Tanulmányok

A Kádár-korszak kultúrpolitikáját tekintve sok mindenben változtatott az előző rendszerhez képest. Míg a Rákosi-éra alatt kategorikusan támogatott és tiltott alkotásokra osztottak be minden művészeti produktumot, addig az 1956–1989 közötti időszakban megjelent a tűrt kategória is, ami egyfajta átmenetet jelentett, az alkotók számára pedig valamelyest szabadabb mozgásteret. Ez a keretrendszer alapvetően meghatározta a film- és zeneművészetet, de a politikusoknak is problémát jelentett egy idő után, mert sok esetben nem volt egységes a vélemény, s a döntéshozók teljesen másképp ítéltek meg egy-egy alkotást.

Ebben az időintervallumban rengeteg meghatározó zenei stílus született, s filmekben sem szenvedhettünk hiányt. Tanulmányomban a 3T rendszerét vizsgálom meg az 1981-ben elkészült Szomjas György-film, a Kopaszkutya szemszögéből. Az alkotás – amely mára kultuszfilmmé nőtte ki magát – korhűen reflektált a rockzenekaroknak az akkori politikai rendszerben elfoglalt helyzetére. A film szűrőjén keresztül megvizsgálom, kihatott-e a politika a szereplő zenészek életére, és ha igen, milyen módon; miként lehet az, hogy a filmet magát bemutatták, de a – kvázi filmzeneként értelmezhető – album sokáig tiltólistán szerepelt. Kitérek továbbá arra is, hogy a korábbiakhoz képest javult vagy rosszabb lett-e a kapcsolat a Hobo Blues Band tagjai és Erdős Péter között az alkotás hatására.

A 3T rendszerét tulajdonképpen a kommunista kultúrpolitika „termékeként” emlegethetjük. A következő kategóriákat foglalta magába: támogatott, tűrt és tiltott alkotások. Kifinomult változata a köztudatban összeforrt Aczél György nevével, aki a korszak kulturális életének legfőbb ideológusa és irányítója volt. Eredetileg Appel Henrikként született egy zsidó származású szegény családban,[1] s felnőttkorában autodidakta módon képezte magát. 1957-ben művelődési miniszterhelyettessé nevezték ki, majd egy év múlva a művelődésügyi miniszter első helyettese lett, s közel tíz éven át töltötte be ezt a tisztséget. 1967-től az MSZMP Központi Bizottságának titkára, s innentől kezdve a kulturális élet általános ellenőrzése volt a dolga.

Azok a művészek, akik politikailag nemkívánatos művet hoztak létre a Kádár-korszakban, maguk is nemkívánatosak lettek. Ennek kapcsán beszélhetünk az úgynevezett „fekete bárány” zenekarokról, mint amilyen a Beatrice, vagy a Hobo Blues Band is volt. Ők értelemszerűen a tiltott kategóriába kerültek. Ennek ellenpólusaként funkcionáltak a támogatott kategóriába sorolt alkotók, akik politikailag megbízhatónak számítottak. A kettő között helyezkedtek el a tűrt kategóriába tartozók – sokan e között, s a tiltott besorolás között ingáztak, természetesen nem saját kedvük szerint, hanem az alapján, hogy a hatalomnak éppen hogy tetszett, illetve ki volt épp meghatározó döntési pozícióban.

Nem könnyítette meg a helyzetet az sem, hogy egyfajta „slendrián diktatúráról” beszélhetünk, ami azt jelentette leegyszerűsítve, hogy sokszor a pártállami szervek utasításait helyi viszonylatban teljesen másként hajtották végre, mint ahogy elő volt írva. Így sokszor akkor sem ért retorzió egyes művészeket, ha a rendszer értelmezésétől eltérő felfogásban adták elő műveiket, s bizonyos szórakozóhelyeken sokkal többet számított az, hogy az ott fellépő előadók mennyire voltak kedveltek a közönség körében, vagy éppenséggel mekkora profitot hoztak az adott helynek.[2]

Ami a döntéseket illeti, rengeteg szerv közrejátszott abban, hogy végül ki melyik kategóriába került, s hogyan folytathatott művészi tevékenységet az ország területén, vagy esetleg azon kívül. Az előkészítésnél az MSZMP Központi Bizottsága tematikus alapon szervezett osztályai vettek részt, ami a könnyű műfaj esetében a Közoktatási és Kulturális Osztályt és az Agitációs és Propaganda Osztályt foglalta magában. Ezt a kettőt fogta össze az Agitációs és Propaganda Bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy összegyűjtsön és elemezzen minden információt, majd azokat a Politikai Bizottság felé prezentálja.[3]

