Magyar popgyarmatok a keleti blokkban
A hetvenes évek a magyar popelőadók kelet-európai sikereiről (is) szólt: a nagyvilágtól vasfüggönnyel elzárt országok többségében a szocialista fiatalok számára ugyanis ők jelentették a nyugati(as) szellemű produkciókat. A szakmai körökben egyszerűen vajaskenyértúráknak nevezett, évente akár több alkalommal is megszervezett koncertsorozatok számos olyan hazai előadónak nyújtottak megélhetési lehetőséget, akik az évtized közepére idehaza vagy kiszorultak az élvonalból (Bergendy, Skorpió, Generál), vagy be sem kerültek oda (Apostol, Gemini, Corvina, V’73, Express, Bódy Magdi, Monyók Gabi). A nyugati poppiacra kijutó két nemzedéki formációnk, a Locomotiv GT és az Omega, vagy a szintén korszakos jelentőségű Piramis ugyancsak rendszeresen megfordult az akkoriban magyar popgyarmatoknak számító szocialista országokban.
Annak, hogy a hetvenes évek közepére Magyarország a keleti blokk országain belül ilyen mértékben popzenei nagyhatalommá válhatott, a nyugati(as) szellemű produkciókon túl persze megvoltak a maga kultúrpolitikai okai is. A Kádár-korszak monopolisztikus intézményrendszerében a magyar zenészek külföldi menedzselésével kizárólag a Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI) – közismertebb nevén az Interkoncert – foglalkozott, így ez az intézmény volt az, amely adminisztratív eszközökkel szabályozhatta a szocialista országokba irányuló popzenei exportot. Miután a hatvanas évek végén a hazai politikai vezetés kevesellte a szocialista országokban való fellépések számát – 1970-ben például hetvenhét nyugati országba szervezett úttal szemben csak ötvenkilenc vezetett szocialista országba (Jugoszláviát is beleszámolva) –, így a következő évektől kultúrpolitikai prioritássá is vált ennek az aránynak a megváltoztatása.
Az Interkoncert és a vajaskenyértúrák
A magyar előadók külföldi menedzselését állami monopóliumként végző Interkoncert tevékenységének elemzésébe most nem mennék bele – ezt tanulmányában bőségesen megtette Csatári Bence kollégám –, viszont hadd idézzek egy jellemzőbb passzust az annak vezetőjével, Pentz Zsolttal készült életútinterjúból, mely jól érzékeltette, hogy a pop-rock területén ez a „KGST-cserekereskedelem” mennyire egyoldalúan zajlott: „A többi szocialista ország akart magyar művészeket, mi azonban gyakorlatilag – most maradva a pop-rocknál – nem akartunk a keleti blokkból sokakat importálni, mert egy NDK-s zenekart nem lehetett eladni a magyar közönségének. A dzsessz másik kategória, ott szovjet, lengyel, esetleg cseh zenészeket fogadtunk, nekik garantált volt a közönségük Magyarországon. És ez komoly konfliktus volt, hogy a Goszkoncert állandóan szovjet pop-rock együttest akart ideküldeni, miközben nálunk sokkal jobb zenekarok voltak, mint ott.” [1]
Pentz Zsolt nem sokkal később azt is hozzátette, hogy a magyar rockzenekarok – név szerint az LGT-t és a Skorpiót hozza fel– mekkora sikereket értek el például Csehszlovákiában és Lengyelországban, s bár az idézett interjúban a vajaskenyértúra szóösszetétel nem bukkan fel, a zenészek gyakorta csak így emlegették ezeket az elsősorban anyagi okokból vonzó koncertsorozatokat.
