Tanulmányok

A magyar popzene sikere a keleti blokk országaiban nehezen lenne vitatható, és ez a siker az élő fellépésekre, valamint a rögzített hangfelvételek eladásaira épült. Amíg azonban az élő koncertek és turnék esetében viszonylag egyszerű mérni a teljesítményt, addig a lemezipar és lemezkiadás területén a politikai hatások mellett sok technikai, technológiai szempont is befolyásolta a példányszámokat.

A keleti blokk országait nem véletlenül nevezték a hetvenes-nyolcvanas években magyar „popgyarmatoknak”, a nyolcvanas évek közepére a közel évi tízmillió példányt jelentő éves magyar nagylemeztermelésből majdnem egymillió vinyl popalbumot gyártottak a keleti blokk országaiba.^[1] Közelebbről nézve azonban a magyar popzene szempontjából a keleti blokk országait nem tekinthetjük homogén piacnak, és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) helyzete sem volt ideális a lemezipari „gyarmatosításhoz”. A hazai könnyűzene rögzített hangfelvételeinek sikere nagy mértékben múlt az egyes országok politikai hozzáállásán (vagyis az elnyomás mértékén az egyes államokban) és a technikai, technológiai kérdéseken (az adott ország hangstúdióinak, hanglemezgyártásának minőségén).

Siker és politika

A kommunista blokk országaiban minden politikai kérdés volt, pláne a kulturális vonatkozású üzletek. Az egyes államokban különbözőképpen viszonyultak az angolszász eredetű popzenéhez, a popzenei exportra való törekvéstől a csaknem teljes tiltásig. Csehszlovákiában, Magyarországon és részben Lengyelországban a lehetőségekhez képest sokszínű volt a piac, naprakész popprodukciók működtek, míg a pólus másik felén, Bulgáriában vagy a Szovjetunióban gyakorlatilag nem jelenhettek meg ilyen zenét játszó zenekarok. Ahol tiltották a popzenét, ott könnyebb volt kevés befektetéssel átütő sikert elérni, hiszen a nyugati minták szerint öltözködő, nyugati zenét játszó magyar együttesek az egyetlen lehetőséget jelentették a rajongók számára. Ahol a hazai könnyűzenei piac is sokszínű volt, és a hanglemezgyártás technológiája is korrekt színvonalon állt, mint Csehszlovákiában, ott ez kevésbé működött.

Mindezek a körülmények azért határozták meg a magyar zenekarok sikerét az egyes országokban, mert nem volt átgondolt könnyűzenei exportstratégia Magyarországon a keleti blokk országai felé. A produkciókat nem vezették be a piacokra, siker esetén nem küldtek több hanglemezt a boltokba, a magyar hanglemezek megjelenése a tervgazdálkodás részeként, rögzített példányszámban történt az egyes országokban, nem számított, hogy párszáz darab fogy belőle, vagy egy-két nap alatt elkapkodják. A siker így elsősorban a slágerfesztiválokon való szereplésen múlt, mint például Kovács Kati^[2] sikere a drezdai nemzetközi slágerfesztiválon^[3] vagy más élőzenés fellépéseken, például a keleti blokkban szervezett koncertturnékon. Nehezítette a lehetőségeket, hogy a keleti blokk országaiban elenyésző volt a popzenével is foglalkozó sajtótermékek száma, mint a magyar Ifjúsági Magazin^[4] vagy az NDK-ban kiadott Melodie & Rhythmus^[5], és ezek fókuszában sem a keleti blokkból érkező produkciók voltak.

