Élet- és karrierinterjúk

Németh Gyula (1945, Budapest) a magyar rocktörténet fontos szereplője, a Budai Ifjúsági Park igazgatóhelyettese (1977–1979), majd igazgatója (1979– 1982) volt, később pedig az Ifjúsági Rendező Iroda (IRI) igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. Budapest egyik legfontosabb szórakozóhelyének vezetőjeként fontos információk és érdekes történetek birtokosa, akinek élettörténetét, a kádári időkben a könnyűzenei életben szerzett tapasztalatait rögzítettük interjúnkban.

Németh Gyula 1945-ben született Budapesten, a kispesti Wekerle-tisztviselőtelepen nőtt fel. Iskolái elvégzése után az Iparterv Statikus Osztályára ment műszaki rajzolónak 1963-ban. Két évet elvégezett a Budapesti Műszaki Egyetemen 1964–1966 között, miközben a Ganz-MÁVAGban dolgozott, majd 1968-ig sorkatonai szolgálatát töltötte. 1971 és 1973 között a budapesti hathetes KISZ-iskolán tanított, majd a KISZ Budapesti Bizottságának Agitációs, Propaganda és Kulturális Osztályára került, ahol 1977-ig dolgozott. Itt többek között a Forradalmi Ifjúsági Napok elnevezésű sorozatot és a szolidaritási rockfesztiválok szervezését bízták rá, de a Világifjúsági Találkozóra (VIT) utazó küldöttség felkészítésében is aktívan részt vett. Ezután került 1977-ben a Budai Ifjúsági Park igazgatóhelyettesi székébe, ahol 1979-től 1982-ig volt igazgató.

Az Ifipark személyi állományára Németh Gyula így emlékezett:

„Összesen négy alkalmazott volt: az igazgató, az igazgatóhelyettes, a főkönyvelő és egy gazdasági ügyeket vivő beosztott. A pénztáros máshol dolgozott főállásban, nálam mellékállásban tevékenykedett ugyanilyen munkakörben. Helyettesem Plainer Tibor volt, aki az Ifipark utolsó két évét vezényelte le igazgatóként. Mindannyiunk munkáltatója a fővárosi tanács volt. Alkalmaztam egy éjjeliőrt is, de ő nem volt benne az állandó állományban, értelemszerűen csak tavasztól őszig kellett dolgoznia. Ugyanígy időszakosan vettem fel egy fiatal srácot rendfenntartónak, aki magától jelentkezett nálam, »civilben« rendőrként dolgozott. A tömeg nagyságától függően alkalmaztam húsz-huszonöt rendezőt, akik figyelték a rendet, voltak közöttük markos legények és eszesek is. Őket, ha a szükség úgy hozta, az emberek mozgatására is alkalmaztam.” A napi munkabeosztásáról megjegyezte: „Délelőtt 10-re mentem dolgozni, ebből is látszik, hogy nem napi nyolcórás munkarendem volt, mert mindig bent maradtam zárásig, és a kassza bevételét is én vittem el a postára, ami rendszerint bőven este tíz óra után esett meg. De mivel szerettem ezt csinálni, eszembe sem jutott, hogy óradíjra lebontsam a munkaidőmet, akkor nagyon rosszul jártam volna.”

Az esetleges atrocitásokról elmondta:

„Igyekeztünk odahatni, hogy odáig ne fajuljanak el a látogatók közötti nézeteltérések, de persze mindenki mellé nem állíthattam egy rendezőt. A kisebb összezördülések mindennaposak voltak, ám a főrendezőnek a meleg helyzetekre vonatkozóan megmondtam, hogy mindig csak azt az egy embert hozzák be hozzám, aki a felfordulást okozza, vele én majd az irodámban elbeszélgetek. Egy ilyen alkalommal az egyik krakéler srác apja azt mondta nekem a telefonba, hogy verjem meg a fiát. A kérésnek eleget tettem, ahogy letettem a kagylót, visszakézből egy akkora pofont kevertem le neki, hogy átesett a fotelen. Mondtam a srácnak: »kisfiam, ezt apád küldi«.”

Elmondása szerint a rend fenntartása érdekében se a rendőrséget, se a munkásőrséget, se az ifjúgárdistákat nem kellett igénybe vennie.

Az Ifipark programja úgy állt össze, hogy naptári évben kellett gondolkodniuk, éves tervet kellett leadniuk a fenntartó Fővárosi Tanács Közművelődési Osztályának. Mint közölte,

„alapvetően költségvetési intézmény voltunk, ezért le kellett adnunk az előre látható kiadásaink költségeit a felettes szervnek. Minden év elején leadtam az esedékes felújításra, a bérekre, a zenekarok gázsijaira szánt költségeket, valamint a működésünkből származó tervezett bevételt. Utóbbit úgy kellett kalkulálnom, hogy előre meg kellett becsülnöm, mekkora közönséget hoz be az adott zenekar, de ez némi tapasztalatszerzés után könnyedén ment. Emellett az új, még be nem járatott zenekarok által okozott esteleges bevételkiesések kompenzálására mindenképpen be kellett hoznom a sztárbandákat, a P. Mobilt, a Piramist, a Karthagót, a Korált, a V’ Moto-Rockat és a Minit. A tanács Művelődési Főosztálya, illetve annak vezetője, Mezei Gyula döntött végső soron költségvetésünk jóváhagyásáról.”

