Pápai Béla
Amikor először hallottam Pápai Bélát a kecskeméti Kilele Music Cafe-ban játszani, éppen a Nagy utazás című örökbecsű Dés–Bereményi-dalt zongorázta-énekelte, kocsmányi közönség előtt, laza vendéglátós bájjal, a legkevésbé kérkedő, de az első leütött hangokból hallható profizmussal. Később a helyi zenekarok egyik városi találkozóján láttam kedélyes humorral barterelni a kevésbé lezser, befeszültebb kollegákkal is. Meg sem lepődtem, mikor életútinterjúnk helyszínéül stílszerűen a Dominó presszót választotta, ami közös szülővárosunk egyik retro találkozóhelye, somlói galuskával, Rejtő Jenő-féle neveket viselő figurákkal (Kalózzal vagy épp Pókicával), s némi átkosbeli nosztalgiával. Kiderül, Béla játszott is nemrégiben itt, mint bárzenész, de egy affér miatt inkább odébb sasszézott; három másik helyi, puccos étteremből ő maga lépett le rekordidő alatt – a közönyös közeg okán...
Tizenkilenc évesen, egy tiszakécskei vendéglőben kezdte anno hasonló minőségben (azaz mint vendéglátós zenész), de a későbbiekben már egy menő kecskeméti belvárosi szórakozóhelyen szolgáltatja a háttérzenét, hogy aztán, a nyolcvanas évek derekán nagyot dobbantson különböző világjáró hajók fedélzetére. (Közben rájön: „…a zene mellett is minden megvan a vendéglátóban, ami kell: kaja-pia-nők!”) Már gyerekkorában, Mozart-darabok tanulása apropóján, önkéntelenül rögtönző billentyűpötyögtetés közben megismerkedik a dzsesszel, majd mindezt egy úgynevezett „hétvégi zenész” zongoristánál, Madari Zoltánnál folytatja. A továbbiakban a legendás népművelő dzsesszmogul, Studer Béla veszi pártfogásába, de időközben elvégzi a Zeneakadémiát is, zeneszerzés-karvezetés szakon.
„Nyilvánvaló, hogy amikor cigányzenész őseim elfordultak a muzsikálástól, azt azért tették, mert a társadalmi helyzetükön akartak valamelyest javítani. Ha ugyanúgy gazsulálnak tovább a nagyuraknak, mint addig, akkor megmaradnak azon a szinten, ahol voltak, és ahol a legtöbbször lekezelően bántak velük. Nagyapámat már nem nézhették le, mert a fodrászat úri szakmának számított az ő idejében, apám pedig csúcskarriert futott be: kormányhivatalnok lett a helyi társadalmi igazgatóságnál. Ezt hegedűvel a kezedben nem tudod megcsinálni…”
– meséli a muzsikusi családi hagyományról, amelyet ő már csak másodkézből kapott meg – mégsem volt egy percig sem gondolkodás tárgya, hogy mit is kezdjen magával.
„Engem nem igazán foglalkoztatott a társadalmi helyzetem. Egy csomó minden érdekelt, de hogy ez meg az milyen pozícióval jár, az sosem.”
Ennek ellenére, szinte életútja elején, a külföldi szállodákban vagy óceánjárókon tízszer annyit kezdett keresni, mint amennyi egy jónak számító itthoni fizetés volt akkoriban. De ettől sem szállt el túlságosan, ezzel együtt pedig nem távolodott el a kezdeti zenészélet kiskocsmás közegétől sem. „Van olyan kollegám, aki ezekre a helyekre be sem teszi a lábát. Mikor rendszerint elmentem este muzsikálni a különböző faluszéli kocsmákba, ők – mivel már anyagilag máshol rendbe tették magukat – csak nézték a plafont, és el voltak maguktól ájulva, hogy mekkora művészek. Habogtak, hogy én miféle lepukkant presszókba elmegyek játszani (…) Akár luxusszálloda, akár óriáshajó, akár bármelyik vidéki kiskocsma, a lényeg ugyanaz: a fél- vagy totál részeg lakodalmi vendégek ugyanolyan hálásak voltak nekem egy csárdásért, mint az a közönség, akinek egy elegáns színházteremben lejátszottunk egy show-t. Vagyis a zene független a külsődleges körülményektől, bárhol megél és hat.” Béla manapság is friss és aktív: most éppen egy Karády-színdarabot kísér zongorán, játszik itt-ott New York-Bangkok-Vlagyivosztok Pop-Jazz Laboratórium, valamint JAcuZZi nevezető zenekarával, tanít, ha valaki bejelentkeznek hozzá.
„Olyan szinten élte virágkorát a presszókultúra Kecskeméten az ötvenes-hatvanas években, hogy volt olyan időszak, amikor harminc körüli zenés hely üzemelt itt, importálni kellett hozzájuk a zenészeket!”
– utal a valóban döbbenetesen gazdag felhozatalú korszakra Béla, akinek bőven kijutott a nyolcvanas évek helyszíni kínálatából (a Köcsög Csárdától a koncertszínpadokig), manapság viszont inkább a bárzenélés alkonyáról beszélhetünk. (Először a diszkó, aztán pedig a mulatós vette át placcon az uralmat.) Pedig „talán a vendéglátós zenészek azok a meg nem énekelt hősök, akik legalább egy évszázadon keresztül fontos részei voltak a szórakoztatásnak, és akik közül sokan koncertező művészekké avanzsáltak, de nélkülük az eleve nagy sztárok nem lehetnének fele akkora sztárok sem.” Persze a mindig derűs Béla – alkony ide vagy oda – nem látja korántsem sötéten a dolgot: „Az úgynevezett bárzene ugye akkoriban élte a fénykorát, amikor még hangrögzítés sem nagyon volt, vagy ha volt is, olyan csökött szinten, hogy szinte lehetetlenségnek számított, hogy betegyél magadnak egy-egy dalt; most még be se kell telefonálni a rádióba, hogy kérj valamit, egyet kattintasz a YouTube-on, és már hallgathatod is. Erre ezelőtt ötven évvel csak a bárzenészek voltak képesek.” Hogy az utolsó mohikánként, egyre kevesebb helyen hallható bárzenészek meddig fújják a nótát, a jövő zenéje.
„A többezer éves egyiptomi magok is kicsírázhatnak, ha éppen arról van szó”
– állapítja meg Béla már rögtön a beszélgetés elején.
Közben lelkesen mutogatja újonnan szerzett szájzongoráját. „»Milyen hülye az az ember…« – kezdte a mondókáját egy ilyen pénzügyi influenszer vagy mi valami YouTube-os videóban – »…aki keres valami pénzt és nem fekteti be vagy köti le, és ehelyett kacatokra költi, amit megkeresett«. (…) De annak meg mi értelme van ahhoz képest, hogy keresek itt-ott, zenéléssel egy kis pénzt, és olyan »kacatokra« költöm, amik nekem rohadtul fontosak? Most például vettem ezt a kis melodikát, fújkálhatom… Ha befektetném ezt a hét-nyolcezer forintot, nem lenne melodikám, nem lenne kacatom! Én viszont épp ettől vagyok boldog.”
Pápai Béla - életútinterjú [pdf]
