Élet- és karrierinterjúk

Magay Klementina 1949-ben született. Általános iskola negyedik osztályában beíratták zongoraórákra, és mivel a Múzeumkerttel szemben laktak, ami nagyon közel volt a Magyar Rádióhoz, az ott dolgozó és a házukban lakó titkárnő beajánlotta a rádió gyermekkórusába. Mint mondta, „A felvételi vizsgára nővérem egyik kinőtt ruhájában mentem, apukám kísért el, és nagyon jól sikerülhetett, mert simán felvettek. Kötelező volt hangszert is választani, nekem pedig adott volt a zongora, amin nem kisebb személyiség, mint Czigány György tanított.” Tizenkét éves korában már a Magyar Televízióban is szerepelt, amire így emlékszik: „Hatodik osztályba jártam, amikor hármunkat kiválogattak a mintegy kilencven gyerek közül, minden bizonnyal a külső megjelenés is sokat nyomott a latban. Az egyik kiválasztott Kincses Veronika volt, aki egy évvel fölöttem járt, a másik egy Kuzmann Alíz nevű lány, a harmadik pedig én. Ez volt, ha jól tudom, az első intervíziós adás Magyarországon, de sajnos már nem emlékszem, mit énekeltünk. Az viszont megmaradt bennem, hogy ide sem igen tudtam mit felvenni, ezért az egyik osztálytársnőm kölcsönzött nekem fellépő ruhát.” A Magyar Rádió Gyermekkórusában annyira jól érezte magát, hogy az általános iskolai tanulmányainak befejeztével sem hagyták abba a közös éneklést, ebből alakult középiskolás korában a Budapest leánykórus. A másik formációja ebben az időszakban a Rózsa vokál volt, amivel még a Budai Ifjúsági Parkban is nagy sikerrel léptek fel, nyáron pedig az építőtáborokat járták, hogy szórakoztassák a diákságot az akkor futó nagy nyugati slágerekkel.

Rövidesen az Atlas együttessel is megismerkedett, akikkel több éven keresztül adott elő nyugati popslágereket és saját számokat. Utóbbiak közül a Kettő, egy, fél cíművel az 1967-es pol-beat fesztiválon második helyezést értek el. A dal egy vietnámi lány és egy magyar fiú szerelméről és az ottani háború miatti búcsúzkodásáról szól. A pol-beat fesztiválon elért eredményük, és az itt, a Demokratikus Ifjúsági Világszövetségétől kapott különdíj jogosította fel őket arra, hogy részt vegyenek a Szocsiban tartott nemzetközi zenei fesztiválon. Ezenkívül több koncertet adtak 1968-ban a Világ Ifjúsági Találkozón is, Szófiában. Az ORI-vizsgájáról Magay Klementina kiemelte:

„Persze, e nélkül nem lehetett boldogulni, sőt, el sem lehetett indulni a könnyűzenei pályán. Az Országos Rendező Iroda, vagyis az ORI előírta, hogy meghatározott vizsgakörülmények között kell bemutatni a jelölteknek a produkcióikat. Akkor az ORI székháza még a Semmelweis utca 1. szám alatt volt az V. kerületben, és éppen onnan indultunk ORI-turnéra a Schöck-zenekarral úgy, hogy nekem még állandó ORI-engedélyem sem volt, de éppen akkor kellett bemennem vizsgázni. Mondtam is Schöck Ottónak, hogy zongorával gyorsan kísérjen le, mert különben nem mehetek velük játszani. Nem is tartott semeddig, felmentem a színpadra, elénekeltem a Nevető almákat, és végeztünk is. Olyan volt, mint egy fellépés, de mondhatjuk a turnénk főpróbájának is. Igazából ez egy formalitás volt csak. Egyébként kiskorúként is kaptam korengedményes ORI működési engedélyt, de ahhoz nem kellett még levizsgáznom.”

