Élet- és karrierinterjúk

„…a Kiss Feri már megint belehugyozott a tiszta forrásba.”

– hangzott el a sokatmondó kijelentés egy zenei zsűri szájából. Kiss Ferenc szokásos, cinkos mosolyával fogadja így utólag is a felidézett emblematikus mondatot, majd az interjú egy másik pontján, komolyra fordítva a szót reflektál is a fentebbi műveletre:

„…engem kezdettől fogva jobban érdekelt az a megszólalási mód, aminek ugyan feltétele az eredeti zenei világ ismerete, de a saját képemre való átformálással együtt, mert azt tartottam akkor is, amit most, hogy ez a kultúra akkor él, ha használjuk. Komolyzenei ismereteim alapján a zeneirodalmat nagyjából átláttam, meg az akkori populáris zenékkel is képben voltam, nyilvánvalónak éreztem, hogy bele kell kontárkodni, hozzá kell nyúlni mindenhez, ami inspirál, az sem baj, ha majd esetleg a végeredmény nem érdekel senkit.”

A magát mostanában „hangépítésznek” és „kertembernek” nevező nép- és világzenész a táncházmozgalom hőskorában kezdte kontárkodásait az Orfeo együttesből átalakult Vízöntőben, illetve a Kolindában, hogy később, egy új, immáron klasszikussá váló felállással működő Vízöntővel majd másfél évtizedes, páratlan pályafutást fusson be, majd szabadúszó zeneszerzőként és az Etnofon Zenei Társulás vezetőjeként (emellett kiadóvezetőként, fesztiválszervezőként és újabban rádiós szerkesztőként) képviselje továbbra is az általa folktemporainnek elnevezett zenei szellemiséget. 

Az ehhez kapcsolódó alkotói attitűd pedig elválaszthatatlan azoktól az élményektől, amelyeket az elévülhetetlen ihlető forrást jelentő falusi, földből élő lét kínál az ember számára. Kiss Ferenc napadi tanyáján kertészkedik:

„Ennek nyomán sok mindent megértek, felfogok a paraszti kultúra világából, összefüggésrendszeréből, lényegéből. A folklór képalkotó mechanizmusát mindenekelőtt, ami a »kéznél lévő« dolgokból meríti a képzeteit. Bár a számítógép is mindennapi munkaeszközünk, mégsem ösztönöz olyan módon poézisre, mint ha mondjuk egy hernyót nézünk az unokámmal, vagy a hangyákat, vagy más egyéb csodabogarakat, madarakat, vagy csak hallgatjuk a víz zaját, zenéjét – mindez más régiókba, szellemi dimenziókba visz el, ahonnan a népköltészetnek nevezett, megfoghatatlan, örök emberi kultúra jön.”

A városi életmód hatásai természetesen szintén felfedezhetőek a szerzőhöz köthető hangzó anyagokon; az 1999-ben megjelent Nagyvárosi bujdosók című önálló album kísérőszövegében a következőket olvashatjuk:

„A nagy megborulások végén kell elvonulni a pinceszerre Adyval, a Szabad ötletek jegyzékével, néhány vékonyka Hamvas-kötettel, Csontváry önéletrajzával, a Ködszurkálóval meg Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című könyvecskéjével… Csak vigyázz, mert nehéz visszatérni. Ha sikerül, meggyőződhetsz róla: amilyen mélyre szálltál, legalább olyan magasról láthatod aztán a dolgokat.”

Kiss Ferenc hajdani személyes „megborulását”, valamint a Vízöntő-korszak utolsó éveinek szakmai kifáradását, és nem mellesleg az időközben lefolyó társadalmi változásokból fakadó kiábrándultságot az 1992-es sevillai Makovecz Imre-féle magyar pavilon kísérő zenéjének létrehozása, és a központi motívumaként kiállított, „pogány templomba illő” kozmikus tölgyfa látványa segítette át a holtponton.

„Az Imrével való kapcsolat kezdete és az utána folytatott beszélgetések nagyon fontosak lettek számomra. És persze a közös munka is nagy hatással volt rám, aminek bizonyos szakaszai valamelyik bodegában végződtek hajnalban. Nekem ez egy nagy iskola volt, új távlatokat nyitott előttem, utána kezdtem el az önálló szerzői albumaimat is megjelentetni. A korábban említett nihilből vagy súlytalanságból szabadított ki, józanított ki a Makovecczel való találkozás. Valahogy úgy éreztem magam, mint a tollpihe, ami még csak le sem esik, mert fúj a szél. Ekkor jöttem rá arra, hogy egyénileg is tudok tovább menni, nem szabad kidőlnöm.”

Az azóta született műsorok – amelyek többek között Bartók Bélának, Kálvin Jánosnak, Kodály Zoltánnak állítanak emléket, vagy a szerelem megannyi alakváltozatait foglalják magukban – mind azt támasztják alá, hogy Kiss Ferenc – az archaikus és a modern kultúra határmezsgyéjén átmenetet képező – munkássága a generációkon átívelő népi hagyomány, illetve az egy-egy időszakra jellemző zenei világok, így pedig a különböző korosztályú, ám „egy ívású” kulturmisszionáriusok között is kapcsolatot teremthet. Ezzel együtt pedig egy generáció életérzését is átörökítheti. Éppen ezért az életútinterjú egyes passzusaihoz Kiss Ferenc Allegro Hungaro című blogjának egyes anekdotikus bejegyzéseit csatoltam lábjegyzetekben kiegészítő, asszociatív adalékként:

„Kiss Ferenc kertember tematikus online naplója a »nem voltak semmilyen régi szép idők« jegyében íródik, egészen addig, amíg túl nem lépjük a jelent. Idézve olykor szemtanú barátok visszaemlékezéseit is, személyes hangvétellel igyekszik közelebb hozni a frissebb generációkhoz egy fontos korszak hangulatát, eseményeit.”

Az életútinterjúval a jelenig érkezünk el, de azért olyan „gondolatfolyosókra” is el-eltévedünk, amelyek ugyan a múltba nyílnak, mégis előre vetítenek valamit. Ilyen átjárót jelent az Ady verbunkja című dal is, amely különös visszhangot nyert nemrégiben egy-két helyen.

„Ajajaj, hát látod ez a baj, kiválasztott népnek lenni mindig csak a baj”

– hangzik a sírva vigadós refrén, bár a bujdosásból hazatért Kiss Feri mindinkább a „vidámulatot” helyezi előtérbe. A szóban forgó régi szép idők így korántsem keserű szájízzel idéződnek meg – azon a bizonyos pinceszeren innen és túl.