Élet- és karrierinterjúk

„Elölről kell kezdenem, de még vissza kell érnem…” Így kezdődik Mohai Tamás gitáros-dalszerző életműösszegző lemezsorozatának első trackje. A három albumból, illetve (a „szakállamtitkár” életkorára utalva) összesen ötven szerzeményből álló koncept kiadványok első darabja a sokatmondó Fasznak annyicímet viseli. Amíg az idézett Őskor című szám a Mohai-féle zenei felfogás filozofikusabb oldalát mutatja meg, addig a címadó opusz nyersen, odamondósan és nem mellesleg kellő (ön)iróniával talál bele a közepébe. Az öntörvényű, ugyanakkor nyitott hangzásvilágú anyag egyrészt keresztmetszetet ad Mohai zenekari munkásságáról – a Faxnitól a Boom Boomig –, másrészt a mások számára (Almási Enikő, Dely Domokos, Szakács Tibor, KFT stb.) írt dalokon keresztül epizódokat villant fel az egyszerre széttartónak és egységesnek is mondható pálya állomásiról – valamiképpen vissza(t)érve az első megpengetett hangok ösztönösségéig.

A Mohai Tamással készített életműinterjúban hangok helyett csupán szavakkal kellett felidézni az elmúlt harminc év zenei történéseit, melyektől nyilvánvalóan elválaszthatatlan az az egyik stílusirányzatba sem besorolható, Székesfehérvárról származó figura, aki „ritmikailag funky-, hozzáállásban dzsessz-, életmódban blues-, politikailag pedig rockzenésznek” vallja magát. A tizenhárom éves kora óta gitározó Mohai azonban nemcsak a műfaji sokszínűség miatt különleges alakja a hazai zenei életnek, hiszen egyike azoknak a túlélőknek, akik rögtön a „nagy generáció” után jövő nemzedékből újra meg újra képesek voltak megújulni. Ahogy az említett három szerzői lemez naprakészsége is bizonyítja, a mai napig tart a kísérletezés időszaka, a kialakított zenei világ rétegezése, tágítása, ütős dumákkal és líraian érzékeny betétekkel, súlyossággal és elszállásokkal. És nem mellesleg a sok mindenen felülemelkedő humorral, melynek feszültségoldó hatása talán az egyik oka lehetett annak, hogy Mohai sosem sodródott ki abból a lendületből, ami annak idején elévülhetetlen felhajtóerőt jelentett a kamaszkorban kezdett pályája elején. Szívesen, ugyanakkor némi csalódottsággal emlékszik vissza azokra a „sorsközösségekként” is felfogható bandákra, melyeknek vezetőjeként, alkalmi vagy állandó közreműködőjeként végigtolta ezt a „rock and roll-nak kikiáltott vagy hazudott” három évtizedet.

A kezdetben csodagyereknek számító gitáros első, Ergo Sprint névre hallgató (a későbbiekben Faxnira átkeresztelt) zenekarát testvérével, Mohai Győző dobossal alapította 1983-ban.

„Huszonhat éves koromig a Faxni körül zajlott minden, az volt a legfontosabb, ahonnan az ember kirándulgatott, de mindig visszatért. (…) Huszonhat éves korom óta tudom elképzelni, hogy nem faxnizok. Képzeld el, hogy az első prüntyögések után elkezdtem komponálni és ez tíz évig tartott. Írtam közben a Faxninak száz számot meg a különböző dzsesszformációinknak is ötvenet.”

A Hungaroton által kiadott nagy- és kislemez 1989-ben jelent meg (később három album látott még napvilágot szerzői kiadásban), az országos (el)ismertség ellenére azonban a Faxni a kilencvenes évek elején ideiglenesen feloszlott. Mohai a vidéki miliőből kilépve, szabadúszó muzsikusként folytatta a megkezdett utat egyik fővárosi formációból a másikba vándorolva. Többek között Török Ádámmal (R.A.A.B.) és Muck Ferenccel (Muckshow) zenélt együtt, de játszott a Besenyő Brass Bandben is, a KFT-ről nem is beszélve, ahol egy időre ő lépett Laár András helyére. Még a hosszabb távú együttműködések előtt megjelentetett egy szerzői anyagot Századvégi rock and roll címmel 1992-ben, illetve Titusz és az oroszlán néven egy rockbandát is összehozott.

