Élet- és karrierinterjúk

A tatabányai bányászcsaládból származó, a nyolcvanas-kilencvenes években Szentendrén kiteljesedő, 2003 óta az Egyesült Államokban élő és alkotó Lois Viktor (1950) évtizedek óta a képzőművészet és a zene egyesítésén fáradozik. Kezdetben környezetének mindennapi használati tárgyait értelmezte újra, majd jöttek a zörgős-csörömpölős, performanszszerűen megszólaltatható gigantikus szoborhangszerek, melyeket a kilencvenes évek derekától az emberi léptékű, reprodukálható zeneművek létrehozására is alkalmas hangszerszobrok váltották fel. A jobb híján az alternatívok közé sorolt Tundravoice nevű formációjával eddig két kazettát és öt CD-t jelentetett meg. Miközben az utóbbi két évtizedben tajvani élettársával, Yin Peettel a Bostontól 30 mérföldre észak-nyugatra fekvő Actonban hozott létre és működtet nemzetközi művészeti központot.

„Hároméves koromig kizárólag szlovákul beszéltem, csak az óvodában tanultam meg magyarul. Édesanyám, Krupánszky Ilona színtiszta szlovák felmenőkkel rendelkezett, Lois nagyapám viszont bizonytalanabb gyökerű, kalandos életet élt, sokfelé lakott, Érsekújvártól Kolozsváron át Gyuláig, végül Bánhidán telepedett le. A környéken ebben a községben vannak a legerősebb tradíciók, hisz a területén találtak római leleteket, Anonymus szerint 907 júliusában Árpád vezér itt verte meg Szvatopluk seregét és hát ott van a Kő-hegy csúcsán lévő, a bánhidaiak által finanszírozott Turul-emlékmű, mely szárnyaival a falut védelmezi.”

„Az 1921-ben született édesapám a bányában dolgozott TH-szerelőként. TH-nak azt az acélgyűrűt hívták, amelyet a bányászatban a hetvenes évektől alkalmaztak. Nyomott vagy hetven kilót, de apám simán felkapta a vállára, és vitte, ahová kellett. Meg is kapta a Munka Érdemrendet, melyet maga Dobi István írt alá – a hagyatékában talált emléklapot odaadtam a tatabányai múzeumnak –, és amelyet nagy csinnadratta közepette vett át. Mire csak annyit kérdezett: »és a pénz hol van hozzá?« A főnöke nem győzött pisszegni, hogy maradjon csendben, mert lecsukják. A nála hét évvel fiatalabb, háztartásbeli édesanyámmal meg annyira erős szimbiózisban éltek, hogy amikor apám rákos lett és kórházba került, anyám hozzá betegedett, szintén bekerült a kórházba, és 1977 decemberében hat óra különbséggel egyazon napon mentek el. A temetésükön épp behantolták a koporsókat és kitették a sírra a keresztet, amikor megkondult a templomharang és felbődült a bánhidai erőmű gőzdudája. Sokan kérdezték tőlem, hogy miként sikerült ezt elintéznem. Holott egyszerűen csak dél volt.”

„Mivel kiterjedt volt a rokonság, gyerekkoromban állandóan lakodalmakba jártunk. És édesanyám imádott táncolni. A harmonika, dob, trombita dominanciájú lagzis bandák zenéje erősen belém égett. Ahogy az utcán masírozó felsőgallai sramlizenekaré is. Ehhez jött később az, ami a rádióban szólt. A szüleim 1949-ben nászajándékba kapták azt az Orion csöves rádiót, amely sokáig ritkaságszámba ment a környéken. Emlékszem, 1956 őszén az egész szomszédság ott ült nálunk a konyhában, és azon hallgatták a Szabad Európa Rádió híreit a forradalomról. Közben pedig, hogy hasznosak is legyenek, morzsolták a kukoricát. Ezen a rádión keresztül jött be tehát a zene. Gyerekként a készülék mögé bújtam, és miután láttam az izzó csöveket, elhittem apámnak, hogy tényleg benne játszik a zenekar.”