Fontos beszélni a KISZ megszületéséről is, amelyben nagy szerepe volt idősebb Földes Lászlónak, azaz Hobo édesapjának, aki 1956-tól a Központi Bizottság tagja volt, 1958-tól pedig belügyminiszter-helyettesként is részt vett a politikában.[4] Ő volt az, aki először szólalt fel az 1957. január 25-én tartott ülésen az ifjúság szórakoztatása érdekében. Úgy látta, szükség van egy olyan szervezetre, amelynek keretein belül meg lehet szervezni a könnyűzenei szórakoztatást, hogy ezt a réteget is megnyerjék a rendszer számára.[5]

Zenei téren meghatározó szerepet töltött még be a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), a Nemzetközi Koncert Igazgatóság (NKI), az Országos Rendező Iroda (ORI), az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK), illetve a Táncdal- és Sanzonbizottság is. A felsorolásból ki kell emelnünk az MHV-t, amelyet egy 1951. június 1-jén született határozattal hoztak létre, s amelynek igazgatója 1965-től Bors Jenő volt. Mögötte második emberként, s tulajdonképpen igazi döntéshozóként 1968-tól Erdős Péter állt, akit „popcézárnak” is hívtak, és átvitt értelemben a zenekarokat tekintve „élet-halál” ura volt. Nem titkolta azt sem, hogy döntéseit személyes indokok, sérelmek befolyásolták, így számos zenész, zenekar életét lehetetlenítette el, többek között a Hobo Blues Bandét, de Cserháti Zsuzsát vagy a Beatricét sem kímélte.

A Balázs Béla- és Kossuth-díjas rendező, Szomjas György 1940-ben született. Tanulmányait a budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kezdte, majd 1964-től a Színház és Filmművészeti Egyetemre is felvételt nyert. 1969 és 1974 között volt a Balázs Béla Stúdió vezetőségének tagja, s a szociológiai filmprogram egyik kezdeményezőjeként tartjuk számon.[6] A nyolcvanas években készült „proletáldarabjai” az amatőr stílusra reflektálnak, így szociológiailag és filmnyelvileg egyaránt újszerű látásmódot eredményeztek ezek az alkotások. A hetvenes évek második felében készített két műfaji kísérlet, úgynevezett „eastern” – a Talpuk alatt fütyül a szél és a Rosszemberek – után a Kopaszkutya következett, mellyel Szomjas visszatért a külvárosi történetekhez, amiket igyekezett népszerű formában, közérthető módon elmesélni.[7]

Ifjabb Földes László először Kovács András Extázis 7-től 10-ig című alkotásában szerepelt, ahol még csak mint rajongó fogalmazta meg az akkori fiatalság életérzését.[8] Már 1969-ben megpróbálkozott egy együttes létrehozásával, miközben novellákat, verseket írt, majd felkérésekre dalszövegeket fordított, illetve – többek között a P. Mobilnak – írt is. A Hobo Blues Band 1978 áprilisában alakult meg egy Lajos utcai kocsmában. Hobo a Privát rocktörténet című műsor róluk szóló epizódjában úgy emlegette a kezdeti időszakot, hogy hobbizenekarként működtek, és sem ő, sem a többi tag nem gondolta volna, hogy nagyon hamar hatalmas sikernek néznek majd elébe, illetve telt házas koncerteket adnak.[9]

Életrajzi könyvében[10] arról is mesél, hogy családjukban komoly problémát jelentett, hogy rockzenei pályát választott, de már az is, hogy a koncerteken meglehetős intenzitással vett részt mint néző, kiváltva ezzel a rendőrség nemtetszését. Apja egy balatoni rendőrőrsi kihallgatás után szabad kezet adott telefonon keresztül a rendfenntartó szerveknek a fiával kapcsolatos intézkedések megtételére. A család így némiképp skizofrén helyzetbe került, ugyanis a szülők a nagy nyilvánosság irányába elhatárolódtak „fekete bárány” fiúktól, míg „négyszemközt” közösséget vállaltak vele, s igyekeztek „jó útra téríteni” – igaz, nem sok sikerrel.