„De a kilencvenes évek elején gitárosként is hívogattak ide-oda, az akkori aktuális lemezek felvételeihez: ebből a legfeltűnőbb, hogy négy Zámbó Jimmy-albumon is játszom pár nótában. De ez már a nyolcvanas években elkezdődött a Voga–Turnovszky duóval, Nyeső Marival, az Easttel vagy az Omegával. Én akkoriban nagyon nagy nyitásban voltam, szinte mindent megcsináltam, ami jött, nem haknikat, hanem mondjuk olyanokat, mint a G-pont lemez három másik gitárossal, Tátrai Tiborral, Alapi Istvánnal és Csillag Endrével. Aztán Keresztes Ildinek és Szekeres Tamásnak szövegeket írtam.”

Emellett Almási Enikő két lemezének dalszerzője és az énekesnő kísérőzenekarának összefogója is ő volt. Közben két másik nagyon fontos projekt is beindult: a Háború-trió Szappanos Györggyel és Hirlemann Bertalannal, valamint az alkalmi formációból működő zenekarrá alakuló Boom BoomTátrai Tiborral, Borlai Gergővel, Jamie Winchesterrel és szintén Szappanos Györggyel. És még ott volt a Berky Tamás Band, a 9:30 Collective, a Tomistars, a Naszvagyi Tamással írt számok. Mindez a teljesség igénye nélkül.

Érdekes módon úgy tűnhet. hogy a kezdetektől fogva – különböző zeneiskolákban és magánúton oktató – gitártanárként is működő Mohai mintha egyszerre lenne a szakmai berkeken belül és kívül.

„Baromi érdekesen működik ez az anomáliahegyektől terhes zenei világ. Mondom, azt bírom benne, hogy valahol van benne igazság. Ha bemegyünk egy stúdióba, ott nincs mellébeszélés, ott vagy tudsz játszani, vagy rögtön kiderül, hogy eddig csak duma volt harminckét évig. A zene előbb-utóbb mindig kiveti magából azokat, akik nem valók a színpadra. Persze attól még a színpad mögött elintézhetik, hogy fent maradjanak.”

Mohai folyamatos jelenléte nem határozható meg a fent és a lent viszonylatában. Mindvégig a saját útját járva jutott el a különböző színpadokra, ebből a szempontból hullámhegyek és hullámvölgyek nem is határozhatók meg a tevékenységében, ahogy ő sem sorolható be sem a felkapott, sem az úgynevezett underground előadók közé (magát egyébként a másodvonalba sorolja a haknizó táncdalénekesek és az önmagukat zenésznek álcázó pozőrök után).

„Voltak fasza időszakok, amikor tanítottam három zeneiskolában, játszottam nyolc zenekarban, hívtak évente négy stúdiómelóra, meg a magam dolgaira is volt egy kis időm. De ez full naptár volt, és már belefáradtam.”

Az olykor megnyilatkozó kiábrándultságérzet mellett mindig ott van valami abból a derűs (jó értelemben vett) nemtörődömségből, ami mögött egy lezseren megélt, de nagyon is komolyan gondolt életmód és elhivatottság húzódik. Az idő elteltével viszont egyre többen lépnek le, maradnak el a régi motorosok közül.

„Hazamegy egyszer mindenki. Jó dili ez, nem több. Egy csomó embernek. Nekem meg az életem. Én mindig ugyanabban voltam, amióta az eszemet tudom. Mindig próbákra jártam, mindig zeneszámokban, dalszövegekben, hangszerelésekben gondolkodtam, bandákban, bulikban, lemezekben. Most rámentem erre, hogy rendet akarok csinálni, mert már nem akarok olyan dolgokkal foglalkozni, amiket meg kéne változtatni, nem akarok egy közösséghez azért tartozni, mert már három-öt-tíz-tizenöt éve ide tartozom, és mit fognak szólni az emberek.”