„Tinédzserként a rock and roll teljesen magával sodort. Barátom, Freisinger Ede Madison zsebrádióján hallottam az első Beatles-dalokat, onnantól pedig szisztematikusan követtem a Szabad Európa Rádión a legújabb slágereket. Olyannyira, hogy 1967-től három éven át popnaplót vezettem – ezek ma is megvannak –, amelybe rendszeresen beleírtam az aktuális brit slágerlistát, meg hogy melyik zenekarban kik játszanak. A heti sikerlistát még az iskolai faliújságra is kiszögeltem.”

„Érettségi után az Irodagéptechnikai Vállalathoz kerültem, amit magam is eléggé tudathasadásos állapotként éltem meg, hisz a hivatali bürokráciát – ahogy ez a cég is működött – világ életemben utáltam, miközben mégiscsak ezt szolgáltam ki. Naponta nyolc órát lenyomtam, aztán szaladtam haza, hogy a Szabad Európa Rádión meghallgassam a legújabb progresszív zenéket.”

„1969-ben vettem egy NDK-s fényképezőgépet és kijártam a bánhidai erőmű pernyeülepítő telepére. Elképesztő marsbéli táj. A növényekre rárakódva fantasztikus szobrok keletkeztek. Elképesztő színek, formák, alakzatok. Ezeket fotóztam diára, ebből készült az a széria, amit Látványbemutatónak neveztem el. Egy kihajtható katonaládába beletettem két diavetítőt és egy Tesla magnót, ezt a piros ládát feltettem apám – általam teljesen fehérre festett – rozoga biciklijére, azzal tekertem Tatabányán, és vetítettem a különböző KISZ-klubokban. A rendőrök meg csak néztek. Persze sosem voltam szabadságharcos, a Látványbemutatóval is inkább azt akartam érzékeltetni, hogy a természet mekkora alkotómester és Tatabányán mekkora a környezetszennyezés. A politikától mindig távol álltam, mert úgy vélem, csak időt és energiát vesz el az embertől. Miközben a művészet rengeteg energiát igényel, de azt vissza is adja.”

„1974-ben megismerkedtem a későbbi feleségemmel, és rajta keresztül kapcsolatba kerültem a szentendrei művészvilággal. Kívülállóként behoztam az ipari vonalat, mivel a faszobrok mellett ipari anyagokból mozgó objekteket készítettem. Akkoriban amúgy még az a nézet uralkodott, hogy a faszobor úgy készül, hogy a tönkről a művész lényegében lehántja a felesleget. Szerintem azonban a szobornak van belső tere is, amit szintén megfaragtam. Ezért születtek az olyan bonyolult figurák, mint az Összecsukott ember, a Hajlott önérzet és a Lelki biztostű. Vagy a körtefából faragott Az ember nem csikk, nem lehet elnyomni, ami ma is ott lóg fejjel lefelé a Szentendrei Múzeumban.”

„Anyám már 1975-ben felajánlotta, hogy az örökségbe kapott nyolcvanezer forintjából vegyek magamban egy házat Szentendrén. De akkor nekem fontosabbnak tűnt, hogy a kertben álló kis házat vegyük meg (többen laktunk ugyanazon az ingatlanon), hogy ott Ede barátommal – aki éppen vált a feleségétől – együtt művészkedhessek. Anyám furcsán nézett, de beleegyezett. Aztán Edével hamar megromlott a viszonyunk, a közös alkotás álom maradt, úgyhogy 1977 tájékán ebben a kis házban megnyitottam a Bánhidai Betegszamár Galériát. Azokban az időkben Bánhidán a főutcán végigdöcögő szamárfogat számított a legnagyobb attrakciónak. Egyszer épp a házunk előtt megállt, berohantam a fényképezőgépért, a szamár szépen belevigyorgott a lencsébe. A negatívba belekarcoltam a feliratot, lesokszorosítottam, és osztogattam meghívóként. Gondoltam, ez lehetne az új helyi attrakció. Az ablakba kis betűkkel kiragasztottam a nevet, Mire másnap megjelent a rendőrség. Szegény anyám nyitott ajtót, de mikor a fakabát látta, mi van a teremben, csak legyintett. Az ablakban a redőnytokba kitett hangszórókban meg Jimi Hendrix, Colosseum és ilyesmi zenék szóltak. Akkoriban nyílt meg a közelben Tatabánya első maszek cukrászdája, a Stop. Az emberek nyalták a fagyit, elhaladtak a ház előtt, hallották a zenét, és sokan bejöttek. Ma úgy mondanák, árukapcsolás történt.”

