Élet- és karrierinterjúk

Pentz Zsolt, a Nemzetközi Koncert-igazgatóság (NKI) Könnyűzenei Osztályának vezetője volt a nyolcvanas évektől kezdve, egészen a rendszerváltozásig. 1940-ben születetett Budapesten. Szülei pedagógus végzettségűek voltak. A Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett, 1958–1964 között pedig elvégezte az ELTE-n a történelem-angol szakot.

Első zenei élményeiről így vallott:

„Az NDK-s Fred Frohberg és a cseh Karel Vlach zenekara is nagyon tetszett, szerintem ma is megállnák a helyüket big bandként. A magyarok közül kedveltem fiatalkoromban Sárosi Katit és Németh Lehelt, valamint a Holéczy-együttest. De az akkori vendéglátóipari zenék között is voltak magas színvonalúak, például a Margitszigeti Nagyszállóban szombat esténként 6-8 tagú zenekar játszott.”

A diploma átvétele után a Magyar Rádióban töltött egy évet a Külföldi Adások Főszerkesztőségén, az angol nyelvű adások szerkesztőségében, ahonnan a Kossuth Rádió adásait sugározták idegen nyelveken. A cél akkoriban az volt, hogy Magyarországról minél több ismeretet továbbítsanak külföldre. Ezzel párhuzamosan Angyalföldön és Pestújhelyen is tanított. Ezután 1965-ben került az NKI-hez, ahol az angol nyelvterületet, valamint Lengyelországot és Csehszlovákiát bízták rá. Az NKI igazgatóira így emlékezett:

„Haraszti Istvánné régi megbízható káder volt, utána Varga István jött az igazgatói székben a hatvanas évek végén, őt »érdemei elismerése mellett« helyezték oda. Neki már nem jelentett akkora presztízst ez a kinevezés, mert korábban a washingtoni követségen volt kultúrattasé. Őt Horváth József követte, aki a Külügyminisztériumban dolgozott előtte, világlátott, nyelveket beszélő ember volt, ahogy Varga István is. Őt váltotta Orosz László, aki azt hiszem korábban KISZ KB-titkár is volt.”

A Belügyminisztérium és az NKI kapcsolatát felidézve elmondta:

„A BM munkatársai – akiket két-három évenként cserélgettek – kijártak hozzánk. Ugyanaz járt az Országos Rendezőirodához (ORI) is, valamint a többi könnyűzenei intézményhez. Nálunk értelemszerűen nem az opera csoporthoz mentek beszélgetni, hanem a könnyűzeneihez. Ezek a beszélgetések rendszerint arra futottak ki, hogy nem tudnánk-e jegyet szerezni valamelyik koncertre. Amikor később könnyűzenei osztályvezető lettem, velem is tartották a kapcsolatot ezek a belügyesek, akik tulajdonképpen mindenkivel haverkodtak és én is haverkodtam velük. Megbeszéltük a zenei életet, kaptak egy csomó pletykát, megtudhatták, hogy melyik zenész hol lakik, ki kinek udvarol a szakmában. A munkatárs presztízsét pedig emelte az, hogy mi mindent tudott. Közülük többekkel, így Végvári Józseffel is jóban voltam. Bekopogtak hozzám, megkérdezték, van-e öt percem, hogy velük beszélgessek. Nemigen volt értelme nemet mondani. (…) A zenészek közül beszervezett ügynökök közül viszont többen számomra is meglepetést jelentettek. Szerintem a határőrség és a vámhatóság tartotta kézben egész egyszerűen a közöttük zajló beszervezést azzal, hogy megzsarolta őket egy-egy csempészési ügy kapcsán.”