Maga a vajaskenyértúra fogalma a labdarúgó szlengből származik, ahol eredetileg az 1920-as években használták, amikor is bevett dolognak számított, hogy a téli és a nyári bajnoki szünetben a magyar csapatok – a túlélést biztosítva – végighaknizták Európát. Ezt a jelenséget aktualizálta aztán fél évszázaddal később a magyar popszakma, hisz végső soron a mozgatórúgó náluk is hasonló volt: az egyes formációk, előadók számára az idehaza csökkenő koncertezési lehetőségek miatt kieső bevételt külföldi fellépésekből igyekeztek pótolni. Ahogy az 1920-as években a magyar labdarúgás vált értékes exportcikké, és az első világháborút követő nyomasztó gazdasági helyzetben ezek a külföldi túrák jelentették a klubok számára a talpon maradást,[2] addig ötven évvel később a popszakma képviselői számára ugyanezek a kalandozások jelentették a kiutat az esetleges krízishelyzetből, még ha ennek földrajzi iránya politikai okok miatt értelemszerűen erősen módosult. Tehették ezt főleg azt követően, hogy a hetvenes évek nagy részében a keleti popexportot a hazai kultúrpolitika is erőteljesen támogatta.
A kultúrpolitikai célok változása
Hogy a magyar előadók külföldi menedzselését kizárólagosan végző Nemzetközi Koncertigazgatóság mennyire függött a korabeli kultúrpolitikától, jól mutatja, hogy a cégnek nem csupán a devizaelszámolásokat, de az útiterveit is le kellett adnia félévenként a kulturális tárcának. Azaz a külföldi vendégszerepléseket rendszeresen engedélyeztetnie kellett a minisztériummal. Más kérdés, hogy a kultúrpolitikai vezetéshez értelemszerűen lojális Interkoncert időnként kész tények elé állította a tárcát. A minisztérium főelőadója, Vajda Tibor például 1972. szeptember 22-én azon méltatlankodó feljegyzésében, hogy az NKI annak ellenére nem kérte ki előzetesen a tárca véleményét arról, hogy kit küldhetne Magyarország a nemzetközi fesztiválokra (itt konkrétan Sztevanovity Zoránt és Karda Beátát említette meg), hogy erre nyomatékosan és rendszeresen felszólították őket. [3]
Fontos előzmény, hogy 1963-ban – az Országos Rendező Irodához hasonlóan – a Nemzetközi Koncertigazgatóságtól is megvonták az állami támogatást, így kizárólag a bevételeiből tudott gazdálkodni. Nemcsak a személyi kiadásait kellett abból fedeznie, hanem – lévén önálló devizakeretet sem kapott – a Magyarországra hívott külföldi sztárok fellépési költségeit is. Ezért is alakulhatott úgy, hogy míg a gazdasági értelemben önállóvá válás esztendejében a populáris műfajokat képviselő előadók – ez akkoriban a táncdalénekeseket és a vendéglátóban dolgozó muzsikusokat jelentette – termelték meg az NKI devizabevételeinek ötvenöt százalékát, addig ez az arány négy évvel később, 1967-ben már nyolcvanegy százalékot tett ki.[4] Ekkor a külföldön szerződésben lévő vendéglátós zenészek száma már nyolcszáz fölé emelkedett, ráadásul számos muzsikus négy-öt évre szóló szerződéssel rendelkezett.
A szórakoztatóiparban dolgozó magyar együttesek és szólisták persze döntően a nyugati kapitalista országokban helyezkedtek el,[5] miként 1968 után az első beatzenekarok (Omega, Illés) és beaténekesek (Zalatnay Sarolta) ugyancsak ebbe az irányba igyekeztek tartani. 1970-ben a NKI jelentése szerint[6] összesen huszonkét svájci és Benelux államokbeli, tíz NSZK-beli, tíz osztrák, hat francia, négy amerikai, nyolc skandináviai és egy olasz utat szerveztek, azaz összesen hetvenkilencet kapitalista országokba, miközben a keleti blokkba mindössze ötvenkilencet.[7] Emögött nyilván üzleti érdekek, nevezetesen a devizaéhség állhatott, de tény, hogy ez volt az az időszak, amikor a kultúrpolitika jól érzékelhetően beavatkozott. Leginkább azzal, hogy a következő évektől kultúrpolitikai prioritássá vált ennek az aránynak a megváltoztatása.