A művésznő legnagyobb slágere, a Nevető almák keletkezését is elmesélte: „Huszár Erika írta a szövegét, aki kellően rámenős volt. Megtudta Payer András címét, és megkérte, írjon rá zenét. Egyszerűen becsöngetett hozzá teljesen ismeretlenül, és nekiszegezze a kérdést. Sikerült is rábeszélnie, így megszületett a dal. Erika ragaszkodott hozzá, hogy én énekeljem el, és ezt is sikerült keresztülvinnie, így a rádióban az Atlasszal, az MHV-ban pedig az Omegával vettük fel. Utóbbit azért lépte meg az MHV, mert Kóborék akkor már nagy sztárok voltak, és úgy gondolták, hogy a nevükkel könnyebb lesz eladni a kislemezt, és természetesen a szerzőknek is ez volt az érdeke. Az elején még senki nem gondolta volna, hogy ennyire ütős sláger lesz, sőt, amikor elkezdtük haknikon játszani, még akkor sem figyeltünk fel erre. Aztán egyszer csak berobbant, és onnantól kezdve nem volt megállás, a rádió egyre-másra játszotta.”

Magay Klementina a magánszervezésű haknikra is szívesen emlékszik:

„Először Halmy Gábor vitt haknizni, ő nagyvonalú szervező volt. Egy vicces történet is fűződik hozzá. Az egyik alkalommal két autóval mentünk vidékre, és mi az elsőben ültünk, az ő Opeljében. A második kocsi tőlünk kicsit leszakadva követett minket, Halmy Gábor pedig gondolt egyet, megállt, kiszállt, kivett az autóból egy üveg pezsgőt, amit letett az út közepére egy szalvétával és poharakkal, majd továbbhajtott. Mindenki nevetett, miközben társaink a második autóban felvették a zsákmányt és jóízűen elfogyasztották. Akkor ezt még meg lehetett csinálni, mert nem volt nagy forgalom. Jót derültünk ezen a vagányságon. Szikora Jenő nagyon tehetséges énekes is volt, és csak azért hagyott fel az énekléssel, mert túl sok lett volna neki egyszerre haknikat szervezni és fellépni. Az is előfordult, hogy egyszerre huszonöt embert koordinált zseniálisan, ami nem kevés egyeztetést igényelt, és persze benne volt az időbeli csúszás veszélye is. Az volt a koncepciója, hogy egy kiemelkedően nagy sztár köré építette fel a produkciót, a mi esetünkben többször Kabos Lászlót vitte körbe minden előadáson, mellette pedig voltak táncdalénekesek, konferansziék, prózai előadók is. Kabos Laci volt az egyetlen, aki egy este akár négy-öt helyen is fellépett, a többiek mind egy adott helyen adtak csak elő, és várták a sztárt, aki autóval rohant körbe a környék kultúrházain. Szikora Jenő sokszor annyira sok művésszel dolgozott, hogy a nap végén, amikor a gázsiosztásra került a sor, nem mindenkinek jutott eszébe elsőre a neve.”

Karrierjének egyik fordulópontja is előkerült a beszélgetésben, erről az énekesnő így vallott: „Pontosan, legalább nyolcvanezer példány elfogyott ebből a kislemezből, ha nem több, és ezen a ponton nem adtak ki belőle többet. Iszonyú idegesítő és bosszantó volt, pedig ha valami, akkor ez a szám elérte volna az aranylemezhez szükséges százezres álomhatárt. De nem így történt, és ennek számtalan oka lehet. Az biztos, hogy ebből is látszik, hogy nem voltam az MHV kegyeltje, megtűrtek, időnként kiadtak velem egy-egy kislemezt, de nem lehetett szó a slágereknek járó reklámról, de még az ehhez mért gyártásról sem, a nagylemezről végképp nem is beszélve. Erdős Péter sem igen szívelt engem, amiben szerepe lehetett a származásomnak és az egyéni szimpátia hiányának egyaránt, de akár annak is, hogy egy pártpotentát egyszer kijelentette, hogy elvágja a karrieremet. Akkor már a Béke kupolában is felléptem az éjszakai Budapesten, az Operettszínház koreográfusa rendezte a műsort. Odajött egyszer egy impresszárió, akinek nagyon tetszett a produkció. Felajánlotta, hogy elviszi Brazíliába a komplett műsort egy teljes nyári szezonra. Ez nekem nagyon tetszett, de éppen nyáron volt a táncdalfesztivál is, amelyen én is szerepeltem volna, kaptam is már egy számot. Egy nagyon befolyásos, szakmailag elismert pártállami ember hívott fel, hogy menjek énekelni a táncdalfesztiválra, mire én azt találtam mondani, hogy táncdalfesztiválon máskor is énekelhetek, de Brazíliába nem biztos, hogy eljuthatok még az életben. Erre ő azt felelte, hogy ha rajta múlik, akkor soha nem fogok énekelni táncdalfesztiválon sem. Végül se az egyik, se a másik nem jött össze, nagyon szerencsétlenül alakult. De minden bizonnyal ő lehetett az, aki elvágta az utamat mindenhol, mert aztán nemhogy a táncdalfesztiválokon nem szerepelhettem, de a lemezfelvételeim is megszűntek, de még a rádióban sem tudtam rögzíteni számokat. Hiába vittem be a Bródy Sándor utcába a nekem írt dalokat, azokat fel sem vették. Így aztán egy idő után már magam sem mentem, mert nem akartam, hogy a szerzők, akik egyébként remek számokat írtak, károsuljanak azáltal, hogy feleslegesen dolgoznak.”

