Tanulmányok

„Nem normális dolog, hogy egy tízmillió lakosú országból évenként másfél millió külföldre utazzon (…) Nem ismerem el jogos igénynek, hogy 16 éves embernek feltétlenül kell külföldön járnia. Én erkölcsi követelményt támasztanék fel (sic!). Azt mondanám, mutasd meg, hogy valaki vagy, és még sokszor fogsz Nyugatra menni.” – mindezeket Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) első titkára mondta a Politikai Bizottság (PB) 1965. november 23-ai ülésén.^[1] Akiről egyébként azt is tudjuk, hogy 1956 júliusában sokallta a forradalom előtt bevezetett, a mából nézve nagyon halovány enyhítéseket a kiutazási korlátozások és a határőrizet tekintetében.^[2] A kor,^[3] amelyet a nevével fémjelzünk, egyébként pontosan behatárolható az ország polgáraira vonatkozó utazási és határőrizeti szabályok változásával is. Olyan szabályokkal, amelyek nagyban meghatározták, hogy abban a harminckét évben Magyarország lakói miként utazhattak külföldre, mit láthattak, tapasztalhattak a keleti és nyugati határainkon túli világból. Ez pedig befolyásolta, miként éltünk a Kádár-korban, vagy éppen miként szólalhatott meg a magyar zene – itthon és külföldön.

A Kádár-kor magyar könnyűzenéjének története és mozgásai szerintem nem érthetőek meg a két világ^[4] – kelet és nyugat – között rekedt, a vasfüggönyön^[5] túl létező legvidámabb barakknak^[6] mindenkire – kordában tartandókra és kivételezettekre is – érvényes szabályai nélkül. Ahhoz, hogy a magyar zenekarok keleti és nyugati „kalandozásait” objektíven értelmezhessük, látnunk kell, milyen szabályok között lehetett a Kádár-korban útlevélhez jutni, mit jelentett, ha valaki disszidált, hogyan viszonyult a korszak a „külföldre szakadt hazánk fiaihoz” vagy éppen a határon túl élő magyar rokonokhoz, kik és milyen feltételekkel dolgozhattak külföldön. Dolgozatomban mindezek mellett felvillantom a közveszélyes munkakerülés „intézményét” éppúgy, mint a bármilyen irányú külföldi utazásokkal és munkavállalással szinte kötelezően együtt járó szürke vagy fekete importra építő lengyel piacok, bizományi áruházak és maszekok világát, vagy éppen a dollárboltok akkori szemmel különlegesnek tekinthető kínálatát. Témáim többsége ma már jól feldolgozott.^[7] Nem egy közülük játékfilmekben, dalokban, irodalmi művekben is visszaköszön. Ugyanakkor akad közöttük olyan is, amiről még mindig nem tudunk mindent pontosan.^[8] Éppen ezért írásom nem nélkülözheti a „kortárs” szubjektív visszaemlékezéseit sem.

Kerítések között

„A baltikumi Stettintől az Adrián lévő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinens teljes szélességében.” – ezekkel a szavakkal írta le 1946. március 5-ei fultoni beszédében Winston Churchill egykori brit miniszterelnök a második világháború után új útra lépő kontinenst. Pedig a megosztottság akkor még messze nem volt olyan kemény, mint néhány év múlva vagy éppen a berlini fal felhúzását követően.^[9] A vasfüggöny kifejezés azonban Európa kettéosztottságának metaforája, egyben az ezt meghatározó politikai döntéseknek, rendelkezéseknek, illetve az ezeket megvalósító műszaki megoldásoknak a gyűjtőfogalma lett.

A magyarországi vasfüggöny kiépítése 1949-ben indult a nagyjából kétszázhatvan kilométeres osztrák-magyar határszakaszon. Mint Horváth Attila Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában című tanulmányában írja, a szocialista országok irányítói attól tartottak, hogy a nyugat-európai viszonyok^[10] megismerése miatt nőhet az elégedetlenség, és akár tömeges kivándorlás is bekövetkezhet. Ezért a szovjet típusú diktatúrák egyik alapelve volt a külfölddel való kapcsolattartás korlátozása, és a „fordított határőrizet”. Nem véletlen tehát, hogy Magyarországon az Államvédelmi Hatóság^[11] alá rendelt határőrség elsősorban nem az illegálisan bejövő, hanem a kimenő forgalmat igyekezett megakadályozni.