Technikai kihívások

A rögzített zenei iparág sikeréhez elengedhetetlen volt a stabil és jó minőségű technológiai háttér. A dalokat több sávot rögzíteni képes, modern eszközökkel kell felvenni, a hanglemezgyártó gépsoroknak szintén jó minőségűnek kell lennie, végül a hanglemez alapanyagának, a vinylnek a minősége is fontos.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat lényegében a cédékorszakig küzdött azzal, hogy sem a vinyl albumok gyártásához szükséges jó minőségű nyersanyagot, sem a lemezgyártáshoz szükséges technológiát nem tudta előállítani a kommunista ipar, azok csak nyugatról, keményvalutáért voltak beszerezhetőek. Így az MHV működése során „hiánycikkgyárként”^[6] működött, vagyis nem tudott az igényekhez képest megfelelő számú hanglemezt gyártani, és 1976-ig, a dorogi hanglemezgyár elindulásáig nemcsak a mennyiséggel, hanem a minőséggel is gondjai voltak. A hangstúdiók sem voltak jobb állapotban, Pásztor László a Neoton Família dalszerző-gitárosának visszaemlékezése szerint 1971-ben a Rottenbiller utcában lévő hangstúdió egy második világháború korabeli telefonkeverő-asztal volt, amit egy négysávos magnóval támogattak meg, és a felvétel végén a keverésre nem volt mód.^[7] A fejlesztések azért is voltak rendkívül nehézkesek, mert a vállalatot nem dotálták, az állam nem pótolta ki a hiányzó összegeket, hanem ezekhez a forrásokat a cégnek magának kellett kitermelnie. A helyzet csak 1965 után kezdett el javulni, amikor Bors Jenő került az MHV élére, de a javuló minőségű felvételek mellett megfelelő mennyiséget csak a nyolcvanas évek elejére voltak képesek előállítani. Másrészről az MHV, ha döcögősen is, de képes volt modernizálni a hanglemezgyártás-hangrögzítés technológiáját, ami nem mondható el a kommunista blokk országainak többségéről. Ennek ára az volt, hogy valutát kellett termelnie, hiszen a nyugati technológia megvásárlása csak így volt beszerezhető, ráadásul hitelből. Valutát pedig nem a keleti blokk országaiból, hanem Nyugat-Európából, az Egyesült Államokból vagy Japánból volt képes szerezni. A „szocialista piac” arra azonban mégis alkalmas volt, hogy a hazai piac méretét növeljék.

A nyugati stílusú zene, a rövid szoknya, a hosszú haj, a forrónadrág és más lázadó rekvizítumok mellett a másik fontos előny, ami sikert jelenthetett a keleti blokkban, a jó hangfelvétel, jó minőségű hanglemez lehetett, persze csak ha a zene is tetszett a hallgatóknak.

A hanglemezek, egyúttal az adott országok lemeziparának minősége meghatározta, hogy melyik „baráti” állam termékét emelték le a lemezboltok polcairól. Bulgária (Balkanton) és Románia (Electrecord) hírhedt volt arról, hogy rossz stúdiófelvételek és silány nyomású albumok jelennek meg. A Szovjetunióban kiadott albumok (Melodija, Anfon, Ritonis) teljesen változó minőségűek, mivel rengeteg lemezgyár állította elő őket, azonban a gyártás helyét általában nem jelezték a hanglemezek borítóján. Csehszlovákia albumai (Globus, Opus, Supraphon) a hifisták szerint közepes stúdiófelvételekkel, közepes, néha korrekt nyomással jelentek meg. Lengyelországban (Muza, Polar, Pronit, Tonpress) komoly technikai elmaradás volt, rossz stúdiókban felvett anyagok, jellemzően rossz nyomással készült hanglemezek jellemezték a zeneipart. Az NDK-ban (Amiga, Eterna) korrekt stúdiók voltak, és korrekt nyomású albumokat adtak ki, ráadásul több magyar művésszel is együttműködtek, köztük Kovács Katival, Máté Péterrel és az Omegával. Létezett még a jugoszláv hanglemezkiadás is, ez azonban teljesen más elvek szerint működött, mint a keleti blokk országaiban. A nyugati sztárok albumai is megjelenhettek, több kiadó működött (Beograd Disk, Helidon, Jugodisk, Jugoton, RTB, Suzy, Topsound, Zupa), a lemezek minősége azonban nagyon változó volt, a majdnem nyugati szinttől a silány alapanyagra nyomottig, lényegében amilyen nyersanyaghoz hozzájutottak a kiadók, arra dolgoztak, hogy kiadhassák az albumokat.^[8]

Így Lengyelországban például hiába volt viszonylag sokszínű a hazai popzenei paletta, a magyar zenekarok korrekt minőségű hanglemezeinek volt esélye a sikerre, amit a lengyel koncertturnék is megtámogattak. Hatalmas piac volt a Szovjetunió is, itt korlátlan számú albumot el lehetett volna adni egy-egy kurrens magyar produkció nagylemezeiből, mint a Neoton Família vagy az Omega. Ami ennek határt szabott, az a kulturális cserekereskedelem volt, hiszen ha a popzenei-tánczenei hanglemezekről mondjuk harmincezer példány volt a megállapodás, akkor többet nem szállítottak akkor sem, ha ez pár óra alatt elfogyott a Szovjetunió lemezboltjaiban. Ahogy a cserébe Magyarországra szállított harmincezer szovjet táncdalalbum sorsa se volt igazán fontos, nem érdekelte a kulturális területek vezetőit, ha itthon csak párszáz példányt vásároltak meg ezekből.