Németh Gyula kitért arra is, hogy milyen rendszerben léptek fel igazgatósága alatt az Ifiparkban a zenészek:

„Kitaláltam, hogy legyenek tematikus napjaink, illetve rendszert vezettem be abba, hogy melyik zenekar vagy énekes mely napokon lép fel nálunk. Ennek elsősorban megint csak anyagi természetű okai voltak, ugyanis nem szerettem volna túl sok reklámköltséget, és úgy gondoltam, hogy ha hozzászoktatjuk a gyerekeket, hogy minden hét egy adott napján ugyanaz az együttes muzsikál nálunk, vagy legalábbis ugyanazt a stílust fogja kapni az érdeklődő, akkor úgyis kifejezetten ezekre a programokra fognak hozzánk bejönni. Így vált szokássá, hogy hétfőnként görög táncházat tartottunk, keddenként dzsessz-rock koncertek voltak, szerdánként a táncdaloké volt a főszerep, csütörtökönként magyar táncházat tartottunk mások mellett a Kaláka együttessel, hétvégenként pedig a sztárbandák jöttek hozzánk. A péntekeket jó néhányszor odaadtuk vidéki, feltörekvő, tehetséges zenekaroknak a helyi művelődésszervezőkkel egyeztetve.” 

Az Ifipark egykori igazgatója arról is beszélt, hogy

„a május 1-ji nyitó- és a szeptember végi záró bulikért ölre mentek a zenészek, ez mindig nagy presztízst jelentett nekik, és persze a közönségnek is. A május 1-jének az ünnepnapon túlmenően azért is volt jelentősége, mert ekkor játszott ingyenkoncertet a Tabánban az LGT. Ez mindig délutáni program volt, és nagyon sokan mentek el rá, így megfelelő biztonsággal lehetett azzal számolni, hogy aki a hegyoldalról lejön, az a Várkertet könnyedén útba ejtheti, és akár több ezren is betódulhattak ekkor az Ifipark esti koncertjére.”

De a többi napra is meg kellett egyeznie a fellépőkkel:

„A legtöbb zenekar a vezetőjével képviseltette magát nálam, ők írták alá a többiek nevében is a megállapodást. Menedzserekről akkoriban még hivatalosan nem beszélhettünk.”

Megemlítette azt is, hogy más alkalmakkor

„elegendő volt az adott szó, mindenki beírta a naptárába a dátumokat, és azzal el volt intézve. Érdekes, akkor nem kellett szerződni, és soha senki nem szegte meg az adott szavát, amit megbeszéltünk, az fél év múlva is érvényes volt, ma pedig még az sem igaz, amit a szerződésekben leírnak.”

Ebben a jól kialakított rendszerben Németh Gyula általában meg tudta előre becsülni, hogy hány látogatóra számíthatnak. Ezzel kapcsolatban kitért arra, hogy

„a hétfőnkénti görög táncházra ezer körüli létszám volt várható, itt játszott a Buzuki együttes. Érdekes módon népszerűbb volt, mint a magyar táncház, ahova pár százzal kevesebben jöttek be. Keddenként a dzsessz-rockra – Pege Aladár vagy a Mini – ezer-ezerötszáz ember jött be, a szerdai tánczenére – M7, Kati és a Kerek Perec – ezerkétszáz-ezerötszáz látogatót vártunk. A csütörtöki magyar népzenére úgy nyolcszázan jöttek, általában az adott zenekar szűkebb pátriájából. Péntekenként a vidéki napokra 2500-an jöhettek nagyjából, a szombat-vasárnapi nagykoncertekre pedig átlag ötezer emberrel számoltunk, de azért ezeken a napokon voltak sokkal többen is, csak az esőnapokat is figyelembe vettük. A nagykoncerteknél még arra is igyekeztem ügyelni, hogy lehetőség szerint szombaton legyen a dallamosabb, populárisabb zene, míg vasárnap dübörögjön a rock.” 

Németh Gyula hangsúlyozta, hogy fentről soha nem kapott utasítást, hogy kiket léptessen fel:

„ ilyen soha nem fordult elő velem, sem az ORI, sem a fenntartó fővárosi tanács részéről. Az viszont hozzátartozik az igazsághoz, hogy az Ifipark, ahogy az összes több klub, amelyeket vagy a kerületi tanácsok vagy az üzemek KISZ-bizottságai tartottak fenn, arra jók voltak, hogy olyan helyre tereljék a fiatalokat, ahol ellenőrizni lehetett őket, tehát mi is egyfajta szűrőként működtünk.”