A Hobo Blues Band első koncertjét a Lőrinci Ifjúsági Parkban adta 1978 nyarán, majd ez év novemberében csatlakozott hozzájuk Póka Egon. Az ő segítségével és szakmai meglátásait figyelembe véve lépett előrébb az együttes. Kezdettől baráti viszonyt ápoltak Deák Bill Gyulával, aki sok koncertjükre eljárt, s énekelt is velük. Egy idő után állandó vendégként léptették fel, majd 1979-ben jött a fordulat, attól fogva az ORI már próbálta ellehetetleníteni a zenekar életét. Egy közös Omega–HBB-koncerten ugyanis nem engedték Deák Bill Gyulát fellépni, mondván, fél lábával nem színpadképes. Ekkor Hobóék hivatalosan is bejelentették őt a zenekarba, és innentől kezdve két énekessel léptek fel mindenhol.[11] Egy év alatt a zenekar nagy népszerűségre tett szert. Az elmúlt három évtizedben több mint 3000 koncertet adtak, 22 albumuk jelent meg, és közel harminc zenész fordult meg a HBB soraiban. A magyar rocktörténelem egyik legjelentősebb albumának ma az 1984-ben megjelent Vadászatot tekintjük.

A kemény rock térhódítása az 1970-es évek második felétől kezdődött, és számos képviselőjével szemben a rendszer sokáig a tiltást alkalmazta. Ebbe a csoportba tartozott a Beatrice mellett a Hobo Blues Band is. Az 1980-as évektől kezdődött némi enyhülés a politikában, és a „fekete bárány” zenekarok közül elsőként (1980-ban) ők rögzíthettek hanglemezt, igaz, az ORI mindent elkövetett annak érdekében, hogy a munkálatokat mindenféle akadályoztatás mellett végezhessék el.[12]

1981-ben Szomjas György azzal az ötlettel kereste fel a zenekar tagjait, hogy szeretne filmet forgatni egy képzelt együttes életéről, s ezen keresztül bemutatni az akkoriban a könnyűzenében uralkodó helyzetet. A Privát rocktörténetben elmondottak alapján eleinte a tagok mindegyike vonakodott részt venni ebben a projektben, a forgatás ennek ellenére mégis megkezdődött. A Hobo Blues Band mellett a P. Mobil tagjai is a kamerák elé álltak, illetve egy rövid cameo erejéig Allan Ginsberg költő is feltűnt.[13] A filmet hivatalosan 1981. augusztus 6-án mutatták be, azonban a vélemények nagyon megoszlottak az alkotásról. Érdekesség, hogy az idő rövidsége miatt a sanzonbizottság véleményét ki sem kérték a dalszövegeket illetően, így azok tulajdonképpen cenzúra nélkül jelentek meg. A film bemutatása mellett olyan érvek szóltak többek között, mint hogy valós problémára, a társadalomból való kitaszítottságra hívja fel a figyelmet, de nem elhanyagolható ténynek számított az is, hogy a közvéleményben már híre kelt a produkciónak, így ha nem mutatják be, a sajtó nyomására a benne szereplő zenészek mártírokká váltak volna.

Tóth Dezső miniszterhelyettes szerint a Kopaszkutya bemutatása ellen szólt az, hogy a „film nemcsak feltár, hanem propagálja a nemkívánatos életszemlélet vonzerejét; nincs garancia arra, hogy egy-egy moziban a gyerekek nem törik-e össze a berendezést; a Hanglemezgyártónak fel kellene adnia eddigi, szövegekkel kapcsolatos politikai megfontolásokon alapuló elzárkózását, a film általános hangvételének és szövegeinek erejéig utat kellene nyitni a »nagylemez« igényeknek.” Mindent összevetve végül arra a megállapításra jutottak a döntnökök, hogy a Tanú című filmhez hasonlóan előbb szűkebb nyilvánosság előtt mutassák be a Kopaszkutyát. 1981. június 22-én megállapították, hogy minden rendben zajlott, de beszámoltak arról is, hogy a film nem dolgozta fel teljes mértékben a benne felvetett társadalmi problémákat, inkább a zenekarra, illetve annak történetére fókuszált. A széles nyilvánosság előtti bemutató hatalmas port kavart, egyesek úgy látták, reklámot adott a munkakerülésnek és a „Nyugat-majmolásnak”. Erdős Péter ezúttal is megmutatta, hogy ha akar, akkor akadályokat gördít a zenekar elé, s bár a bemutatót nem tudta megakadályozni, azt azonban sikerült elérnie, hogy a Corvin moziba tervezett premiert ne tartsák meg, illetve hogy a Kopaszkutya-lemez se jelenhessen meg, majd csak a rendszerváltás után.[14]

