Élet- és karrierinterjúk

Ráduly Mihályt (1944) elsősorban a progresszív rockot játszó Syrius szaxofonosaként ismeri a nagyközönség. Apai ágon muzsikuscigány családból származik, kezdetben hegedülni tanult, később áttért a szaxofonra, példaképének John Coltrane-t tekintette. Már az 1962 őszén megnyílt első budapesti dzsesszklub, a Dália jam sessionjein részt vett, miközben a Mediterrán együttesben a Szörényi testvérekkel és Bajtala Jánossal is zenélt. 1968-tól a Pege Aladár Quartetben játszott, melynek tagjaként a Montreux-i dzsesszfesztiválon szólistaként első díjat nyert. 1970 januárjában csatlakozott a Syriushoz, mellette a következő években a Rákfogóban és Szabados György együttesében is játszott. 1973 őszén a bostoni Berklee College of Music ösztöndíjasa lett, de a dzsesszakadémiát végül nem végezte el. New Yorkban telepedett le, ahol több zenekarban (köztük az ígéretesen induló Speed Limitben) játszott, ám a nyolcvanas évek elején abbahagyta az aktív zenélést és a továbbiakban pincérként dolgozott – egészen 2007-es nyugdíjba vonulásáig. Azóta ismét Magyarországon él.

„Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor anyám beíratott egy zeneiskolába hegedülni. Apám ekkor már rég nem élt, de a halála előtt anyám lelkére kötötte, hogy a fiából nehogy cigányzenészt neveljen. Inkább Bartókkal, Kodállyal, Dohnányival foglalkozzam. Ezt amúgy anyám sosem mondta, csak az ő halála után apám egyik hátrahagyott leveléből került elő ez az információ.”

„1958-ban hallottam a Magyar Rádióban a Laura című dalt, a szaxofonos Csepek István előadásában. Azért tudtam pontosan, hogy mi volt ez a szám, mert akkoriban a rádióújságban még kiírták az elhangzó dalok előadóját és címét. De a dzsessz ténylegesen másodikos gimnazistaként jött be az életembe, amikor már magnószalagokat cserélgettünk egymás között az osztálytársakkal. Addig jobbára a rádiót hallgattuk, ahonnan a csasztuskától az esztrádzenéig minden szólt, persze kiváló klasszikus zene is. Közben viszont annyira kiábrándultam a hegedülésből, hogy tizenöt éves koromban bejelentettem otthon: nem hegedülők tovább. Nagyjából egy évvel később pedig közöltem anyámmal, hogy szaxofonozni szeretnék.”

„Akkor még nem tudtam, hogy zenész leszek. Gimnazistaként a Ganz-Mávagba jártam politechnikára, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy életem végéig reszeljek vagy köszörüljek. A továbbtanuláshoz azonban se a tanulmányi eredményeim nem voltak megfelelők, se különösebb ambíció sem feszített. A dzsesszen kívül csak az irodalom és a film iránt érdeklődtem, ám csakis olvasóként és nézőként. Zenész tehát azért lettem, mert nem akartam köszörülni. Voltaképpen egyetlen képesítésem van: levizsgáztam az OSZK-nál. Egyrészt akkoriban csak ott lehetett szaxofont tanulni, másrészt ott adtak működési engedélyt ahhoz, hogy a vendéglátóiparban játszhassak. Ezt műveltem egészen addig, amíg a Syriusba kerültem.”

„Az utolsó vendéglátóipari hely, ahol zenéltem, a Majakovszkij (ma újra Király) utcai Halló bár volt. Ma is így hívják, és még szörnyűbben néz ki, mint annak idején. Este 10-től reggel 4-ig nyomtuk a műsort. Pataki Laci családja a bármelletti házban lakott, valószínűleg kihallatszott a játékunk. Pataki megkeresett és megkérdezte, hogy van-e kedvem a Syriusszal játszani. Mondtam, hogy nincs. Épp a Tranzisztori és az Így mulat egy beates magyar úr miatt. Mikor legközelebb megint megkérdezte, és megint nemet mondtam, hozzátette, hogy játszanak majd az 1969-es táncdalfesztiválon, hallgassam csak meg. S bár akkoriban sem néztem ilyen műsorokat, végül úgy alakult, hogy láttam őketa Magyar Televízióban. A már Jackie által énekelt Fáradt a nap sokkalta színvonalasabban szólt, mint a táncdalfesztiválon megszokottak. Úgyhogy amikor Pataki 1969 végénharmadszor is megkeresett, bólintottam. És ezzel a vendéglátós karrieremnek vége is lett.”

