Élet- és karrierinterjúk

(rezümé)

Az is előfordult, hogy az ORI nőnapi műsorában egyetlen nap leforgása alatt nyolcszor kellett fellépnem, ami ma már elképzelhetetlen. A legérdekesebb az volt, amikor a Lőrinci Fonógyárba reggel hétre mentem énekelni, mert az éjszakai műszak hatra végzett, majd a lányok, asszonyok rendbe tették magukat, és jöttek hétre a koncertemre.

Koós János

Koós János

Koós János 1937. november 20-án született Bukarestben. 1941-ben családja áttelepült Miskolcra, ahol apai nagynénje lakott. Apja itt fűszerüzletet nyitott, amit 1948-ban államosítottak. Az előadóművész a zenével való szorosabb kapcsolatba kerüléséről így vallott:

„Otthon inkább klasszikus zenét hallgattam, a rádióban mindig az fogott meg elsősorban. Egyszer csak olvastam az Észak-Magyarország című megyei napilapban, hogy a Bartók Béla Zenei Szakiskola növendékeket keres, én pedig azonnal jelentkeztem. A miskolci zenekonzervatórium termében volt a felvételi. A tanárok megkérdezték tőlem, milyen hangszeren szeretnék játszani nekik a színpadon. Mondtam, hogy nekem mindegy. Erre azt kérdezték, hogy milyen hangszeren tudok? Azt feleltem, semmilyenen. Miután meggyőztem őket arról, hogy zenész szeretnék lenni, némi csodálkozás után megkértek, hogy énekeljek, mire én a Bánk bánból adtam elő a Hazám, hazámat. Meggyőző lehettem, mert a kürttanár, Konti Izidorusz közölte velem, hogy fel vagyok véve oboa szakra.”

Koós János 1957–1960 között az Országos Pénzügyőr Művészegyüttesben játszott. A felvételijére a következőképpen emlékszik:

„A Budapestről hetente egyszer Miskolcra járó Pados Jenő nevű oboatanárom ajánlására felhívták az iskolámat, hogy volna-e kedvem egy próbajátékra náluk. Én rohantam is hozzájuk, annyira nagy kedvem volt. Sokakat meghallgattak erre a posztra, de csak engem vettek fel, így miután 1957-ben Miskolcon leérettségiztem, felköltöztem Budapestre, és csatlakoztam a pénzügyőr zenekarhoz.”

A következő lépcsőfokot Koós számára a Zeneakadémia jelentette, ahová 1958-ban elsőre felvették. Délelőttönként a zenekarral próbált, délután pedig a Zeneakadémián tanult. Utóbbi nagyterémben zajlott az a gólyabál, ahol kollégái rábeszélésére Vico Torrianit parodizált átütő sikerrel egy tuba és egy piccolo kíséretében. Innentől kezdve egyenes út vezetett számára az országos sikerig, ugyanis Marton Frigyes rendező megkérte, hogy 1960. december 25-én és 26-án lépjen fel a Zeneakadémián ezzel a számmal. Bilicsi Tivadar, Honthy Hanna, Márkus László és Psota Irén voltak a fellépőtársai. Ekkor kapta Marton Frigyestől a Koós művésznevet, amit a továbbiakban meg is tartott.

Az ORI és az MTV előszeretettel szerkesztette be műsoraiba a produkcióit, így egy csapásra népszerű lett. Az ezzel járó rengeteg elfoglaltságát így jellemezte:

„Az is előfordult, hogy az ORI nőnapi műsorában egyetlen nap leforgása alatt nyolcszor kellett fellépnem, ami ma már elképzelhetetlen. A legérdekesebb az volt, amikor a Lőrinci Fonógyárba reggel hétre mentem énekelni, mert az éjszakai műszak hatra végzett, majd a lányok, asszonyok rendbe tették magukat, és jöttek hétre a koncertemre. Onnan nyolc órára már Csepelre kellett átérnem, és így tovább. (…) Minden műsorban el kellett hangozzanak azok a slágerek, amelyeket a közönség a médián keresztül már ismert, máskülönben nem jöttek volna el. Bánki Lászlóval, a televízió rendezőjével vagy Marton Frigyessel át lehetett beszélni a produkciót, a vezérelv mégis a sikeres számok színre vitele volt. Így születtek többek között a Halló, itt Balaton! vagy a Koós-show című előadások. Lehetett bármilyen koreográfia, abban biztos lehettem, hogy például a Kislány a zongoránál című slágerem el kellett, hogy hangozzon.”

