Élet- és karrierinterjúk

Pápai Sándor lemezbolt-tulajdonos, kulturális aktivista 1963-ban született. A rendszerváltás előtt már foglalkozott lemezkereskedelemmel, harmincöt éve az ő neve fémjelzi a Wave-boltot. Hogyan lesz egy értelmiségi útkeresésből informális egyszemélyes kultúrközpont? Erre ad választ az életútinterjú.

Pápai Sándor vidéken, majd Budapesten nevelkedett:

„Dél-alföldi agrárkörnyezetbe születtem, Orosházán, 1963-ban. Édesapám is ott született, 1939-ben, Édesanyám pedig Hódmezővásárhelyen, 1942-ben. A környékbeli termelőszövetkezetben dolgoztak, apám osztályvezetőként, illetve ágazatvezetőként, anyám adminisztrátorként, de azt hiszem, hogy egy időben varrónő is volt a helyi szabóságban. Apám egy gyermekkori tüdőgyulladás szövődményeként szívbeteg lett, és mi orvosi javaslatra Somogyba költöztünk. Apám ezzel egész életében szenvedett, végül korai halálát is ez okozta 1994-ben. Egészen iskolakezdésig úgy nézett ki, hogy ott kezdem meg az általános iskolát, ahol csak egy osztatlan osztály volt, vagyis együtt tanultak az elsősök a többi alsótagozatossal, egészen a negyedikesekig. Aztán az utolsó pillanatban egy Pesten élő unokatesó javaslatára Pestre költöztünk. Apám Rákospalotán, a Béke Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben helyezkedett el, középvezetőként. Másodikos koromig jártam a Bogáncs utcai suliba. […] Egy napon, »a kis Sanyika« minden előzmény nélkül bejelentette, hogy ő szeretne jelentkezni a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkórusának toborzó felhívására… Fogalmam sincs, hogy honnan szedtem ezt, talán a tévében láttam, de komolyan vették. Meghallgatott az iskolaigazgató, a felsős énektanár, elénekeltették velem az akkori kedvencemet, ami éppen a »Sej, a mi lobogónkat…« kezdetű dal volt. Hallgatták, hümmögtek, jóváhagyták. Végül nem lett belőle semmi. […] Pestújhelyre költöztünk, egy szoba-konyhásalbérletbe, ahol nemhogy fürdőszoba nem volt, de még a vizet is a sarki nyomós-kútból kellett hordani. A szüleim belátták, hogy a hamarosan, 1972-ben megérkező Violetta húgommal együtt a családnak már szűkös lett volna ez lakás. Hagyták hát magukat rábeszélni arra, hogy elvállalják a termelőszövetkezet új zöldségesboltjának vezetését, az akkor épülő újpalotai lakótelepen. Bár semmilyen kereskedelmi tapasztalatuk és rátermettségük nem volt – sajnos ezt én is örököltem tőlük –, mégis feladták a kényelmesebb irodai munkájukat. Jó döntésnek bizonyult, mert néhány év múlva, 1975-ben, beköltözhettünk az első összkomfortos, fürdőszobás lakásunkba, egy zuglói társasházba.”

Két zenei világ határán mozgott: „Családi zenei előzmények nem nagyon voltak, hacsak nem a tanyasi nagymamámnál a családi összejöveteleken történő danolászás, amikor néha lekerült a veranda faláról a citera is. Anyámék nyolcan voltak testvérek. A legnagyobb családi összejövetelek nagymamámnál voltak, ő játszott kicsit a citerán. Igazából ezek a közös zenélések és éneklések nekem kisgyerekként nem voltak olyan nagy revelációk (nevet). A nyári szüneteket is a nagyszüleimnél töltöttem, falusi, tanyasi környezetben, ahol akkor még az áram sem volt bevezetve, a »telepes« rádió köré ültek esténként. Ha tévét akartak nézni, akkor meg begyalogoltak a pár kilométerre lévő tanyaközpontba. Kicsit mindig is vidékinek éreztem magam, ott csengenek a fülemben a magyarnóták és a cigánydalok, amiket annyira utáltam, amikor kamaszként rocker lettem. Apám is leginkább ezeket hallgatta a »menő« BRG-magnóján, meg az akkor divatos popzenéket, de egy idő után már egyre több szalagon az én zenéim voltak. Bújtuk a rádióújságot, kerestük a kedvenc zenéket a hetvenes évek közepe táján: Omega, Skorpió, ABBA, Boney M., a legrockosabb akkor talán a Sweet volt, amit beengedtek a rádióba, ezért amikor a fentiek után a Deep Purple Made in Japan című lemezét meghallottam, az nagyon beütött. A másik korai és nagyon meghatározó élményt szintén a zuglói lakástól néhány sarokra volt Rózsavölgyi kertmozinak köszönhetem, ahol egy este sikerült a kerítésen túlról meghallgatnom az LGT-t és a Skorpiót. A talaj felett repültem hazáig, olyan katartikus élmény volt. Attól kezdve »semmi más nem érdekelt, csak a zene, a zene, a zene…«, illetve még a foci, a gyeplabda és egy-két más dolog, ami erre a korosztályra jellemző. A következő nyáron a Rózsavölgyin már minden este rendeztek koncertet. Az éppen aktuális filmbemutató előtt ott játszott a Mini, a frissen alakult Korál és a V’Moto-Rock. Mindennap! A filmeket is próbálták a rockzenéhez kapcsolni, itt láttam egy csomószor a Led Zeppelin koncertfilmjét meg a The Band búcsúkoncertjét. Így értek véget a »boldog« általános iskolai éveim.”