„Tinédzserként találkoztam Jimi Hendrix zenéjével, és azóta is ezt a kozmikus hangzást keresem mindenben. Közben eljutottam Szentendrére, ahol a nyolcvanas években minden képzőművész zenélt, nyomták a szonikus performanszokat. Én meg a fejemet ingattam, hogy nincs ez így rendben, hisz az még nem képzőművészet, ha grafikusok, festők kifestik a gitárt, és Frank Zappa, Captain Beefheart vagy bárki más dalait játsszák rajta. Kreáljunk inkább olyan hangszereket, amelyek képzőművészeti alkotások, objektek, szobrok, és meg is lehet őket szólaltatni.”

"A kezdetektől törekedtünk a struktúrára. Ebben az 1987 és 1993 között működő formációban többek között az ex-Bizottság-tag Szulovszky István Joni játszott centrifuga-gitáron, a festőművész Kopasz Tamás hőcserélőfurulyán, a grafikus Kiss Zoltán László mosóhengerhegedűn, én pedig facsavaróhárfán. Plusz sokáig a Zeneakadémián végzett Huszti Ádám volt a karmesterünk. Ő intézte a bemutatkozó fellépésünket 1987 októberében az FMK-ban. Aztán jött az Almássy Téri Szabadidőközpont, ahol a Club 2000 keretében a Vágtázó Halottkémekkel párhuzamosan koncerteztünk az aulában. Onnantól pedig érkeztek a koncertmeghívások. Többek között a neves bécsi kortárs zenei fesztiválra, a Töne und Gegentönére.”

„A formációnak azért adtam a Lois Ballast nevet, mert úgy gondoltam, hogy az akkori hazai valóságban – ez még a szocializmus időszaka, amiről nem hittük, hogy valaha is megdől – a magyar művész egy ballaszt a rendszer vállán. Olyan, mint a hátamon az a cementes zsák, amit kamaszként cipeltem. A művész akciózik, koncertezik, kiállít, bármit csinál, ezért ezt a ballasztot (a cementes zsákot) nehéz egyensúlyban tartani. A test lefárad, a rendszer megadja magát, és békéssé válik. A művész feladata tehát az, hogy a rendszert lefárassza. Függetlenül attól, hogy épp milyen politikai erők vannak hatalmon.”

„1993 nyarán merült fel, hogy kellene egy új név, hisz az első szabad választások után három évvel már groteszknek tűnt, hogy azért küzdünk, amiért már nem kell és nem is lehet. A muzsikustársak több nevet (Repülő Pingvinek, Out Of Art) bedobtak, közülük a Tundrahang/Tundravoice tetszett a legjobban, így onnantól ezen a néven koncerteztünk. A névben amúgy az tetszett, hogy a művész egész évben a műtermében dolgozik, két hétre kiállít, aztán folytatja tovább. Mint a tundra, amely az egész éves fagy után nyáron rövid időre kiolvad, megújul, aztán újra visszafagy. A tundra azért fontos mint táj, mert az emberi civilizáció még kevésbé bolygatta. Nem beszélve arról, hogy rendelkezik egy fontos tulajdonsággal: a tűrőképességgel. Persze sok ismerősöm mondta, hogy hülye vagyok, a művészek nem a tundrán, hanem a trópusokon szeretnek lazulni. De ahogy mondani szoktam, én nem álom-, hanem valóságkergető vagyok. Előbbinél sosem történik semmi, az utóbbinál viszont elcsíphetsz ezt-azt.”

