Élet- és karrierinterjúk

Kövér Péter 1947-ben született Budapesten mint a „Nagy Generáció” jelentős tagja. Gyermekévei kalandosan teltek, nagyszüleinél, később intézetben nevelkedett, és csak több mint ötvenéves korában ismerte meg egypetéjű ikertestvérét.

A beat- és rockzene iránti rajongása már a műfaj első hazai lépései idején kialakult, még középiskolás korában.

„Úgy kezdődött az egész, hogy fent a Szabadság-helyen működött a Jókai Klub, ahol életemben először láttam élőben beatzenekart, ez volt a Scampolo. Aztán jöttek az újabb és újabb együttesek: a Vigyázó Ferenc utca mellett, az Arany János utcában játszott a Dogs. Szünetekben ingáztunk a két klub között. A Dogs nagyon jó másolós zenekar volt, játszottak ott a Demjén-fivérek is. Természetesen végiglátogattuk a konkurenciát, az összes budapesti klubot. Ahova csak lehetett, mindenhova jártunk: Liversingre, Metróra Óbudára – de oda inkább csak a csajok miatt –, a Várba az Illésre, és az Ifjúsági Parkba. A külvárosi klubokba: a Csilibe Scampolóra, a Törekvésbe, Kőbányára és néha Csepelre is. Aztán lehorgonyoztam a Bercsényiben, a Syrius klubjában. Addigra már nagyon érdekelt a jazz. Elindultak a jó kis jazzklubok, például a Marczibányi téren, oda is rendszeresen jártam. Az Ifiparkba hetente többször is belógtunk, úgy, hogy átmásztunk a falon. Ott szinte kötelező volt megjelenni. Újvári Gyurival csináltuk mindezt végig, aki nagyon jó barátom volt és a rockszakmában dolgozott később mint világosító, Paraszt becenéven. […] A Syriusról ennyi idősen és némi tapasztalattal azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog volt, ami Magyarországon könnyűzenei vonalon történt. Az ördög álarcosbálja és az After Crying első lemeze számomra a két legmeghatározóbb album, amit magyar előadók készítettek. Nyilván ezen lehet vitatkozni. Ez a két lemez a maga korában abszolút világszínvonalat képviselt, vagy talán egy picit előtte járt. A Syrius-hajón is voltam párszor. Ahova csak lehetett, követtem őket.”

A pingponggal is az intézetben találkozott először, ám ez is életre szólónak bizonyult. A gimnáziumban Tánczos Gábor volt az osztályfőnöke. A vele való kapcsolata meghatározó:

„Fantasztikus tanár és lenyűgöző ember volt. Soha senki nem gyakorolt akkora hatást rám, mint ő. Voltunk hatan-heten, akik aztán végig kísértük az egész életét érettségi után is, 1969-től. Az, hogy én később elvégeztem az egyetemen a szociológia szakot, neki köszönhető.” Előtte azonban főiskolai diplomát szerzett könyvtár-népművelés szakon: „Annyira benne éltem a beatmozgalomban, hogy a főiskolai szakdolgozatomat is erről a témáról írtam, az a címe, hogy Gondolatok a hazai beatmozgalomról – Egy magatartásforma szociológiai vizsgálata. Hobo mondogatja, hogy ő írta az első szakdolgozatot ebben a témában, szerintem pedig én. Az egri főiskolára jártam, oda készült az írás.” Kevesen mondhatják el magukról, hogy harckocsit stoppoltak Csehszlovákiában, 1968-ban: „A (későbbi) feleségemmel mentünk ki, eljutottunk egy cseh faluig, megaludtunk egy szalmakazalban, és hajnalban kiálltunk stoppolni, de nem vett fel senki. Megfogadtam, hogy akármi jön, lestoppolom. Jött egy harckocsi, kiraktam a kezemet, erre megállt, majd harmincvalahány kilométert vitt minket, mindezt három héttel Csehszlovákia lerohanása előtt. Aztán megállt egy falu főterén, ott kipattantunk, egy kútnál fogat mostunk, és indultunk tovább.” Egy véletlennek köszönhetően az akkor még épülő Budapest Sportcsarnok (BS) stábjába kapott felkérést. „Azt sem tudtam, hogy sportcsarnok épül Budapesten. Akkoriban Budafokon voltam népművelő a XXII. kerületi művelődési házban, majd négy évig igazgató. Nagyon jó volt ott a társaság, jó kollégák vettek körül, és a környezet is érdekes volt. Aztán beadtam a felmondásomat, mert egy ejtőernyős kádert neveztek ki igazgatónak, engem pedig a helyettesévé akartak tenni. Tiltakozásul velem együtt az összes kolléga felmondott. Híre ment a szakmában, hogy munkahelyet keresek, egyszer csak csörgött a telefon: Lehel Laci keresett, hogy van-e kedvem a Budapest Sportcsarnokban dolgozni? [...] Művészeti vezetőként a kulturális rendezvényekért feleltem, azok szervezésével foglalkoztam. Lehel Laci azért keresett meg engem, mert hallotta, hogy a Budafoki Művelődési Ház szervezte a Kamaraerdőben a május elseji rendezvényeket, amelyek száz-százötvenezer embert vonzottak. Neki olyan valaki kellett, aki nagy tömegeket is tud kezelni. Az első időkben mindent meg kellett tanulnunk, úgy működtünk, mint egy hályogkovács. A Kisstadionban már rendeztek korábban koncerteket, de csak ritkán, az alkalmi színpadépítésen kívül ott másra nem volt szükség. A BS más volt: ott a műszaknak meg kellett tanulni azt, hogyan lehet átállni például egy jégpályáról másnap egy koncertre.”

Kövér Péternek rengeteg hazai és nemzetközi kulturális, sport és egyéb esemény rendezése fűződik a nevéhez. Hazai művészeink szinte mind megfordultak a BS-ben, Péter a legkellemesebb emlékeket Sztevanovity Zoránról őrzi: „talpig úriember, értelmes, okos. Amit kimondott, az úgy volt. A koncert végén mindenkit, aki bármiben is közreműködött, meghívott egy vacsorára”. A Hobo Blues Band Vadászat című előadása más érzelmeket kelt benne:

„nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Ott kezdődött, hogy ez volt az egyetlen koncert, amit Schmitt Pál nem akart engedélyezni.”

Pingpongban megverte Carlos Santanát, Chuck Berrynek pedig ő javasolta Póka Egont a basszusgitárosi posztra budapesti koncertjén. Számos világsztárról őriz személyes emlékeket, és szinte minden BS-koncertről kiváló minőségű hangfelvételt készített. Sajnos, a gyűjteménye a Budapesti Sportcsarnokkal együtt elpusztult. Az ok véleménye szerint egyértelmű:

„A felvett jegyzőkönyveket húsz évre titkosították, ez is nagyon furcsa. Sok a bizonytalan szál, de abban biztos vagyok, hogy a BS-t felgyújtották.”

1992 óta szenvedélyes éremgyűjtő, és a témáról szaklapokban rendszeresen publikál. Hamarosan könyvet jelentet meg a témában.