Kevés szó esik ma már arról, hogy a nyugati határzár aknáit 1955 nyara és 1956 szeptembere között felszedték.^[12] Részben a robbanószerkezetek megbízhatatlanságának, az osztrák oldalon okozott véletlen tragédiáknak, részben pedig annak az enyhülésnek köszönhetően, amely még a kishatárforgalom bevezetésének lehetőségét, a szigorú útlevélszabályok enyhítését is felvetették. Természetesen akkor még senki nem sejthette, hogy 1956 októbere és 1957 kora tavasza között ezeknek az enyhítéseknek is köszönhetően közel kétszázezer magyar állampolgár^[13] hagyja el az országot.

A történelem furcsa fintora, hogy a jelen kötet anyagát képező, a „Keletről jön a legújabb rockszenzáció!’ című konferencián elhangzott előadások anyagából készült tanulmányokban vizsgált, nyugati gyökerekből táplálkozó magyar könnyűzene megszületése^[14] és a Magyarországot közel harminc évre a nyugattól elválasztó kerítésrendszer másodszori kiépítésének elindítása, kis túlzással, ugyanarra a napra esik. Mert miközben rögzítik az első hazai rock and roll felvételt, a Honvédelmi Tanács 1957. március 12-ei ülésén dönt arról, hogy a nyugati határra ismét aknazár kerüljön. Kádár János pedig már a január 24-ei kormányülésen bejelentette, hogy a nyugati és a déli határon műszaki határzárat építenek, ám minderről a nyilvánosság csak március végén, Marosán György^[15] beszédéből értesülhetett. Maga az építkezés április 2-án kezdődött, és huszonhét millió forintos költséggel, kétszázöt kilométeren mintegy háromszázhatvanezer aknát helyeztek el.^[16] Ezeknek a tényleges határvonaltól ötszáz–ezer méterre a földbe helyezett gyilkos eszközöknek a száma tíz év alatt többszörösére nőtt, és ezzel együtt megjelenik a tényleges határvonaltól számítva egy-két kilométer széles határsáv fogalma, illetve az ország belseje felé további tizenöt kilométerre kiterjesztett „határövezet”, ahová az ország állampolgárai is csak külön engedéllyel utazhattak be.

Nagyjából másfél évtizednek kellett eltelnie a Kádár-korból ahhoz, hogy ezek a szigorú, „fordított határőrizeti” szabályok némileg enyhüljenek. Az aknazárat 1966 és 1970 között számolják fel, hogy kiépítsék helyette azt a bizonyos S-100-as szovjet, elektronikus jelzőrendszert, amelynek képei majd 1989 nyarán vonulnak be a világsajtóba és a történelembe.^[17] A két, egymástól távolabb felállított, elektronikusan riasztó kerítéshez egyébként nyugati importból szerezték be a rozsdamentes kábeleket.^[18] A belügyminiszter 1969. március 25-ei parancsával a „határövezetet” is megszüntette, és a lényegében tiltott zónát a két kilométer szélességű határsávra csökkentette.^[19] A mélységi ellenőrzés azonban 1989-ig megmarad, hiszen az ország nyugati határa felé tartókat jóval a sáv előtt, olykor már Szombathely, Csorna magasságában is igazoltatták a disszidensekre vadászó, nem ritkán civilben járőröző határőrök.^[20]

