Élet- és karrierinterjúk

Pálffy Zsuzsa a magyar táncdaléneklés egyik ikonikus alakja, aki nem mindennapi pályafutásának kétharmadát Kanadában töltötte. 1939-ben született Budapesten, a második világháborúban nem kis szerencsével menekült meg a holokauszt borzalmai elől. Erre így emlékezik:

„A Nagyfuvaros utcai zsinagógában tartottak minket fogva, a gettóban édesanyám egy pincében tartózkodott a nagykörúti König nevű kalapossal, ahova titkárnője is bejárt, hogy vigyen ennivalót egykori főnökének, mert nagyon szerette őt. Édesanyám letérdelt a hölgy előtt, a fényképemet mutatva neki, hogy hozzon ki engem onnan, és ő ezt meg is tette. Talpraesett volt ő is és én is, amikor bejött a zsinagógába és azt mondta, hogy eljött értem, a kislányáért, mert én csak tévedésből vagyok ott. Megkérdezték tőlem, hogy ő az anyukám-e, rögtön rávágtam, hogy igen, s ezzel elengedtek, ami az életem megmentését jelentette.”

Ezt megelőzően a Katolikus Kör nevű óvoda tagjaként már többször színpadra állt, de éppen Magyarország német megszállásának a napján erre már nem kerülhetett sor, pedig pont ő következett volna a fellépők sorában, amikor hirtelen leállították a műsort. Ekkoriban sokszor előfordult, hogy az előzőleg a moziban hallott Karády Katalin-számokat a Baross utca és a nagykörút sarkán négyévesen emlékezetből előadta, aminek az emberek a csodájára jártak. 1956-ban kalandos úton elhagyta Magyarországot – a határátlépésnél segítségéül szegődött parasztembernek odaadta a télikabátját – így tizenhét éves kora óta eltartotta saját magát. Novíciának állt Ausztriában a Benedek-rendben, majd őket elhagyva leérettségizett németül a magyar menekültek számára létesített gimnáziumban. Érettségi után Németországban dolgozott egy étteremben Stuttgart környékén, ahol fizetést nem adott neki a munkáltatója, csak az ottani muzsikálásáért kapott borravalót a vendégektől. Innen egy olasz zenekar akarta magával vinni énekesnőként Svájcba, de gyámja nem engedte el. 1959 nyarán hazatért Magyarországra.

1960-ban 1200 jelölt közül került abba a hétfős társaságba, akiket felvettek a Magyar Rádió stúdiójába képzésre, Mikes Évával, Szántó Erzsivel és Kerényi Gabival került egy csoportba. Hangképzésre Almási Anihoz járt, Majláth Júliával pedig a repertoárját bővítette, majd korrepetítorhoz, Hoffmann Ödönhöz járt, s az artikuláció javítását Balassa P. Tamás tanította. A Magyar Rádió szerződést is kötött vele felvételek készítésére, mintegy harminc nótát vettek fel vele, de ebben nincsenek benne a fesztiválszámok. Egy felvételért százötven forintot kapott. Pálffy Zsuzsa karrierje különleges abból a szempontból is, hogy a nagyobb presztízsű, ORI által szervezett programokban ugyan többször vett részt, mint OSZK-s engedélyezésű vendéglátóhelyeken, ennek ellenére az ORI-rendezvényekről rendszerint elment az éjszakába énekelni, mert a nála tíz évvel fiatalabb testvére és a beteg édesanyja eltartására kellett a pénz. Az is előfordult, hogy Ózdról motorkerékpáron jött haza éjszaka, hogy Budapesten is felléphessen. Még azt is megtette, hogy az ORI-műsorban direkt előre kérte magát, hogy időben visszaérjen a lokálokba. Énekelt a Béke kupolában, a Maximban, annak nyári játszóhelyén Siófokon, a Moulin Rouge-ban, valamint a Savoy-ban, az Éden bárban és az EMKE-ben. Ezeket a műsorokat a területileg illetékes fővárosi kerületi tanácstól mindig megtekintették előzetesen, hogy az adott dalokat el lehet-e énekelni közönség előtt, egyszer pedig még azzal is meggyanúsították, hogy az Éden bárban izraeli zászlókat lengetett, ami nem volt igaz. Az újabb ellenőrzés megállapította, hogy a jelentésben foglaltak nem feleltek meg a valóságnak, így mehetett tovább a műsora. A Maximba sokszor maga Kádár János is ellátogatott, általában a műsor után érkezett, hogy ne vonja el a közönség figyelmét a produkcióról.

