Élet- és karrierinterjúk

Lantos Iván (1949) a hetvenes években az Orfeo, a Vízöntő, majd a Kolinda alapító tagja volt, emellett játszott a Sebő-együttesben is. 1980 és 2003 között Franciaországban élt, ahol szintén több formációt alapított (Transylvanian Káposzta, Spondo), a dzsesszdobos Gritz Péterrel duózott, kortárs tánccsoportok számára írt zenét, valamint számos előadó (Hughes de Courson, Pierre Akendengué, Gabriel Yacoub, Christian Ferrari) lemezprojektjeiben és/vagy turnéiban vett részt. Hazatérése után a bugaci pusztában telepedett le, az utóbbi években a szentendrei Dömörkapun él. Saját neve alatt egyetlen albuma jelent meg (Holnapig, 2003), amelyen életműve legmarkánsabb stílusirányait vonultatja fel. Ahogy a CD borítóján olvasható: „Lantos egyedi zenei világában a gyökértelenség határtalansággal, az irónia emelkedettséggel, a reneszánsz a posztmodernnel párosul.”

A zenész iskolás éveiről így mesél: „1955 őszén a Marczibányi téri általános iskolában kezdtem. De aztán anyám a Budapest szálloda mellett, a Lorántffy lépcső alján szerzett egy piciny leválasztott lakást, apám pedig elintézte, hogy év közben átkerüljek a Lorántffyba. Ezt a döntését utólag úgy értékelem, hogy ez volt az én apai örökségem. Kiszimatolta, hogy ebben az iskolában vélhetően jó társaságba kerülök. Az első öt-hat évben érdekes családok gyermekei gyűltek ott össze, a szülők között progresszív szellemiségű orvosok, a rendszer jellege miatt lecsúszott értelmiségiek és leendő miniszterek egyaránt megtalálhatóak voltak. A Lorántffy tehát egyszerre volt káderképző és elitiskola. Kodály Zoltán kezdeményezésére 1954-ben indították el az ének-zene tagozatot, az első évfolyamra járt például Sipos Mihály, a harmadikra pedig Gryllus Dániel.” […] „Amikor 1963-ban tizennégy évesen befejeztem a Lorántffy általános iskolát, akkori nagy szívfájdalmamra az összes osztálytársam a közeli Móricz Zsigmond Gimnáziumban tanult tovább, édesanyám azonban – aki, mint mondottam, az Erőmű Javító és Karbantartó Vállalatnál dolgozott – kitalálta, hogy legyen valami rendes szakmám, ezért az angyalföldi erősáramú villamosipari technikumba íratott be. Mindennap utazhattam a hatos és tizenhármas villamosokkal. Ebben a technikumban azért más volt az osztályhangulat – környékbeli angyalföldi srácok és lakótelepi vagányok egyaránt jártak oda. Nagyjából ezidőtájt értek az első rádiós popzenei élmények, melyek Komjáthy György akkoriban induló műsoraihoz kötődtek. A suliban hamar összeverődött egy klasszikus három gitár és dob felállású beatzenekar, amelyben basszusgitároztam. Legalábbis így emlékszem. A bőgő és a szaxofon ugyanis később jött be az életembe. […] „Bár anyám munkahelyéről a pergődobot vittem haza, a zeneraktárban egy nagybőgő is ott állt a sarokban. Rögvest megtetszett a hangszer. Egyik régi focista barátom, a zongorista Székely Iván a Nagyegyed utcában lakott, tehát nem messze tőlünk, és időnként Beatles-dalokat játszottunk: ő zongorázott, én meg gitároztam. Aztán Iván a konzervatóriumban dzsesszel kezdett foglalkozni, és amikor egyszer egy Oscar Peterson művet zongorázott, a nagybőgőn tapogattam hozzá a hangokat. Egy idő után annyira belejöttünk, hogy bevettük harmadiknak a dobos Nikosz Pogonatoszt, akivel 1971-ben a salgótarjáni V. Amatőr Könnyűzenei Fesztiválra is eljutottunk, ahol dzsessz kategóriában az együttesek közül a zsűri minket talált a legjobbnak. Nagyjából ebben az időszakban történt, hogy a nyarat az egyik tihanyi hotelben játszottunk végig, ahol az énekes szólista Maróti Magdolna és Berki Tamás volt. Berkivel még a Gerillában játszottunk együtt, Vámos Miklóssal (vagy ahogy akkor hívták: Vámos Tiborral) hármasban. Az 1967-es első és egyetlen magyar pol-beat fesztiválon – ahol az együttes több díjat elnyert – persze még nem vettem részt, de később legalább másfél éven át erősítettem a soraikat. Alapvetően bőgőztem és vokáloztam.”