Az ORI-tól független, magánszervezésű előadásokkal kapcsolatban megjegyezte:

„Úgy emlékszem, nem volt velük a rendszernek különösebb baja, engedték ezeket a magánszervezésű fellépéseket is. Szikora Jenő, Halmi Gábor vagy Liliom Károly rengeteg előadást szerveztek, főleg kisebb településeken, mert a nagyvárosokat az ORI tudhatta magáénak. Persze a menedzselés szigorúan tilos volt, ezért ezt úgy oldották meg, hogy – énekléssel vagy konferálással – maguk is beszálltak a műsorba. A vidéki programokra úgy mentünk, hogy általában én vezettem az autót, és sok vicces jelenet előfordult ilyenkor velünk. Egy alkalommal Debrecenben Alfonzó szólt nekem, hogy Latabár Kálmán kicserélte a női és a férfi WC-k feliratát. Nem akartam elhinni, ezért kimentem, hogy meggyőződjek róla. Látom ám, hogy egy férfi nagy női sikongatások közepette rohanva távozik a mosdóból, mert őt is megtréfálták, és a nőkhöz ment be.”

A színvonalas budapesti szórakozóhelyek – ahol Koós János rendszeresen fellépett – pezsgő életéről az következőket mondta:

„Sokkal több fellépési lehetőség volt, mint manapság, a hatvanas-hetvenes években egymást érték a szórakozóhelyek, ahol igényes műsort adtunk a nagyérdeműnek. A Keleti pályaudvarnál lévő felüljárónál volt a Debrecen Szálló, nyaranta este hétkor ott kezdtem, onnan gyalog mentem a Royal Szállóig, ezután pedig következett a sztárhely, az EMKE, ahol szintén énekeltem. Egy öttagú zenekar kísért. Minden este, amikor ott voltam, teltház volt. Alfonzó, Kovács Erzsi és disszidálásig Németh Lehel voltak a partnereim. Ezután még mindig nem értek véget a fellépések, mert egy hattagú zenekar kíséretében a Corvin mozi mögötti étteremben is játszottunk, ezt követte a Marika kerthelyiség. Na, ennyi minden belefért akkoriban egyetlen estébe.”

Az énekes a mindent elsöprő slágereinek születéséről kiemelte:

„Az 1968-as táncdalfesztiválra Szenes Iván szövegíró – Lovas Róbert zeneszerzővel együtt – a lakásán mutatta meg a Kislány a zongoránál című dalt, majd az Én, aki nála jártam című számot is. Utóbbival kapcsolatban kicsit hitetlenkedtem. Nem gondoltam volna, hogy egy szerelmes dal minden sorának »én«-nel kellene kezdődnie, de aztán meggyőzött a sláger sikere. (…) Ezek a szerzők jó érzékkel nyúltak a témákhoz, igazi slágergyárosok voltak. Az első táncdalfesztiválon az Annyi ember él a Földön című dallal indultam, és előadói díjat kaptam, ahogy 1968-ban a Kislány a zongoránál is ugyanezt az elismerést érdemelte ki. Nemigen hittem benne, hogy lehet überelni a Kislány a zongoránál sikerét, de Szenes Iván rám cáfolt. 1969-re ugyanis elkészült a Nem vagyok teljesen őrült című szerzemény, ami a fülem hallatára született. Az történt ugyanis, hogy fent voltam Szenes Ivánnál, aki alsógatyában feküdt az ágyon, és arra kérte Lovas Róbertet, hogy játsszon egy rock and roll sémát. Robi méltatlankodott, hogy ő ilyet nem zongorázik, és azt is mondta: »nem vagyok teljesen őrült«. Ezen a szófordulaton Szenes Iván kapva kapott, és rögtön kijelentette, ez lesz a következő slágerem címe, majd fejből mondta hozzá a sorokat, amikből összeállt tulajdonképpen a szám szövege. Igaza volt ennek a zseninek, tényleg megint megnyertem az első díjat a táncdalfesztiválon.”