A beszélgetés elején felidézett 1991-es Önállás nevezetű „one-man show” huszonöt évvel később tehát új formát öltött, az utóbbi években ugyanis Mohai ismét egyedül, esetleg pár zenészbaráttal kiegészülve lép fel, mindinkább áthelyezve a hangsúlyt az internet adta lehetőségek kihasználására, mégis megtartva az élőzene iránti vágyat.

„A sebesség itt a fontos: az ember ír reggel egy számot, délelőtt tökéletesíti, délután felveszi, este videót vág rá, tizenegy órakor föltolja az éterbe, érted, ez csoda. Bár nekem az egyre elfogyó bulikban is megvolt az, ami kellett.”

A Mohain-projekt egyedül-állóságát bárki tesztelheti interjúalanyunk youtube-csatornáján, ahol a filozofikus fragmentumoktól és humoros szösszenetektől kezdve az archív vagy aktuális koncertfelvételekig mindenféle „mohaiság” megtalálható. Olyan rendszertelennek tűnő összkép rajzolódik ki ezekből a zenés videókból, ami valamiképpen erre az életútinterjúra is jellemző (amely a zenészportrén túl egy kis korképet is ad a rendszerváltás előtti-utáni közérzetről). Az asszociatív bakugrásokkal tarkított eszmecsere közben pedig éppen azok voltak a legérdekesebb momentumok, amelyek egy spontán elszólásból, önkéntelen szójátékból perdültek ki.

„Azt hiszem, így random tolom ezt az egészet, és bár elég sok minden van a fejemben, idővel lerakódnak a dolgok és akkor előjön egy helyzet és ráismerek benne bizonyos hasonlóságokra, párhuzamokra. Aztán van, hogy árnyékra ugrok. Inkább olyasmire gondolnék, mint ami abba a Tom Cruise-os szamurájos filmben van, hogy nem kell gondolkodni harc közben. Ez a zenénél ugyanaz. Mert azt nem lehet, hogy odamegyünk egy buliba lenyomni a szerdai próbát, mert akkor nem hogy zene nincs, hanem akkor ott azonnal hullaszag van, oszlani kezd valami. Mindig újraindul az egy-két-há-és, pedig nem lehet rutinból nyomni, hanem ott kell lenni. A lélekjelenléten múlik minden. Az életben is, nem csak a zenében.”

Mohai az édesapja magnószalagjain hallott „hatalmas hippi muzsikákat”, majd a későbbi zenei hatásokat (az LGT-től a Prodigyig) magába szívva, megannyi fúzión keresztül áramoltatva a zenét jutott el ahhoz az esszenciához, ami a bevezetőben említett három összegző lemezen hallható.

„Aki gátolta a zene szabad áramlását, az mindig ki lett rúgva.”

– hangzik el egy helyen. Mohai körül mindig áramlik valami, akár felpörögnek, akár belassulnak a dolgok. A lélekjelenléten múlik ez is. És a mindennél fontosabb „laza lelki tartáson”, ahogyan Karinthy mondaná. „Laza lelki tartás, mindenre elkészült nihilizmus: nem megy másképp, összeroppansz, ha mindig így megfeszül benned a lázadó kétségbeesés.” Mohai kezdetektől nyomon követhető, és máig nem lankadó lázadó (bár nem feltétlen konfliktuskereső) hajlamában nem a kétségbeesés kerekedik felül, ahogy a zenéjében feszülő húrok sem hangolódnak el maguktól. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy valami falsul szól attól a hangnemidegen akkordtól, amit – Hendrixhez hasonlóan – ösztönösen és rendre odatesz egy-egy harmóniakörbe. Aztán kezdi elölről. Elölről kell kezdeni. Egy-két-há-és..!