Az énekesnő 1964-ben a Tessék választani!-n tizenkétezer szavazattal többet kapott a második helyezettnél a Vécsey Ernő–Szenes Iván szerzőpáros által írt Mondd meg, ha kellek! című számmal, amivel így első díjat nyert. A nagy befutás azonban váratott magára, ugyanis elmondása szerint egy nagyon befolyásos rosszakarója elég sokszor megakadályozta az érvényesülését:

„Az egyik fesztiválon Sárosi Kati is benne volt a zsűriben, aki nekem nagyon jó barátnőm volt. Egyszer csak azt látom a produkcióm után, hogy egy nagy nullást tart a feje fölött pontszám gyanánt, ami különösen meglepett. Persze tévedés volt, és Kati kijavította magát egy nyolcasra. Ekkor jött a hidegzuhany: az általa adott pontszámot valamilyen rejtélyes oknál fogva »véletlenül« nem számolták hozzá a többi pontomhoz, így maradt az eredeti összeg, amivel nem hogy nem lehetett nyerni, de még a dobogó közelébe sem lehetett férkőzni. (…) Ugyanebbe a sorba illik a Tapsifüles című televíziós műsor, amelyben a sikert, azaz az emberek tapsolásának hangerejét egy műszer mérte – innen a szellemesnek szánt műsorcím. Mindenki playbackről énekelt, engem kivéve, nekem ezt nem engedték meg, mondván, hogy én úgyis meg tudom oldani ezt a feladatot a helyszínen kiénekelt hangommal is, miközben egy padsoron kellett felfelé mennem. Nem volt mit tenni, teljesítettem a rendezői utasításokat, és a nehezítő körülmények ellenére is tudtam hozni a formámat, amit a közönség nagy tapssal jutalmazott. Az utánam következő csehszlovákiai énekesnő füllel hallhatóan kevesebb tapsot kapott nálam, de a rendezőnek valami rosszul felfogott vendégszeretetből fakadóan ez nem tetszett, mert szerinte hogy nézett volna ki az, hogy egy »baráti« szocialista országból jövő művész produkciója kisebb sikert arat, mint a magyar énekesnő? Ezért hát újra felvetette velem a számomat, de immáron úgy, hogy utasítása alapján jóval kisebb tapsot kapjak, mint korábban, illetve mint a csehszlovákiai kolléganőm. Nem akartam hinni a fülemnek, de ez tényleg megtörtént. (…) Egy másik alkalommal a balatonszéplaki újságíró üdülőben nyaraltunk a későbbi ORI-igazgató férjemmel, Bulányi Lászlóval. Egyszer csak megállt az üdülő előtt egy autó, és a férjemet keresték, aki azzal jött vissza hozzám, hogy az iránt érdeklődtek a rejtélyes alakok, hogy megvesszük-e azt a Fiat 128-as autót, amit felajánlottak, mert ha igen, akkor enyém lesz az első helyezés. Hiába lett volna rá pénzünk, én ezt a felvetést felháborítónak tartottam, és kapásból elutasítottam, mert tartottam magam annyira tehetségesnek, hogy ne legyek ilyen aljas eszköz segítségével győztes. Egy biztos, nem tudjuk, mi zajlott a háttérben, ezek alapján is csak sejthetjük.”

Pálffy Zsuzsa a Táncdalfesztivál körüli történéseket is visszaidézte:

„Ha nem megfelelő színvonalú dalt kaptam, akkor azzal nem tudtam nagyot alakítani. Ha viszont valaki jó számot kapott, akkor akár közepes előadói és énekesi képességekkel is sikert arathatott. Nekünk nemigen volt beleszólásunk abba, hogy milyen számmal indulunk, ezt a nagyok döntötték el egymás között, a szerzők kinézték maguknak a számukra legmegfelelőbb delikvenst az élvonalból, és ha szerencséje volt az embernek, akkor kiemelkedő dalt kapott. A Rengeteg bajom van veled című könnyed hangvételű nótát kifejezetten rossz választásnak gondoltam már akkor is az alt hangfekvésemhez, ezt szerintem Harangozó Teri jobban el tudta volna énekelni, de nem tehettem mást, vagy elénekeltem ezt, vagy egyáltalán nem léphettem volna fel a Táncdalfesztiválon. Az 1972-es évre már megelégeltem ezt a másodhegedűs szerepet, illetve azt, hogy nincs beleszólásom abba, hogy milyen dalt énekeljek, ezért nem is vállaltam a fellépést.”