„A 2009-es Anno Live 1971–1973 című dupla CD összeállításakor utánanéztem a pontos számoknak. A Syriusnak valójában nem sok saját száma volt, összesen tizennégy dal, ezek kétharmadát Laci írta, a Széttört álmok című szvitet pedig Jackie-vel közösen szerezték. Az ördög álarcosbálja című 1971-es LP-n szereplő hat szerzeményből négyet szintén ő írt, egyet Jackie, egyet pedig én. Azaz valóban Pataki volt az elsőszámú zeneszerző. De hát ez csak a témát jelenti, a hangzás, a hangszerelés nagy része a próbákon alakult ki, kollektíven improvizáltunk.

A Syrius repertoárja a kezdetekben amúgy elsősorban feldolgozásokból állt. Az első hónapban sok mindent kipróbáltunk, játszottunk például pár dalt a Blood Sweat & Tearstől meg a Chicagótól, aztán ezek elmaradtak. Jackie-re és Patakira nagy hatást gyakorolt a Traffic 1968-as budapesti koncertje. Jómagam nem voltam ott, számomra amúgy is sokkalta fontosabb John Coltrane, mint Chris Wood. És nem feltétlenül muzsikusként. Jellemző amúgy a popzenei tájékozatlanságomra, hogy amikor Ausztráliában az egyik próbán Jackie és Pataki belekezdett a Strawberry Fields Forever című Beatles-slágerbe, fogalmam sem volt kié, csak arra figyeltem fel, hogy mennyire szép melódia.”

„Eléggé kalandosan indult az ausztrál utunk, mivel Charlie Fischer akkor elsőéves egyetemista volt, nem nagyon értett a koncertszervezéshez, úgyhogy felfogadott maga mellé egy menedzsert. Aki nem tudván, hogy milyen zenét játszunk, a megérkezésünk után a dél-nyugat-ausztráliai Perth-ben egy kínai étteremben léptetett fel bennünket. Egy hétig játszottunk ott, sztriptíz show-t is tartottak, nem mondom, hogy nem élveztük. Csak hát akkor még nem szerettem a kínai kaját. Aztán három napot utaztunk keletre a sivatagon át, mire elértük Adelaidét. Idővel a menedzser is rájött, hogy hová érdemes bennünket szervezni. Egyetemeken, kisebb klubokban és nagyobb fesztiválokon egyaránt játszottunk. Például az Odyssey-n, ahol száz-százhúszezren láthattak-hallhattak bennünket. Amúgy csak Ausztrália déli felén jártunk, az Adelaide–Brisbane vonaltól délre lévő nagyobb városokban, köztük Melbourne-ben és Sydney-ben. Illetve Tasmaniában is adtunk egy koncertet.”

„Ez alatt az egy év alatt forrt igazán össze az együttes és lett azzá, amit Syriusként ismertek meg az emberek. Örülök, hogy Ausztrália előttről nincsenek felvételek. Számomra a Syrius igazi kollektíva volt, s bár sosem fogalmaztuk meg, hogy pontosan mire törekszünk, abban mindenki egyetértett, hogy nem eladni szerettük volna a zenét, hanem játszani. S bár, mint korábban említettem, engem se a pop, se a beat nem érdekelt, amikor az első napon lementünk egy perth-i klubba – ahol amúgy történetesen az a Bakery együttes játszott, amelyhez később Jackie elment basszusgitározni –, dzsesszfüllel is teljesen mást tapasztaltam, mint idehaza. Teljesen más volt a miliő, az atmoszféra, az illatok, minden.”

„Volt olyan hét, hogy Budapesten három különböző klubban léptünk fel. Fontos volt a Derkovits Újpesten, a Petőfi Sándor utcai »Építők«, amit a többség amúgy dzsesszklubnak tekintett, vasárnaponként pedig a Bem rakpart, ami később Török Ádámék törzshelye lett. Ám a legtöbben a Bercsényire szoktak hivatkozni, általában a matracok és a közvetlen hangulat miatt, hisz ott nem volt színpad, a közönséggel »egy szinten« játszottunk, ami számunkra mindig is fontos volt. 2009-ben ezért is állítottam össze azt a dupla CD-t (Syrius Anno Live), amelynek szerkesztésénél éppen az vezérelt, hogy ezt a fajta klubhangulatot érzékeltessem, már amennyire a felvételi minőség ezt lehetővé teszi. Merthogy hiába léptünk fel nagyobb fesztiválokon, számomra a Syrius mégiscsak alapvetően klubzenekar maradt. Az a fajta zene és attitűd, amit akkor képviseltünk, a párszáz fős terekben tudott igazán érvényesülni.”