Lantos az Orfeo együttesről, a Vízöntőről és a Kolindáról is megosztotta emlékeit:

„Az Orfeo remek társaság volt, nem maradt bennem hiányérzet. Annak ellenére, hogy szellemileg sosem tudtam a többiekkel azonosulni. Visszagondolva úgy látom, hogy akkoriban én is kerestem valamit. Éreztem, hogy a rendszer nem stimmel, de nem tudtam megmondani, pontosan hol a baj, és legfőképpen, hogy mi lenne helyette a működőképes változat. A társaság viszont a Gerillánál és az Orfeónál egyaránt elvarázsolt. Remek haverok, remek emberek, akik között remekül éreztem magamat. Malgot Pisti időnként ugyan vehemensen nekiállt világot megváltani, de a hétköznapi életünk abból állt, hogy zenéltünk.”

[…] „Miután leszereltem a katonaságtól, és egy éven át semmit nem csináltam, elmentem teherautó-sofőrnek. Merthogy az édesanyám kitalálta, hogy mégis legyen valami munka a kisfia kezében. Akkoriban ugyanis, ha az ember utána bevállalt egy év gyakorlatot, ingyen lehetett letenni a teherautósofőr vizsgát. De nálam nem tartott egy évig a teherautózás, mert idő előtt kirúgtak. Közben ugyanis a jazztanszakra felvételiztem bőgőből. Szóval az agyam máshol járt, nem figyeltem mindig eléggé, lett pár karambolom, és inkább eltekintettek az egy évtől. A dzsessztanszakra viszont egyből felvettek, bár végül a három év helyett öt év alatt sikerült elvégeznem, a harmadik évben ugyanis Kruza Richárdot Hollandiába hívták vendéglátózni, a bőgősének, Román Péternek azonban még nem volt meg az érettségije, úgyhogy hívott, ugorjak be helyette. E lehetőség miatt pedig minden elengedtem. Pénzkeresés Hollandiában, Ricsiékkel, éjszakai klubokban, bőgőzéssel, szaxofonozással, miegyébbel – ez a munka rettenetesen érdekelt. Úgyhogy leléptem hat hónapra, még a Vízöntőt is otthagytam. Míg odakint játszottam, levélben tartottam a kapcsolatot Dabasival, akivel megállapodtunk, hogy amint hazajövök, összerakunk egy rendes bandát. Ez lett a Kolinda.”

A művész frankofón karrierjéről is szó esik az interjúban: „Novák Tata jóban volt Claude Flagellel, akinek segítségével 1975 környékén meghívtak minket Belgiumba, hogy helyi kocsmákban egy vagy két pár táncost kísérjünk. Azaz húztuk a talpuk alá a csárdást. Ezek a folkkocsmák akkoriban alapvetően táncos helyként funkcionáltak, de aztán a helyi szervezőt megfűztem, hogy legközelebb a táncosok nélkül csak minket hívjon vissza, ami egyrészt olcsóbb neki, másrészt a produkció is lazább és élvezetesebb. Örömmel ráállt, úgyhogy a következő évben már csak a Kolinda utazott ki (hivatalosan, munkavállalási vízummal) és adott néhány fergeteges hangulatú kocsmakoncertet. Az egyik buli után odajött hozzánk egy nagydarab szakállas fickó, hogy Párizsból érkezett, és ha már itt vagyunk, nem tudnánk-e átugrani a francia fővárosba, hogy a Cité Universitaire-ben a karácsony előtti folkforgatagban is játszunk. Központi hely, nagy felhajtás, ideális terep. Mondtuk neki, hogy nincs francia vízumunk. Mire a fickó küldött értünk egy Peugeot 504-est, sofőrrel, aki az akkor már szabadon átjárható francia-belga határon egyszerűen átcsempészett bennünket. A Cité Universitaire-ben adtunk egy rendkívül sikeres koncertet, melyen – mint később megtudtuk – a közönség soraiban ott ült a Malicorne (ami lényegében a francia Kolinda) énekese, az egész francia folkmozgalom egyik legfontosabb figurája, Gabriel Yacoub. És ő még a koncert alatt nagy sebességgel felhívta a zenekar bőgősét, Hughes de Coursont, aki nem mellesleg a Hexagone kiadónál volt vezető beosztásban. Majd Yacoub rávett bennünket, hogy két nappal később Párizs egyik igazi szegénynegyedében (ami megfelel a mi Békásmegyerünknek) a helyi művelődés házban játszunk még egy koncertet. Kilenc-tíz ember előtt léptünk fel, de közöttük állt Hughes, aki utána odajött hozzánk, hogy írjunk alá egy három éves, három lemezre szóló szerződést a Hexagone-nál. A főnöke ugyanis épp síelt, így ő helyettesként ezt aláírhatja. Úgyhogy másnap bevonultunk Párizs egyik legnagyobb stúdiójába – Hughes ugyanis nem a Malicorne-ból élt, hanem reklámzenékből, és azok terhére bérelte ki a helyet –, és három nap alatt felvettük az első Kolinda-nagylemez anyagát.” […]

„Mikor a Hexagone-os szerződés lejárt, még hazajöttem, miután odakint az egyik stúdióban – Hughes-nek köszönhetően – felkínáltak nekem egy művészeti vezetői állást. Próbáltam volna hivatalosan elintézni, de idehaza az illetékesek fél év alatt sem adták meg a munkavállalási engedélyt. Mire szokásom szerint felszívtam a vizet, igényeltem egy turista útlevelet, összepakoltam és eltűntem. Megint elegem lett mindenből.”