Pápai Sándor kamaszként gyeplabdázott, aminek volt egy különleges hozadéka is:

„Igazából én focizni szerettem, és voltak is kisebb-nagyobb sikereim, de édesanyám kollégája volt az áldott emlékű dr. Polánszky Ferenc, »Paxi bácsi«, aki a Kőbányi Sörgyár gyeplabda szakosztály-vezetője volt. Ő egyszer lecsalt oda, és addig erősködött, míg ott ragadtam. Megszerettem a játékot, jól is ment, korosztályos válogatott voltam. Pozitív velejárója volt mindennek, hogy elég sokat utazhattunk. Az akkori időkben ez kiváltságnak számított, és ahogy legtöbb sportolónál, nálunk is sok különleges import áru lapult a buszban, főleg Adidas meg Puma sportcuccok, Fa és Atlantic kozmetikumok, no és… lemezek!  […] Csak magamnak hoztam lemezeket. Kánaán tudott lenni egy lemezbolt a sok nyugati lemezzel. Totális anyagi csőd volt nekem minden jugoszláv vagy nyugati túra!”

A nyolcvanas évek közepén egy barátja révén belecsöppent a budapesti lemezboltok világába: „Himberger György barátom már bedolgozott a Solaris lemezboltba, és a bolt tulajdonosa, Miklós Péter – becenevén Zsiráf– egy idő után engem is befogadott. Néhány lemezbolt ugyanis volt már Budapesten a nyolcvanas évek elején. Először a Fonográfbolt jött létre, aztán a Solaris, a Labiritmus, a Stereo... Úgy tudni, hogy a boltosok egy része a Múzeum körúti kapualjban kezdte mint nepper. A hetvenes években szatyorból árultak ott lemezeket, közvetlenül a Zenei Antikvárium mellett. Aki az antikváriumban nem járt sikerrel mint vevő vagy eladó, az a nepperekhez fordulhatott. Az első két külföldi lemezemet ott vettem, ezek a Jethro Tull Stormwatch és a Jon and Vangelis Short Stories című albumok voltak. Főleg jugoszláv licenclemezek meg nyugati lemezek mentek, egy jugó lemez kétszázötven forintvolt, egy nyugati meg ötszáz. A rendőri zaklatások miatt egy idő után inkább autók csomagtartójából árultak. A leszerelésem után, a nyolcvanas évek közepén a Solaris boltban nagyban működött a kazettára másolás. Akkoriban elég nehézkes volt kurrens zenéhez jutni, a lemezek pedig a fizetésekhez képest drágák voltak, ezért össznépi módon elterjedt a hanglemezek kazettákra másolása. Ebből az üzletből a lemezboltok jól profitáltak.”

1989-ben eljött az ideje, hogy részt vegyen egy új lemezbolt munkájában, ez volt a Wave:

„Péter éveken át halogatta, hogy a Solaris bolt mellett nyit egy második boltot, ahol Gyuri lett volna a boltvezető. Egyszer már megvolt a második üzlethelyiség, de mégsem sem lett belőle semmi, mivel Péter az utolsó pillanatban visszakozott. Ekkor került a képbe Lópata, azaz Lopusny Endre, aki egy extrém figura volt a Solaris törzsvásárlói között. […] [E]gyszer csak 1989 tavaszán beállított, hogy volna egy üzlethelyiség a Bazilikánál, a Révay közben. Gyuri megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csatlakozni hozzá, és ’89 őszén megnyitottuk a Wave-et. Először az akkor megtartott Miles Davis-koncerten osztogattuk a Pittmann Zsófi grafikus által tervezett szórólapokat. Nem kellett sokat várnunk a vevőkre, hamar felfedeztek minket annak ellenére is, hogy éppen ekkor kezdődött a kis utcánk teljes rekonstrukciója. Az utca alatt egy pince van, ami nem bírta a terhelést, ezért körülbelül egy évig egy jó nagy gödör tátongott az utca helyén, és minket így fapallókon meg ideiglenes járatokon lehetett csak megközelíteni. Közben rátaláltunk a »saját hangunkra«, mi lettünk az első igazán szakosodott üzlet, kiszórtuk a popzenéket, a metált, a dzsesszt, és arra műfajra szakosodtunk, amit a Solarisban csak »agyasoknak« hívtak. Egy elég speciális, de nagyon szimpatikus réteget sikerült így megtalálnunk, akik később, a legnehezebb, válságokkal és járvánnyal sújtott időkben is kitartottak mellettünk. Mi lettünk az »alternatív lemezbolt!«”

Sok fordulat után, az interjú készítésének idején már harmincöt éve működik a Wave-bolt:

„A tízes évek végétől aztán szerencsére megérkezett a »bakelit-reneszánsz«, ami felfuttatta a bolt forgalmát. Így el tudtam hagyni a második állást, és azóta ismét csak a lemezbolttal foglalkozom. Mondhatom azt is akár, hogy öröm van és boldogság!”

– foglalta össze Pápai Sándor.