„Hogy mennyire lehettünk forradalmiak, azt nem tudom megítélni. Amikor jóval később Jackie-t arról kérdezte az egyik televíziós riporter, hogy »Ti tudtátok, hogy milyen korszakalkotó zenét csináltatok?«, ő példaértékűen csak annyit válaszolt: »Fogalmunk sem volt«.”

„1973 ősze volt az utolsó alkalom, hogy érvényesíthessem az ösztöndíjamat a Berklee-re. Amikor kiutaztam, semmit nem döntöttem el, csak tanulni szerettem volna. Csökkenteni a zenei korlátaimat, pótolni a hiányosságaimat. A Berklee-t amúgy a kezdetektől nem szerettem. Azóta is úgy gondolom, hogy dzsesszt nem lehet pusztán játéktechnikai oldalról megközelítve oktatni. Attól még nem lesz valaki dzsess-zenész, hogy tudja a skálákat és a harmóniákat, mert valójában erre épül az oktatás kodifikált menete.De ez csak az alap. Ezen túl szükség van más, elsősorban szellemi és »életszagú« dolgokra, valahogy úgy, ahogy Charlie Parker mondta: »Ha nem éled meg, akkor nem jön át a hangszereden«. És ezt nem lehet megtanulni, ezt meg kell tapasztalni. Az akkori fenntartásaim pedig azóta beigazolódtak: a nyolcvanas évek óta lényegesen kevesebb az egyéniség és sokkal több szakmunkás, legjobb esetben mesterember lett ebben a műfajban.”

„Semmit sem fejeztem be. Ahogy cinikusan mondogatni szoktam: befejezetlen ember vagyok. Pedig a Berklee után négy évet jártam a New York-i Hunter College-ba, ami a Berlee-vel ellentétben rendkívül pozitív tapasztalatot jelentett.Már csak egyetlen kreditem hiányzott a diplomáig, amit amúgy szándékosan nem akartam megszerezni.Különben is, abban a szemeszterben nem volt sakk, úszni meg nem akartam. Hideg tél volt, meg amúgy is, ha van egy diplomád, azt illik betenni egy vitrinbe, vagy mi a csudába. A Hunterben zenetörténetet tanultam, a nyugati civilizáció zenéjének alakulását a gregoriántól Schönbergig. A kötelezőkön túl pedig alkalmam adódott, hogy többek között irodalmi és filozófiai tantárgyakat is vegyek fel.”

„New York-ban pár alkalommal Zoller Attilával koncerteztem, majd pár hónapot a Karib-szigetek körül egy hajó zenekarában töltöttem: Aztán 1979-ben George Jindával megalapítottuk a Speed Limit nevű formációt. Georg Wadenius, a Blood, Sweat & Tears tagja gitározott, a basszusgitárosunk, T. M. Stevens később Miles Davisszel és John McLaughlinnal játszott, a dobosunk pedig Al Di Meolával. Igazi profi zenészek, exponált helyeken léptünk fel, az a Sid Bernstein menedzselt bennünket, aki a hatvanas évek közepén a Beatlest, a Rolling Stonest, a Herman's Hermitset Amerikába vitte. Közel jártunk ahhoz, hogy szerződtessen bennünket a Columbia, csak hát addigra beszűkült a lemezpiac, és borzasztó nehéz volt összetartani egy olyan együttest, amelynek minden tagja más zenekarban is játszott.”

„Ezt követően a zene, a dzsessz elveszítette számomra a fontosságát, ami Magyarországon még megvolt, és ezt nem tudtam összeegyeztetni a valósággal. Az a fajta idealizmus és ambíció, ami korábban jellemzett, addigra elmúlt belőlem. Nem volt szó arról, hogy – miként az egyik újság írta – szögre akasztottam a szaxofont, csak a zene elveszítette a hétköznapi fontosságát. Amúgy meg ugyanúgy dolgoztam, mint bárki más.”

„A dzsessz és a szaxofonozás tehát a nyolcvanas évek elejétől teljesen elmaradt. Amit látsz, az a Bach-kotta azért van kitéve, mert három éve – ötvenöt év kihagyás után – újra nekiálltam hegedülni. Saját kedvtelésre, csakis klasszikus műveket. Sosem sírtam vissza semmit, mindig a mában éltem, sosem a múltban. Soseméreztem magam elveszett művésznek. A hegedülésben amúgy bámulatosan türelmes vagyok. Zeneiskolába járok, hetente egyszer, van egy remek tanárnőm. Naponta átlag két-három óra. És ez engem, így, hetvenhárom évesen tökéletesen kielégít."