A revük világa ugyancsak fontos része volt Magay Klementina karrierjének. Ahogy kifejtette, harmincöt éves koráig sokszor napi öt-hat műsorban is fellépett éjszakánként.

„A vidéki haknikról este tízre kellett felérnem Budapestre, mert akkor indultam még az éjszakába, és éjjel kettő-háromkor fejeztem be. Ez zajlott gyakorlatilag 1973 és 1985 között, lényegében szünnap nélkül. Egyértelműen a Béke kupola produkcióit szerettem a legjobban, mert ott képzett táncosok léptek fel velem az Operettszínházból és volt koncepciója a műsoroknak. Az operettszínházasok is a saját előadásaik után jöttek át ide fellépni. A Moulin Rouge is jó volt, de emellett szerepeltem az Astoriában, a Savoyban és a margitszigeti kaszinóban is. Utóbbiban Halmy Gábor rendezte a műsort, nagy színpadon, nagy zenekarral és tánckarral, látványos, jó előadások voltak. Sokszor innen mentem tovább a Lidóba, onnan a Nirvanába, a Tavasz bárba és a Keringő nevű helyre. Ezeken a helyeken szinte kizárólag külföldi számokat, többek között az akkor futó Barbra Streisand és az ABBA felvételeit adtam elő angolul, olaszul, spanyolul. Ezeket a műsorokat rendszerint Halmy Gábor állította össze, kivéve a Halló bárt, ahol a nap végén szerepeltem, de az már nem volt első osztályú hely, csak azért vállaltam el, mert munkakönyves volt, azaz fizették utánam a társadalombiztosítási járulékot. Nyáron a balatonfüredi Marina Szállóban léptem fel, ahol június 15-én kezdődött a szezon, és eltartott augusztus 20-ig, de sokszor egészen augusztus végéig. Itt annyira nagy volt az érdeklődés, hogy már a szezonnyitó előadás időpontjában elfogyott az összes jegy a műsortemető, záró előadásra.”

Magay Klementina ezenkívül a nyugati vendéglátós zenélésben is magas színvonalat nyújtott. 1972-ben az Apostol együttessel ment ki Stockholmba a Királyi Szálló éttermében játszani. Ez volt a svéd főváros legelegánsabb szállodája, ahol szintén nagy sikerük volt. Este nyolc óra körül kezdtek, és hajnal egyig-kettőig játszottak külföldi számokból álló show-t negyvenötperces etapokban, negyedórás szünetekkel, egy kis vacsorazenével megtűzdelve. Ezenkívül Nyugat-Németországban az Ungár-zenekarral, Finnországban egy fiatal együttessel, a Personal Magic-kel énekelt, majd egy tizenhét állomásos turné keretében eljutott Kanadába és az Egyesült Államokba is, az ottani magyaroknak játszani. Los Angelesbe többször visszatért műsoraival, továbbá az akkori szocialista tábor szinte minden országában fellépett. A rendszerváltás után tíz évig a balatonfüredi Baricska csárdában énekelt magyar nótákat és népdalokat, illetve egy kalocsai színtársulattal fellépett a Hyppolit, a lakáj című darabban, valamint játszott a Ruttkai Éva Színházban is.