Arról, hogy több pop-rock zenész és énekes visszaemlékezése szerint számos alkalommal jöttek számukra külföldi meghívások, de azoknak nem tudtak eleget tenni, mert az Interkoncert nem értesítette őket erről, a következőket mondta:

„Én alapvetően szándékosságot az esetek 99 százalékában nem feltételezek, de slendriánságot igen. Akkor nagyon kevés emberrel lehetett időpontra megállapodni, mert az emberek 90 százalékának nem volt telefonja. Borzasztó állapotok uralkodtak technikai szempontból, országos hírű művészeknek kellett küldeni táviratot, hogy »Hívjál fel!«. Minden este 5 órakor feladtam 30 táviratot, hogy hívjanak fel, jöjjenek be, mert érkezett szerződésük. Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy az NKI-alkalmazottak teljesen érdektelenek voltak anyagilag, mert áttételesen az éves profitból mindenkinek visszajött valami prémium gyanánt. Az viszont igaz, hogy az önmagában egy adott nap munkáját nem befolyásolta, hogy majd november 7-én jutalmat osztanak. Többünk számára komoly motiváció volt továbbá, hogy egy nyugati szerződés esetén a művészekkel együtt mi is kiutazhattunk.”

A hetvenes években az NKI-ben átszervezték a feladatokat, így ezentúl nem országokért, hanem műfajokért voltak felelősek az alkalmazottak. Ez arra volt visszavezethető, hogy minden műfajnak, így a pop-rocknak, táncdalnak, a magyar nótának és a jazznek is megvannak a maga szakmai titkai vagy specifikumai, és az volt az elképzelés, hogy inkább ezek szerint szakosodjanak a munkatársak. Pentz Zsolt ezzel kapcsolatban közölte:

„Ekkortól nem úgy tárgyaltam, mint a Lengyelországért felelős magyar üzletkötő, hanem úgy, hogy a lengyel és a magyar jazz exportjának, importjának lehetőségeit vizsgáltam. Emellett létrejött egy opera csoport 3-4 emberből, akik csak az operával foglalkoztak, továbbá komolyzenei részleg, valamint pop-rock osztály és vendéglátóipari csoport. A vendéglátós zenészeknek éves szerződéseik voltak, bárokban, vendéglőkben, kocsmákban zenéltek. Általában két évre is kimehettek külföldre, de akkoriban az volt a felfogás – ami életszerűnek is tekinthető –, hogy ha három-négy évet külföldön dolgozik az ember, utána elszakad a hazájától. Ezért bevett szokás volt úgy intézni az ügyeket, hogy egy-két év után a zenészek jöjjenek haza, dolgozzanak itthon egy évet, aztán visszamehetnek. Ezek a vendéglátós zenekarok főleg az NSZK-ban, Hollandiában, Belgiumban és a skandináv országokban játszottak. Egy idő után, ha jól ment nekik, kivitték a családjukat is.”

„Az NKI, mielőtt meglátogatta a vendéglátósait, lelevelezte velük a részleteket. (…) A zenészek szóltak a kinti munkáltatóiknak, hogy jönnek Magyarországról meghallgatni őket. (…) A kiküldetés általában két hétig tartott, ebbe kellett belesűríteni elég sok ottani zenekar meglátogatását. Erről jelentéseket kellett írni a kulturális tárcának, amelyekben részletesen be kellett számolni egyebek mellett az együttesek zenei színvonaláról, munkakörülményeikről és az ottani beilleszkedésükről. Persze akadtak félreértések is. Egy alkalommal Kanadában, ahol turnévezetőként jártam, egy helyi újság komisszárnak nevezett. Tehát nem csak itthonról, Nyugatról is kapott az ember néha pofonokat.”

A Kádár-rendszerben az NKI monopolhelyzetére Pentz Zsolt így emlékezett:

„Egy másik jelenség volt minden műfajban a magánúton történő nyugati fellépés-szervezés, de a magánszervezők is tudták jól, hogy az Interkoncert pecsétje nélkül nincs külföldi szerződés. Megtehették ezek a magánszervezők vagy művészek, hogy lelevelezték a részleteket és meg is állapodtak, de utána ideadták nekünk a kész szerződést, amit mi jóváhagytunk. Az NKI alkalmazottainak 90 százaléka nem csinált abból presztízst, hogy egy-egy szerződést ki hozott tető alá. (…) A jutalékunk egyébként nyolc százalékra rúgott a komolyzenében és tízre a könnyűzenében, ami mindig a szerződésben megállapított összeg tíz százaléka volt. Az így összejött bevételt maradéktalanul be kellett fizetni a kulturális alapba. Ez nagyon jó bevételi forrása volt az államnak, a befolyt hatalmas összeg bizonyos százalékát pedig visszaadták jutalmazási lehetőségre.”