Magyar popgyarmatok, azok előnyei és hátulütői
A hetvenes években tehát minden korábbinál nagyobb mértékben ösztönözték a magyar popzenekaroknak és popelőadóknak a keleti blokkon belüli kalandozásait, és miután a produkcióik színvonala sokkalta közelebb állt a nyugati popkultúra színvonalához, így a szocialista országok fiataljai sok esetben annak pótlékaként is tekintettek rájuk. Persze az egyes országok között jelentősek voltak a különbségek, hisz míg lengyel vagy csehszlovák formációkat hazánkban is szívesen fogadtak (magyarán volt rájuk fizetőképes kereslet), addig az NDK, Románia, Bulgária vagy a Szovjetunió viszonylatában ilyen kölcsönösségről egyáltalán nem beszélhetünk. Sőt, a hazai zenész zsargonban ezekre az országosra előszeretettel hivatkoztak magyar popgyarmatokként.
A nagyságrendek érzékeltetésére álljanak itt az 1976-os év adatai: [8]
Zenekarok (a koncertek száma szerint):
Skorpió - 94
(NDK, NSZK, Lengyelország, Jugoszlávia, Törökország)
Generál - 78
(Lengyelország, NDK, Nyugat-Berlin)
LGT - 74
(NDK, Románia, Csehszlovákia, Lengyelország)
Corvina - 68
(Szovjetunió, Bulgária, NSZK)
Hungaria - 66
(NDK, Lengyelország, Nyugat-Berlin)
Új Illés - 59
(Szovjetunió, NDK)
Omega - 55
(NDK, Lengyelország, NSZK, Jugoszlávia, Belgium, Hollandia, Svájc)
Mikrolied - 49
(NDK, Lengyelország)
V’73 - 41
(NDK, Csehszlovákia, Jugoszlávia)
Bergendy - 36
(NDK, Lengyelország, Csehszlovákia)
Mini - 35
(Lengyelország, Csehszlovákia)
Fonográf - 32
(NDK, Ausztria, Lengyelország, Csehszlovákia, Nyugat-Berlin)
Neoton - 22
(Bulgária, NDK)
Piramis - 18
(Lengyelország)
Apostol - 16
(NDK, Bulgária)
Syrius - 12
(Lengyelország)
Expressz - 10
(Lengyelország, Jugoszlávia)
Gemini - 10
(Szovjetunió, Lengyelország)
Előadók (a koncertek száma szerint):
Bódy Magdi - 139 fellépés
(NDK, Lengyelország, Bulgária, Csehszlovákia)
Kovács Kati -100
(NDK, Lengyelország, Bulgária)
Koncz Zsuzsa - 93
(NDK, Lengyelország, Szovjetunió, Csehszlovákia, Franciaország)
Monyók Gabi - 73
(Lengyelország, Ausztria, Szovjetunió)
Szűcs Judit - 58
(NDK, Lengyelország, Csehszlovákia)
Zalatnay Sarolta - 35
(NDK, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia)
Bontovics Kati - 29
(Szovjetunió)
Delhusa Gjon - 27
(NDK, Bulgária, Csehszlovákia)
Zorán25
(Szovjetunió)
Horváth Attila - 24
(NDK, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária)
Korda György - 21
(Szovjetunió, Lengyelország)
Karda Beáta - 14
(NDK, Lengyelország, Bulgária)
Katona Klári - 10
(Törökország, Palma de Mallorca)
Koós János - 10
(Jugoszlávia, Lengyelország)
A hetvenes években a külföldi szocialista társintézmények tehát folyamatosan igényelték a magyar zenekarokat és előadókat, és a kinti tiszteletdíjak általában magasabbak is voltak az itthon meghatározottaknál. A rendszeres fellépési lehetőségen túl pedig az utakhoz kapcsolódó egyéb lehetőségek is vonzóak lehettek a zenészek többségének. Az élsportolókhoz hasonlóan ugyanis ezeken a turnékon számukra is alkalom nyílt az „egy kis mellékes” megkeresésére. Legyen szó műszaki cikkek, farmerek, bőrruhák, női bundák vagy arany- és ezüstékszerek „vámmentes” (értsd illegális) behozatalára, amin aztán idehaza kellő haszonnal adhattak túl.