Hobo elmondása alapján a film végül nem azt adta számukra, amit szerettek volna, és egyfajta zavart keltett a közönségükben is, hiszen azt hitték, a mozi egy az egyben a zenekar életét dolgozza fel, holott a valóságban például sosem dolgoztak együtt menedzserrel.[15]

Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy a Kopaszkutya című film kapcsán már jól látszódott az, hogy a nyolcvanas években a rendszer egyre ambivalensebb módon látta el a kultúra ellenőrzését. Míg a Kádár-kor kezdeti, keményebb időszakában egészen jól tudták a szervek felügyelni az előadókat, s nagyjából egységes vélemények, határozatok alapján működtek, addig, ahogy közeledünk a rendszerváltáshoz, úgy kezdenek egymásnak egyre ellentmondóbb vélemények kialakulni. Jó példa erre a film körüli politikai tanácskozás is, amelynek alkalmával Bors Jenő, Gyurkó László, Köllő Miklós, Szabó B. István, Vitányi Iván, valamint Pándi András hosszasan vitázott a Kopaszkutya megítéléséről.[16]

Mindeközben láthatjuk azt is, hogy a Hobo Blues Band megítélése látszólag, a felszínen sokat változott, s a teljesen tiltott kategóriából a tűrtbe kerülhettek át, addig a felszín alatt Erdős Péter igyekezett minden módon akadályoztatni őket, és elérni azt, hogy a zenekart negatív színben tüntesse fel, de eddigre már a közönség hangja többet számított, hiszen elkezdtek figyelni rájuk. S bár maga az album csak a rendszerváltás után jelenhetett meg, a film még a Kádár-korszakban kultikussá vált, rengetegen voltak kíváncsiak rá, hiszen az adott időszakra jellemző életérzést mutatta be és adta át az embereknek.

[1] Pécs lexikon I. (A–M) (Főszerk. Romváry Ferenc), Pécs Lexikon Kulturális Nonprofit Kft., Pécs, 2010, 23.
[2] Csatári Bence: A KISZ könnyűzenei politikája, Múltunk, 2007/3, 67–68.
[3] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, doktori disszertáció, Budapest, 2007, 3–4.
[4] 56-os Ki kicsoda – Földes László, 1956.mti.hu/Pages/WiW.aspx?id=4. Utolsó letöltés: 2017. augusztus 5.
[5] Csatári Bence: A KISZ könnyűzenei politikája, Múltunk, 2007/3, 70.
[6] Kiss Bori: Szomjas György 75 éves – Betyárvilág, zene, rock, magyar.film.hu/filmhu/magazin/szomjas-gyorgy-75-eves-betyarvilag-zene-rock-szomjas-gyorgy-kopaszkutya-talpuk-alatt-futyul-a-szel.html. Utolsó letöltés: 2017. augusztus 5.
[7] Gelencsér Gábor: A nyolcvanas évek magyar filmművészete, archiv.magyar.film.hu/filmtortenet/korszakelemzesek/a-nyolcvanas-evek-magyar-filmmuveszete-1978/791989/90-filmtortenet-korszakelemzes.html. Utolsó letöltés: 2017. augusztus 5.
[8] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, doktori disszertáció, Budapest, 2007, 147.
[9] Privát rocktörténet, 10. rész, Filmmúzeum, 2009.
[10] Földes László: Hobo Sapiens, Hírlapkiadó, Budapest, 1989.
[11] Privát rocktörténet, 10. rész, Filmmúzeum, 2009.
[12] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, doktori disszertáció, Budapest, 2007, 174.
[13] Privát rocktörténet, 10. rész, Filmmúzeum, 2009.
[14] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, doktori disszertáció, Budapest, 2007, 269–271.
[15] Privát rocktörténet, 10. rész, Filmmúzeum, 2009.
[16] Csatári Bence: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája, doktori disszertáció, Budapest, 2007, 269.