„Az 1993-as Velencei Biennálén közel negyven szoborhangszert állítottam ki, amiket aztán jobb híján Tatabányán, a már üres szülői házban raktároztam. Nem sokkal később kiderült, hogy a Tatabányai Múzeumhoz tartozik egy bányászfürdő, amelyet pénz híján nem tudtak felújítani. Wehner Tibor barátom akkor a Képző- és Iparművészeti Lektorátuson dolgozott, mondta, tudnának adni 300 ezer forintot szoborállításra. Három kisebb szobromból összetettem hát a Vastotemet, és a felállítására kapott pénzből felújították az épületet. Az egykori bányászfürdőben csigasorok, munkaruhák és hosszú fapadok helyett így született meg 1996 szeptemberében a Hangfürdő, mely köré minden évben fémszobrásztábort (egy rakás ócskavas hevert a környéken) és zenei szimpóziumot szerveztem. Ezzel az egykori XV-ös aknát élő kortárs művészeti központtá alakítottam át. Éveken át működött, aztán miután kiköltöztem, ennek is vége lett. Ma is áll, de lényegében nem látogatható. Nem úgy, mint a Bánhidai Betegszamár Galéria, amit – miként korábban említettem – 2016-ban felújíttattam, és azóta Bánhidai Alkotóház néven működik.”

„2000 októberében egy hangszobor szimpóziumra jöttem ki, épp akkor készült el a motorgitárom, meg az egyik újabb nagy szoborhangszerem, a Kétszívrezonátor, és ezeket a záró eseményen megszólaltattam. Ezt hallotta Yin Peet – aki szintén részt vett a szimpóziumon –, odajött és felajánlotta, hogy folytassuk ezt Tajvanon. Pályázaton nyert egy tizenöt méter hosszú konténert, amellyel eredetileg – amolyan mozgó kiállítás formájában – körbeturnézta volna az országot, de az 1999-es nagy földrengés miatt ez a terv kútba esett. Viszont ott a konténer, kezdeni kellene valamit vele. Egy évre rá Yint meghívták Zadarba, odafelé megállt Magyarországon, megmutattam neki Budapestet és Tatabányát, sokat beszélgettünk, majd a továbbiakban faxon küldözgettem neki az elképzeléseimet. Aztán 2002-ben eljött a tatabányai fémszobrász szimpóziumomra, szeptemberben együtt elutaztunk Tajvanra, és nekiálltunk a zenélő Konténerember megvalósításának.”

„Ezzel léptünk fel a 2005-ös Szigeten is, annak az európai turnénak a keretében, amely Pulától Varsóig tartott. Ezt követően a Konténerember a tatabányai családi ház udvarán landolt, mígnem 2008-ban ki nem hoztuk ide, Actonba. Merthogy közben Yin vett itt egy elhagyatott kőbányát, hogy itt éljük le az életünk. Itt semmi sem volt: se út, se villany. Csak gránit. Robbantani kellett, hogy szennyvízcsatornát fektethessünk. 2007 óta dolgozunk rajta, mára élhetővé tettük. De mégiscsak 57 voltam, amikor ebbe a kalandba belevágtam. Más akkor megy nyugdíjba.”

„A mögöttem látható Nirvana hangszer lényegében kész van, és –¬ mint a címe is mutatja, meg a rajta lévő Buddha-fejek is utalnak rá – az ember megvilágosodásáról szól. Amióta 1987-ben az első négy szoborhangszert összeraktam, több mint kétszáz ilyen instrumentumot készítettem. A Nirvana hangszer az elmúlt harminchárom év esszenciája. Nincs tovább. Összeépítettem benne mindent, amit tudtam. Forog ez is, az is, finom szerkezetek, 12 voltos motorral működnek. Ezen az oldalán ülök, itt a fúvóshangszer, a mikrofon, itt kezelek mindent. Vendégzenészek is hozzákapcsolódhatnak, de minden az én kezemre épült. Sok hangszert foglal magában, amelyek külön leszedhetők, voltaképpen modulokból áll, így darabonként becsomagolható és szállítható. Merthogy szeretném hazavinni Magyarországra. 2019 őszén ezért is szerettem volna hazautazni, hogy 2020-ra egy európai turnét előkészítsek. Szűcs Márk évek óta készít egy portréfilmet rólam, azt mutattuk volna be Belgrádban, Münchenben, Varsóban és Budapesten. Csakhogy a vírus közbeszólt.”