Hogy a zenészek mivel sefteltek, ahhoz hivatalosan semmi köze nem volt az Interkoncertnek – ha valaki a határon véletlenül megbukott (ez azért nem volt túl gyakori), akkor annak büntetőügyéről még csak nem is értesítették őket. Informálisan persze tudtak róla, hogy ki az, akinek emiatt esetleg a hatóságok bevonták az útlevelét, ami értelemszerűen azt is jelentette, hogy ezek a muzsikusok átmenetileg – míg az útlevelüket vissza nem kapták – lekerültek az utazók listájáról.
E vajaskenyértúrákon azonban nemcsak az „egy kis mellékes” megkereséséből adódhattak gondok, hanem a keleti blokkon belül az eltérő viselkedéskultúrákból is.A magyar zenekarok és előadók ugyanis nemcsak zeneileg, de külső megjelenésben és színpadi mozgásban is igyekeztek folyamatosan versenyben maradni a nyugati popprodukciókkal. Mindezt azonban több szocialista országban, mindenekelőtt a Szovjetunióban még a nyolcvanas évek első felében is ütközött az amúgy nehezen körülírható szocialista normákkal.
Jellemző történet, hogy amikor a Karthago énekese, Takács Tamás a Szovjetunióban az egyik koncert végén – itthoni szokásának megfelelően – a közönség közé vetette magát, meglepődve tapasztalta, hogy arrafelé az első sorokban nem tinédzserek, hanem pártfunkcionáriusok és második világháborús veteránok ültek. De alkalmanként a zenészek hajába is belekötöttek, közismert történet, hogy Somló Tamást az LGT prágai koncertje előtt borbélyhoz küldték a szervezők. A muzsikusok aztán reménykedtek abban, hogy mire visszatérnek, a hajuk újranő.
Az ilyen jellegű rendezői szigor persze országonként roppant különböző volt, és ebből a szempontból messze a lengyelek voltak a legtoleránsabban. Miközben például Kárpátalján a helyiek Zalatnay Cini miniszoknyáján és szabadosságán háborodtak fel, azzal szinte azonos időben a bőrcuccokba öltözött Piramis áttételesen épp egy ilyen vajaskenyértúra kapcsán robbant be a hazai köztudatba. Sokat idézett történet, hogy amikor 1976 őszén a szinte ismeretlen rockegyüttes az akkor népszerűsége csúcsán lévő – amúgy más stílust képviselő – angol Mud együttes kéthetes lengyelországi turnéján előzenekarként részt vett, vezetője, Som Lajos elintézte, hogy egy tévés stáb is elkísérje őket. Nem sokkal később a Magyar Televízió képernyőjére került az akkor újdonságnak számító, tomboló sikert rögzítő koncertfilm, ezzel megszületett a bőrökbe öltözött, tomboló tinédzserek előtt kemény, feszes ritmusú, extázisba kergető zenét játszó Piramis imidzse. A televízión keresztül országos nyilvánosságot kapó kvintett szinte napok alatt a tizenévesek kiválasztott zenekara lett.
És hát milyen az élet: ahogy a Piramis befutásában is egy ilyen vajaskenyértúra játszott szerepet, úgy a kegyelemdöfés is egy ilyen sorozaton következett be: 1981. június 14-én a tinédzserbálvány Révész Sándor a keletnémet turné utolsó koncertjén a színpadon bejelentette a többieknek, hogy kilép az együttesből.