A zenészek közmondásos fizetés-kiegészítéséről, a csempészetről Pentz Zsolt a következőket mondta:

„A határon bukott le mindenki, már akit elkaptak, ezután automatikusan ment a büntetőügye. Az NKI-nek semmi köze nem volt ehhez, meg sem kérdeztek bennünket. A leghíresebb ilyen eset Pécsi József Ausztráliából hazajövő cigányzenekara volt, amelynek tagjai az aranyat hegedűtokokba rejtették. A rendőrség megszabta pontosan az értékhatárt, hogy mekkora értékű csempészáruért milyen büntetés járt. Bizonyos összegű kihágás felett elvették az útlevelet. Ez a határőrség és a vámosok belső működési mechanizmusa alapján történt, ami az Interkoncertet csak annyiban érintette, hogy a büntetett zenészek lekerültek az utazók listájáról, és mivel bevonták egy időre útlevelüket, nem volt értelme azzal a zenekarral foglalkozni.
A keleti blokk országaiban zajló koncertezés maga után vonta a szocialista erkölcsnek való megfelelési kényszert is. Ezekről, illetve az ebből a helyzetből fakadó konfliktusokról az NKI könnyűzenei osztályvezetője többek között azt nyilatkozta: „A hajhossz megítélése teljesen szubjektív volt, a zenész mindig azt mondta, hogy nem is olyan hosszú a haja, de akkor is előfordulhatott, hogy a háta közepéig ért. Aztán elterjedt a gyufaméret alkalmazása a hajhossz mérésére. Ez úgy nézett ki, hogy ha olyan hosszú volt a haj, mint a gyufásdoboz, akkor jó volt, azon felül hosszúnak minősült. Ez vált mércévé. A zenész persze nem akarta tönkretenni az itthoni imidzsét azzal, hogy már két héttel a turné indulása előtt rövid , gyufahosszúságú hajjal szaladgált.”

„Persze voltak olyan zenekarok, mint például az Omega, amelynek az imidzséhez hozzátartozott, hogy szembe mertek menni a rendszerrel, ha csak finoman is. Nekem az volt az érdekem, hogy ez az attitűd ne jusson el arra a szintre, amiből baj lehet, ne haladja meg az én szintemet, mert az engem is elsodorhatott volna. Az ominózus Kisstadion-beli Omega-koncerten a szovjet delegáció megnézte ugyan a bandát, de hiába akarták őket, nem köthettek szerződést velük, mert az túlment az ő ízlésükön.”

A pártállami rendszer széteséséről és az azt követő évekről Pentz Zsolt így emlékezett meg:

„Ha egy állami monopólium megszűnik, akkor az szétesik. A legerősebb érve a monopólium, amiből él, kizár minden konkurenciát, ha az megszűnik, akkor szembe kell nézni a tényekkel. (…) A ma létező könnyűzenei ügynökségek fele volt Interkoncertes kollégákból áll, mert 1990 előtt csak itt lehetett ezt a szakmát megtanulni. Úgy érzem, viszonylagos jó időben átmentem a Multimédia koncertszervező céghez. Aztán létrejött egy Promo Média nevezetű német-angol cég, amelyben a Multimédia vezetője, Hegedűs László résztulajdonos volt, és rám bízta annak vezetését magyar részről, de volt egy német igazgató is. Később ez a cég is megszűnt, de a legnagyobb, német tulajdonú szponzor átvett engem. Végül ez volt az utolsó cég, ahol dolgoztam, de amióta otthagytam őket, ők is megszűntek. Így tehát azóta élvezem a nyugdíjasok életét.”