Ez a „fordított határőrizet” egészen 1989-ig működött, igaz, a lentebb tárgyalandó, 1988. január 1-jével életbe lépő új, magyar útlevél-rendelkezések részben már akkortól értelmetlenné tették. A határsávba magyar állampolgárok 1989. január 1-jétől szabadon beléphettek, magának a kerítésnek az elbontásáról pedig 1989. február 28-ai ülésén döntött az MSZMP Politikai Bizottsága. A tényleges bontás szándékosan a még itt tartózkodó szovjet hadsereg szeme láttára 1989. május 2-án Rajka térségében indult, míg arra a bizonyos jelképes, utolsó átvágásra csak június 27-én került sor.^[21] Ugyanakkor a határ szigorú őrizete 1989. szeptember 10-ig, az NDK-s menekültek kiengedéséig létezett,^[22] sőt az utolsó halálos lövés is a páneurópai piknik után néhány nappal – 1989. augusztus végén – dördült el az osztrák-magyar határon.^[23]

Magyarország „kerítéseiről” beszélve meg kell említenünk, hogy ugyan más okokból, de nemcsak az osztrák oldalon választott el bennünket műszaki zár a szomszédinktól, egyben magyar kisebbségi területektől. A déli határszakaszon az ötvenes években nemcsak aknazár húzódott, hanem a Tito-ellenes, háborús propaganda részeként lövészárkok és bunkerek is tarkították a határt. Mivel 1956 után ezt a „menekülési” irányt is többen választották, a szigorú őrizet a hatvanas évek közepéig itt is fennállt, hogy aztán a nyolcvanas évekre lényegében csak határkövekkel kijelölt, ugyanakkor sűrűn járőröző határőrökkel védett szakasz váljék belőle. A keleti oldalon, Románia és a Szovjetunió felől viszont nem a Magyarországról menekülők miatt épült ki határzár, hanem a szomszédos, baráti országok „fordított határvédelme” miatt. Merthogy egyik említett ország sem szerette volna, ha polgárai, a hozzájuk képest legvidámabb barakknak tartott Magyarországra szöknek. A mi osztrák oldalon kiépült elektronikus jelzőrendszeres, szögesdrót-kerítéses, nyomsávos, sűrű őrtornyos határunkhoz hasonló, a határőrök nyílt tűzparancsa mellett működtetett rendszer a szovjet-magyar határon már az ötvenes években létrejött, míg a romániai szakasz Nicolae Ceaușescu 1973-as észak-koreai látogatása, és az azt követően indult teljes bezárkózás után jött létre. Míg az előbbinél meglehetősen ritka volt az átszökés, a román határon, elsősorban a magyar nemzetiségű fiatalok próbáltak rendszeresen átjutni illegálisan, vállalva a halál vagy a Duna-deltánál letöltendő sokéves börtön kockázatát^[24].

A szigorú magyar határőrizet tulajdonképpen beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Mert miközben az 1956-os események után körülbelül kétszázezer honfitársunk – többségében budapesti és nyugat-magyarországi lakóhellyel rendelkező, arányaiban sok fiatal és fiatal férfi – hagyta el az országot, 1960 és 1980 között már csak évi három-hatezerre tehető a távozók száma, miközben elsősorban a szomszédos országok magyar nemzetiségű lakói közül évente két-háromezren érkeztek hozzánk. Azaz kijelenthető, hogy a Kádár-kor harminckét éve alatt körülbelül harmadannyian hagyták el az országot, mint a forradalom utáni három hónapban.^[25]

Utazási szabályok

Az ország elhagyásának másik szabályozó eszköze a hivatalos úti okmányok kiadásának rendje volt. Magyarországon például a Szovjetunióval ellentétben nem korlátozták az országon belüli mozgást, ugyanakkor a külföldi utazás nem volt alapvető jog. Bencsik Péter A magyar úti okmányok története 1867–1989 című, kutatási eredményeit összefoglaló munkájában azt írja: „1945 és 1961 között a magánutazások szinte lehetetlenné váltak, az útlevélrendészeti szabályok pedig általában titkos belső utasítások voltak. 1948–49 fordulóján a magyar útlevélrendészet szakított fél évszázados hagyományaival és áttért a kelet-európai (orosz, szovjet) útlevél-politika alkalmazására.” Mindezt talán jól szemlélteti, hogy 1954-ben nyugati irányba mindössze kilencvenöt kiutazást regisztráltak.^[26]

