinten sokat számítottak – gondolok itt például a CPg-re –, az tény. Az Agydaganatot Nyíregyházán tönkretették a nyolcvanas évek elején. Veszprémben pedig a Közellenséget csinálták ki. Mindenkinek nagyon szörnyű volt vidéken is, Pesten is. De ha megnézem, hogy bármelyik kelet-európai országban mi nőtt ki a punkból, azt kell mondjam, lényegesen többet jelentő, kreatívabb és előremutatóbb valami lett belőle, mint itt. Persze lehet, hogy ez csak az én vesszőparipám. Erről is megvan mindenkinek a saját verziója. Viszont látom azt is, hogy manapság kialakulóban van talán egy tudatosabb, fiatal punk-hc szintér itthon is.”

„Tök érdekes volt, hogy ahogy elkezdtünk lemezeket csinálni, az azokról megjelenő kritikák olyan zenekarokra hivatkoztak a zenénk kapcsán, amiket sose hallgattunk. Így kezdtünk el a korai Pink Floyddal, a King Crimsonnal, a Primal Screammel, a hatvanas évek garázs pszichedéliájával, aztán az Emersonnal, hetvenes évekbeli cseh dzsessz-lemezekkel, meg mindenféle egyebekkel is megismerkedni. Ilyen hatásokat véltek a kritikusok a Trottel-albumokba belehallani, aztán gondolom, mindez a későbbiekben hatott is ránk. Olyannyira, hogy 1992 körül az echte punkok Magyarországon már nem igen tartottak minket punkzenekarnak, és valójában én se követtem az itthoni színteret, ha volt egyáltalán. Külföldön ez is máshogy történt, talán többet számított az attitűd, simán lehettél punk attól, hogy nem a három akkordot nyomod egyfolytában. (…)Én személy szerint sosem tartottam magam zenésznek, nem is vagyok az, a saját definícióm szerint multifunkcionális kultúrkamikaze vagyok, így az egész zenekarosdiban nem is maga a zenélgetés, hanem az önkifejezés és a dolog egésze – úgymint utazás, szervezés, az emberekkel való megismerkedés, a kiadvány előállításának a folyamata így, egyben – érdekelt és érdekel ma is. A kezdetektől úgy gondoltam, hogy ehhez hozzátartozik egy kiadó is.

Kezdettől szem előtt tartottam, hogy ha már van egy kiadó, akkor ne csak a saját zenénket jelentesse meg, hanem a dolgokat hasonlóan látó és hasonló nyitottsággal megközelítő zenekarok albumait is. Mivel 1992-re a zenei ízlésem már totál eklektikus lett, ennek megfelelően alakult a Trottel Records katalógusa is. A kiadó a mai napig a nem kommersz zene horizontján tevékenykedik, stílushatárok nélkül, akárcsak maga a zenekar. Ha belelkesedtem egy együttes vagy zene hatására, sosem számított, milyen műfajba tartozik. A Trottel Records kiadványai között a kezdetektől volt a punkon kívül elektronikus (Liquid Limbs) és experimentális zene (Hidegroncs), az első Korai Öröm a nemlétező világok dalaival vagy a skót zenekarok (Archbishop Kebab, Dawson), a maguk semmilyen más undergroundhoz nem hasonló, különleges univerzumaival. A kilencvenes évek végére a szibériai népek sámánzenéje az autentikus folk irányába színesítette tovább a palettát. Egyébként ennek a sorozatnak a következménye a közeljövőben megjelenő Szibériai sámán hangképek vinyl LP, ami remélhetőleg szintén sorozattá bővül majd, de más tematikával és koncepcióval, mint a régi kazettasorozat.

A 2010-es évektől egy időre a nép- és világzene felé billent el a kiadói profil a Folkbeats tehetségkutató sorozatunkból kifolyólag, de ezek a kiadványok már Folkbeats néven, valamiféle sublabelként jelentek meg. Aztán pár évvel ezelőtt, a vinyl-reneszánsszal a punk és a hardcore kiadványok kerültek többségbe, mivel a nyolcvanas évek punk zenéit archiváltuk. Jelenleg pedig a totális eklektika jegyében a régi Trottel-lemezek újrakiadásától kezdve a Tudósokon és ColorStaron át a hc-rapper Bobafettig van minden, ami izgalmas és érdekes. Szóval leginkább egyfajta zenei kalandozás ez az egész, különösebb koncepció nélkül.”