A gyarmatbirodalom felbomlása
A hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek
elejétől aztán fokozatosan csökkent a magyar popexport iránti érdeklődés. Ennek
okai persze számosak és összetettek. Egyrészt megszűnt a vajaskenyértúráknak a
kultúrpolitikai prioritása, másrészt az egyre növekvő számban érkező
nyugat-európai pop-rock zenekarok hatására szintén jelentősen visszaesett a
magyar előadók iránti keleti kereslet. Elsőként a lengyel piac „zuhant be”, de
a nyugati változásokra érzékenyebb NDK-s és csehszlovák lehetőségek is
beszűkültek. A Nemzetközi Koncertigazgatóság pódiumcsoportjának nyolcvanas évek
eleji kimutatásai szerint csak a bolgár és a román, illetve a szovjet piac ment
még. A Goszkoncerthez fűződő jó kapcsolatoknak köszönhetően a magyar popelőadók
még nyolcvanas évek közepén is több száz fellépésnyi lehetőség adódott a vezető
szocialista országban. De aztán a nyolcvanas évek második felére az utolsó
magyar popgyarmatnak számító Szovjetuniót is fokozatosan elvesztettük.
[1] Életútinterjú Pentz Zsolttal,
készítette: Csatári Bence, in: Vass Norbert (szerk.): Hangok és ütemek – tíz életút zenével, NKA Cseh Tamás Program
könyvek, Budapest, 2016, 158–178.
[2] Sportegyesületeink akkoriban
persze főként a „futballkultúrájukat rohamléptekkel fejlesztő” Olaszországba,
Spanyolországba, Franciaországba, Lengyelországba és Svédországba mentek.
1922-ben például a svéd klubok nyolcvanöt, zömmel hazai pályán rendezett nemzetközi
mérkőzést játszottak, legtöbbször – huszonnyolc esetben – magyarok ellen
szerepeltek. 1923. december 20-án úgy gördült ki a trieszti gyors a Keleti
pályaudvarról, hogy a labdarúgóknak külön kocsit csatoltak a szerelvényhez,
ugyanis négy csapatunk is olasz karácsonyi túrára indult. Miközben sok
labdarúgó a kor embere számára elérhetetlen országokba is eljutott: a
Ferencváros Brazíliában, Uruguayban, Argentínában, Marokkóban, Egyiptomban és
Máltán járt, az MTK Egyiptomban, Mexikóban, az Egyesült Államokban, Kubában és
Máltán is szerepelt, de még a szombathelyi Sabaria is eljutott Kubába, Mexikóba
és az Egyesült Államokba. (Szegedi Péter: Vajaskenyér
– Pálya a magasban, Magyar Narancs, 2011/6.)
[3] Csatári Bence: A Kádár-korszak könnyűzenei politikája, PhD-disszertáció,
ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, 2007, 170.
[4] Csatári Bence: A Kádár-korszak könnyűzenei politikája, PhD-disszertáció,
ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola, 2007, 237.
[5] 1971 második félévében például az
NKI éves jelentése a második legnagyobb devizatermelő régióként a skandináv
országokat említette.
[6] Császár Zoltán: Magyarország zenediplomáciája az 1960-as
évektől, különös tekintettel a magyar könnyűzene nemzetközi hatására,
szakdolgozat, Nyíregyházi Főiskola, 2014.
[7] Ezek megoszlása: nyolc szovjet, tizenegy
NDK-beli, tizennyolc csehszlovákiai, hat lengyel, hét román, három bolgár és hat
jugoszláviai koncert.
[8] Jávorszky Béla Szilárd–Sebők
János: A magyarock története 1. – A
beatkezdetektől a keményrockig, Népszabadság, Budapest, 2005, 266.