A keleti blokk országai között zajló kulturális kapcsolatok lehetővé tették, hogy külföldi lemezkiadók is rögzítsenek felvételeket, illetve nyomjanak albumokat magyar előadókkal. Illetve sokszor azért is került sor erre, mert az MHV „hiánycikkgyára” nem bírta kapacitással az igényeket, így kézenfekvő volt, hogy az NDK-ban vagy a Szovjetunióban felmerülő igényeket az ottani lemezgyár fedezze. Az első fecske az Echo együttes^[9] volt, amely Romániában adott ki slágerekkel teli, mindössze négy dalt tartalmazó sikeres lemezt, ami ugyan nem szólt jól, de a stílus, a számok átütő sikert arattak.^[10] Később katalógusszámmal ma is fennmaradt albumokat, kislemezeket készített az NDK-s Amiga Kovács Katival, Delhusa Gjonnal, az Omegával, Máté Péterrel és több magyar produkcióval. Különlegesség, hogy a kapacitás hiánya miatt 1975-ben az LGT turnéján a lengyel hanglemezgyár kétsávos magnójával felvett lengyelországi koncertfelvétel kétszázötvenezres példányszámban kelt el az ottani piacon, pedig a felvétel minősége a körülmények miatt szörnyű lett.^[11]

A zenei export visszafelé is működött, bár jóval kisebb méretekben, de például a Fermata^[12] vagy a Collegium Musicum^[13] csehszlovák (szlovák) illetőségű zenekarok sikereket tudtak elérni Magyarországon is.

Az egységes zeneiexport-stratégia hiánya és a KGST piac működésének sajátos logikája miatt a magyar poplemezek sikere nem volt tartós, ma nincs nagyobb érdeklődés a magyar zenekarok iránt, mint a többi országból érkező produkciókkal szemben a volt keleti blokk országaiban. Az egykori „popgyarmatok” magyar sztárjainak régi albumai azonban most is jó áron kelnek el a német és orosz használtlemez-piacokon, a nosztalgikus slágerek, úgy tűnik, nem koptak el.

[1] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyar rock története 1. – A beatkezdetektől a keményrockig, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005, 287.
[2] Kovács Kati az Add már, uram, az esőt című slágerének német verziójával, Wind komm, bring den Regen her címmel előadott dalával nyerte meg az 1972-es drezdai nemzetközi slágerfesztivál első díját.
[3] Az Internationales Schlagerfestival Dresden 1971 és 1988 között megtartott zenei fesztivál, amely a baráti szocialista országok popzenei kínálatát volt hivatott bemutatni.
[4] Az Ifjúsági Magazin 1965-től (megjelenik 1965–2015 között) a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) kulturális lapja, amely minden lapszámban több oldalon keresztül foglalkozott popzenével.
[5] A Melodie und Rhythmus1957-től napjainkig megjelenő zenei folyóirat, amely eredetileg az NDK hivatalos pártlapjaként foglalkozott többek között a szórakoztató zenével is.
[6] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyar rock története 1. – A beatkezdetektől a keményrockig, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005, 96.
[7] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyar rock története 1. – A beatkezdetektől a keményrockig, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005, 98.
[8] Saját tapasztalatok, lemezgyűjtők visszaemlékezései a Bakelitmánia, Vinylnirvána, Bakelitkorong című blogokon.
[9] Az 1960-as években alakult beat-, slágerbeat zenekar, melynek legnagyobb slágere a Gondolsz-e majd rám? lett.
[10] EDC 865: „Electrorecord” cég felvétele és kiadása (1967. március)
[11] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János: A magyar rock története 1. – A beatkezdetektől a keményrockig, Népszabadság könyvek, Budapest, 2005, 288.
[12] A Fermata (Fermáta) 1973-ban alakult szlovák instrumentális progesszív rockzenekar, amely még a 2000-es években is aktív volt.
[13] A Collegium Musicum (1973–1979) szlovák progresszív rockzenekar, saját dalaik mellett klasszikus zeneműveket is feldolgoztak, és 1973-ban Magyarországon az Omegával közös turnén vettek részt.