A Beatrice és a Hobo Blues Band zenekarokkal való konfliktusai kapcsán kiemelte:

„Párszor közbe kellett avatkoznom, de a zenészek engem többek között éppen azért szerettek, mert nálam lehetett feszegetni a határokat. Igaz, mindkét fél tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi az a legtávolabbi határ, ameddig legfeljebb el lehet menni.”

Kiemelkedő rendezvény volt a Piramis karácsonyi koncertje az Ifiparkban, ezt Németh Gyula így idézte fel:

„Abban az évben nagyon esős nyár volt, emiatt kevesen jöttek a koncertekre, s így elmaradt a bevételünk a tervezettől. Erre találtam ki azt, hogy a Piramis Kívánj igazi ünnepet! című számát választva mottóul meghívom az együttest egy december 23-án rendezendő koncertre. Ők akkor voltak a csúcson, emiatt jogos volt a feltételezés, hogy majd ez a hangverseny kisegít minket a bajból. Közvetlen főnököm, Gál Iván bevitte az ötletet Mezei Gyulához, aki rábólintott. Persze jöttek az ellenérvek a zenészek részéről, hogy megfagynak a hangszerek és a műszaki felszerelés. Erre is találtam megoldást, szereztem hőlégbefúvókat, amelyeket a zenekar mögé tettünk, majd lefóliáztuk a színpadot oldalról. A »bemelegítés« olyan jól sikerült, hogy Révész Sándor egy szél trikóban kívánt igazi ünnepet a tizenkétezer tomboló rajongójuknak. Mondanom sem kell, az addigi elmaradásunkat sikerült behoznunk arra az évre.”

Az Ifipark kőkorlátjának 1980. májusi ledőléséről elmondta:

„Az történt, hogy a sok ember a feljáratnál megnyomta a kőkorlátot, ami ennek következtében mintegy húsz méter hosszan ledőlt. Összesen öt embernek lett baja, de senki nem halt meg, nem volt súlyos sérült sem, de ezt az esetet hivatalból jelentenem kellett a rendőrségnek. Azon nyomban ki is jött a készenléti ezred, miközben már ment az Edda-koncert. Kértem is tőlük, hogy a bejáratnál sorakozzanak fel, hogy itt ne engedjék ki a látogatókat, akiket mi bentről a hátsó kijárat felé terelünk. Amikor véget ért a koncert, és már vittem volna a napi bevételt feladni a postára, a készenlétisek vezetője, egy fiatal srác mondta, hogy menjek velük, mert tömegbalesetet okoztam, és emiatt le akarnak csukni. Én meg erre megkérdeztem, hogy miért akarnak elvinni, amikor nem is az én intézményemben történt a baleset, hanem a kapunkon kívül egy közterületen. Nagy nehezen meggyőztem, de azért azt hozzátette, hogy ne hagyjam el az országot. Ezt nem volt nehéz megígérnem. Eltelt két év, mire kaptam egy hivatalos levelet, hogy bizonyítottság hiányában felmentettek. Abszurd történet, mert még ki sem hallgattak. De ezzel együtt kiépítettem a védőfalat, és lecsökkentettem a maximális nézőszámot tizenkétezerről hatezerre. Ennek megfelelően kellett tervezni a bevételt is a következő évekre.”

Az Ifjúsági Rendezői Irodában eltöltött évek rendezvényei közül kiemelte, mikor

„a P. Mobillal egy hajóturnét bonyolítottunk le a Dunán, amely értelemszerűen hosszú útvonalon az akkori Csehszlovákiával közös határszakaszon zajlott. Ebből lett kisebbfajta felzúdulás, mert Schuster Lóri ötletére a hajó Felvidék irányába eső oldalára piros, fehér, zöld lámpákat villogtattak a koncert közben. Mivel nagyon sokan hallgatták a zenéjüket a túloldalról, a felvidéki magyarok közül, ez egyértelműen nekik szólt. Mivel akkoriban tabutémának számított a határon túli magyarok sorsa, mert ők is a szocialista táborban éltek, ezért ez óriási merészségnek számított. Féltünk is, hogy nagyobb baj lesz belőle, de végül éppen a belügyi összekötő tisztünk, Gábor Róbert volt az, aki kiállt mellettünk, és elsimította az ügyet. Mondta is mindig, ha nagyobb tömeg van a rendezvényeinken, tájékoztassuk őt, és segít, ha közbe kell avatkozni.”

Németh Gyula az IRI után a Koltay Gábor vezette Szabad Tér Színház Művészeti Osztályára igazolt, ahol a három színpad műszaki ellenőrzésén és hatósági ellenőriztetésén kívül a filmekben is közreműködött. Hozzá tartozott a Budai Parkszínpad, ahol a könnyű műfaj produkcióit vitték színre. Műszaki vezetőként részt vett a Honfoglalás című film munkálataiban is, valamint a Sacra corona külső építésze volt. Innen ment nyugdíjba, de még hosszú évekig foglalkozott nagyszabású rendezvények szervezésével.