[…] „Indításként egy TR-808-as dobgépet vásároltam, akkoriban sokat dolgoztam Patrice Robinnel. A zenei életben addigra már olyannyira rám ragadt a »hagyományos népzenész, Kolinda-tag« bélyeg, hogy igyekeztem ezzel szembe menni. A párizsi folkélet központjának számító Cité Universitaire-ben felvonultam a színpadra egy TR-808-assal, meghívtam az összes zenészismerősömet, mondván, míg a gépen az aszimmetrikus programok futnak (persze nem maguktól, kábelezés, szinkronizálás, egyebek), ők azt játszhatnak, amit akarnak. Akkoriban amúgy épp szólógitároztam. A közönségnek óvatosságból banánokat és mandarinokat osztogattam, hogy ha nem tetszik a produkció, azokkal dobálhasson bennünket. A francia zenészeknek akkoriban persze még fogalmuk sem volt az aszimmetriáról, de miközben a gépek összevissza kotyogtak, ők tisztességgel birkóztak a feladattal, úgyhogy a koncertből a végén hatalmas performansz kerekedett.” […] „Ebből nőtte ki magát a Transylvanian Káposzta. Ezzel a formációval különböző világslágereket – She Loves You, You Really Got Me, Gimmie Some Lovin’ – adtunk elő aszimmetrikus ritmusban. Még egy nagylemez is született belőle. Egészen nagy magasságig repült a társulat, egy amerikai énekesnővel, Claudia Phillips-szel, aki nemcsak remekül énekel, de vérbeli színpadi figura. Még a La Défense negyedben található egyik legnagyobb diszkótékába, a Quatre Temps-ba is eljutottunk. Szerettem volna ugyanis látni, hogy milyen az, amikor élőben aszimmetriában játsszuk a You Really Got Me-t, az emberek pedig meg sem tudnak rá mozdulni a táncparketten. Remekül szórakoztam.” [..] „Az első feleségem, a svájci származású Caroline Dudan 1983-ban Toulouse-ban dolgozott, úgyhogy folyamatosan ingáztam Toulouse és Párizs között. Végül sikerült rávennem, hogy költözzön fel Párizsba, ahol legalább három évig laktunk. Ekkoriban egyrészt már írtam zenéket különböző kortárs táncos társulatoknak, másrészt a Montmartre alján – ahol akkoriban egy dohos pincében laktam – egy nagynevű stúdióban összeismerkedtem Gabon legjelentősebb énekesével, Pierre Akendengué-vel. A Sorbonne-on filozófiából doktoráló, régóta Párizsban lakó Pierre akkoriban egyáltalán nem énekelt gaboni népzenét, hanem egy szál gitárral adott elő franciául protest dalokat. Hogy »jön a forradalom, madárkák repülnek«, »szabadság, testvériség« és hasonlóakat. Hughes de Courson viszont rávette, hogy ezek helyett a számok helyett inkább vállalja fel a gaboni hagyományokat, amelyeket aztán megbolondítanánk elektronikával. És elkészítettük a világ szerintem egyik legjobb albumát, a Mando-t, amit a CBS ‎jelentetett meg 1983-ban. Erre a produkcióra a mai napig büszke vagyok.” […] „Van még egy produkció, a franciáknál jött ki, Lantos Banda néven, Kamondy Ági, Porteleki Laci és felesége, Anna játszott benne. Korábban amúgy bolgár énekesnőkkel felvettem Palestrina Missa Primi Toni című művét is, amelyet öt-hat nagy fesztiválon bemutattunk. De amúgy ebben az évezredben valóban visszavettem a tempóból. Tíz éve elkezdtem úgynevezett saját dalokat játszani, ez a folyamat ma is tart, változatlanul csinálom, bár nem nagy sikerrel. Még nem olyan tökéletesek a darabok, mint szeretném, de azért vannak benne jó ötletek. A kidolgozásaikkal lassan haladok, nem utolsósorban azért, mert nehezen találok hozzá megfelelő partnereket. Egy időben játszottam a számaimat a Nyitott Műhelyben, de úgy tűnik, az embereket ezek már kevésbé érdekli. Én meg remekül elvagyok itt az erdei magányomban.”