Koós János állandó partnerei között kiemelkedő szerepet kapott Hofi Géza, művészi együttműködésükről és barátságukról az interjúban így emlékezett meg:

„Hofi Gézával a Halló, itt Balaton! című ORI-műsor keretében ismerkedtem meg. A produkcióban Hofin és rajtam kívül időről időre szerepelt Brachfeld Siegrfried, Bilicsi Tivadar és Sárosi Kati is. Siófokon, a főhadiszállásunkon történt, hogy elénekeltem spontán módon egy orosz dal-paródiát az Alekszandrov együttes és a Szvesnyikov kórus stílusában, de teljesen halandzsa orosz nyelven. Erre Hofi is kapta magát, odaugrott mellém és beszállt az éneklésbe. A mi kis gárdánk, a fellépőtársaink meg csak dőltek a nevetéstől, és azt mondták, ezt meg kell csinálnunk színpadon is, élesben. Így másnap, miután lement a komplett műsor Siófokon, megbeszéltem a kísérőzenekarunkkal a ráadást, s a közönség majd’ szétvetette a nézőteret, óriási tapsot kaptunk ketten Gézával, és megéreztük, hogy nagyon jól összeillünk. Az egészben az volt a legszebb, hogy nem is kellett összebeszélnünk, hanem minden jött magától, és ha már ekkora sikerünk volt, folytattuk a következő esteken is, a közönség nem kis örömére.”

Szovjetunióbeli élményeiről egyebek mellett azt mondta:

„Fergetegesen jól éreztem magam ott, mert igazi sztárnak kijáró tisztelettel fordultak mindig felém, még lemezem is jelent meg az ottani egyetlen lemezkiadó vállalatnál, a Melodijánál annak elismeréseképpen, hogy megnyertem ott egy fesztivált. Sőt, egyszer még a november 7-i ünnepségre is meghívtak a dísztribünre integetni a felvonuló népnek. Alig bírtam ki a többórás procedúrát a nagy hidegben, mire a mellettem álló párttitkár felvilágosított, hogy vodkát kell innom, és akkor elviselhető. Megkockáztatom, hogy a Szovjetunióban egy időben legalább annyira ismertek, mint itthon. A moszkvai Luzsnyiki Stadionban több tízezer ember énekelte velem oroszul a Kislány a zongoránált, egészen egyszerűen el voltak ájulva a műsortól. (…) De azt is elmondhatom magamról, hogy a távol-keleti régióban Habarovszkon és Vlagyivosztokon túlmenően olyan területre – Nahodkára – is beengedtek akkoriban, ahová szovjet állampolgár be sem tehette a lábát. Itt volt ugyanis a Szovjetunió legnagyobb hadikikötője, ahol maga a főparancsnok fogadott.”

Koós János rengeteg díjat kapott, a teljesség igénye nélkül: a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1995), a Hungaroton életműlemeze (2001), Artisjus Életműdíj (2005), Magyar Toleranciadíj (2011), Zámbó Jimmy-díj (2012), Szenes Iván-életműdíj (2014), Pro Urbe Miskolc (2016). Ezzel kapcsolatban hozzáfűzte:

„Mindegyikre lehet büszke az ember, nehéz lenne közülük választani, ahogy a különböző borlovagrendi tagságok, vagy a Fradi-díj is ide sorolható. A legnagyobb díj azonban az, amikor a dalok vagy az előadás végén a közönség tapsol, ennél nagyobb elismerést nem tudok elképzelni.”

Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő művész a tervbe vett jubileumi koncertjéről megjegyezte:

„Sok humorral szeretném megfűszerezni a műsort, mert meggyőződésem, hogy ha a humor meghal, akkor öt perc múlva én is meg fogok.”
Megosztás:
Az interjút Csatári Bence készítette
A teljes interjú letöltése:
Koós János - életútinterjú [pdf]