Az egykori kollégáiról az énekesnő így vallott:

„Lehet, hogy patetikusan hangzik, de ettől még így igaz, hogy nagyon nagy szeretet hatotta át a hatvanas években az egész zenés szakmát, egy-két kivételtől eltekintve, noha persze természetes volt, hogy rivalizálunk egymással. De ez egyáltalán nem ment vérre, valahogy mindig azt éreztük, hogy összetartozunk. Nem az volt az érdekes, hogy ki énekel bárban, ki pedig nagyszínpadon, közöttünk akkor is volt egyfajta összehúzó erő. Meg kell mondanom, ezt a szeretetet a mai napig is érzem feléjük, még úgy is, hogy ha már nem élnek.”

Pálffy Zsuzsát a legnagyobb torontói magyar étterem tulajdonosa hívta el énekelni, amikor itt volt Magyarországon és hallotta a produkcióját. Magyarként kézenfekvő volt, hogy magyar művelődési házakban és szórakozóhelyeken kapott megbízásokat, ugyanis Ontario államban rengeteg, mintegy hatvanezer magyar élt akkoriban, az ő intézményeiket járta sorra, vitte magával azt a mintegy százötven dalt, amikből összeállította a műsorait. Tapasztalatai szerint kétszer-háromszor lehet ugyanazt a dalt elénekelni egy helyen, aztán kezdik megunni az emberek, meg kell újulni. Számos neves előadóművész ment ki Magyarországról Kanadába, akikkel együtt is felléptek, a teljesség igénye nélkül: Mátrai Zsuzsa, Magay Klementina, Koós János, Korda György, Aradszky László, Máté Péter, Poór Péter, Charlie, Horváth István és Kabos László, valamint az Operettszínházból is rendszeresen mentek ki hozzá művészek, többi között Halász Aranka. Pálffy Zsuzsa végül eljutott a torontói nagyszabású Exhibition rendezvényeire is énekelni, és kis híján összejött neki az amerikai karrier is, ez a szponzor anyagi ellehetetlenülésén bukott meg. Kanadában számos érdekes történet esett meg vele, ezek közül is felelevenített néhányat:

„Már rögtön a kezdet kezdetén meghallottam a Jingle Bells című dalt valahol, és ajánlottam a korrepetítoromnak, Halmai Verának, hogy vegyük fel a repertoáromba. Ő meg felhúzott szemöldökkel kérdezett vissza, hogy mit gondolok én, hogy júniusban akarok karácsonyi dalt énekelni, holott azt sem tudtam, miről szól a nóta, csak megtetszett. Egy másik alkalommal a torontói zenekaromban doboló Nyári Gyula tett ki magáért. Amikor énekeltem az Apostol együttes Nem tudok élni nélküled című nagy slágerét, hallom ám, hogy a közönség valósággal hahotázik, ami már-már kezdett zavaró lenni. Aztán hátranéztem, és látom, hogy a dobosunk egy üveg vodkát dédelget a karjában, miközben énekli a refrént. Én is majd’ megszakadtam a röhögéstől, mert tudnivaló volt, hogy akkoriban semmilyen más szeszes italt nem voltam hajlandó fogyasztani, csak és kizárólag a vodkát.”

Az énekesnő a kanadai férje miatt konzuli útlevéllel tartózkodott a Tengerentúlon, így szabadon dönthetett a Kádár-rendszerben is, hogy mikor jön haza.

Pálffy Zsuzsa 2015-ben tért vissza végleg Magyarországra, mert hiányzott neki a hazai környezet, a Liszt Ferenc téri fák, a sok gyerek- és ifjúkori emlék, ami ideköti érzelmileg. Hazatérte után egy sor komoly betegségen átesett, de ennek ellenére még vállal fellépéseket. Ahogy fogalmazott:

„Összességében túl fiatalnak érzem magam ahhoz, hogy itthon tespedjek, annak ellenére, hogy a házimunkákhoz már segítségre van szükségem, szemben az énekléssel, amit kifejezetten élvezek, és örülök, ha örömet okozhatok az embereknek.”