A kiutazási szabályok enyhítésére 1960 végén került sor, amikor az MSZMP KB határozott arról, hogy elvileg minden magyar állampolgár kaphat útlevelet, kivéve „akinek kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság érdekeit”. Ezt a gumiszabályt egészen 1988-ig alkalmazták. Ugyanakkor érdekes, hogy az útlevelekről szóló hazai törvény alapjait az 1903.: VI. tc. szabályozta, amelynek első paragrafusa azt tartalmazta, hogy a határátlépéshez általában nincs szükség útlevélre. Így az ilyen dokumentumok a hatvanas évek elejéig meglehetősen ritkák voltak, ugyanis a kevés szocialista országbeli utazáshoz elegendő volt a személyi igazolvány és annak kiegészítése, a néhány nyugatra utazó pedig 1964-től kék útlevéllel utazhatott. A hatvanas évek alapvető változása volt, hogy 1961-től nem titkolták tovább, ki miért nem kapott útlevelet.^[27]

Kiutazás szempontjából a világ országait nagyjából két csoportra osztották a magyar szervek: a baráti szocialista országokra, illetve mindenki másra. Persze a szocialista országok közül se lehetett csak úgy a Szovjetunióba vagy Jugoszláviába, Albániába, netán a nem európai baráti országokba utazni. Az 1972-ben bevezetett piros útlevelek^[28] így az 1960 óta vízummentes Csehszlovákiába,^[29] az NDK-ba, Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába voltak érvényesek. A többség azonban nem az öt szocialista országba lényegében szabad belépést és mozgást biztosító piros útlevélre, hanem a nyugatra szóló kékre vágyott.

A korabeli szabályozás szerint meghívólevéllel évente egyszer, anélkül háromévente lehetett nyugatra utazni,^[30] amit leginkább a szűkös valutakerettel magyaráztak. Így a meghívólevéllel külföldre utazók ötven, a sima útlevéllel nekivágók pedig hetven dollárt vásárolhattak itthon, ami mellé további négyszáz magyar forintot vihettek magukkal, szigorúan százforintosnál kisebb címletekben. A keretet 1982-ben emelték fel nyolc- illetve tizenkétezer forintra, ami két-három havi átlagbérnek felelt meg, és ezt a pénzt már akár az IBUSZ irodákban is ki lehetett váltani.^[31] Ám még ez sem volt elég az utazási jog gyakorlásához. Az útlevélkérelem mellé munkavállaló esetén a munkahely, a szakszervezeti- és a párttitkár, diákok esetén pedig az iskolai KISZ-titkár ajánlása, aláírása is kellett.^[32] A sorköteles, ám még sorkatonai szolgálatát le nem töltött férfiak esetében a honvédelmi miniszter engedélyére is szükség volt a nyugatra szóló útlevélhez.^[33]

Mindez 1984-ben sem változott, amikor a kétféle útlevél helyett bevezették az elvileg a világ minden országába érvényes, egységes kék útlevelet, amelynek első lapjaira bepecsételték, hogy a baráti szocialista országokba korlátozás nélkül érvényes. A valódi világútlevelet, amellyel már csak a vízumok és a rendelkezésre álló valutakeret^[34] szabtak korlátot az utazásnak, 1988. január 1-jétől válthatták ki a magyar állampolgárok.^[35]

Disszidálás, disszidensek, külföldre szakadt hazánkfiai

Mint fentebb említettem, a Kádár-korban évente körülbelül három-hatezer ember hagyta el az országot. Kisebb részük lehetett olyan, aki legálisan – például családegyesítés címén – távozott. Többségük a korabeli szóhasználat szerint disszidált, azaz vagy engedély nélkül, a határt illegálisan átlépve hagyta el az ország területét, vagy ugyan engedéllyel, azaz érvényes útlevél birtokában távozott, de a megadott határidő lejárta után sem tért vissza az országba. Alapesetben az európai országokban harminc napig, míg a kontinensen kívüli országokban kilencven napig lehetett tartózkodni. Ugyanakkor egy egynapos bécsi IBUSZ kirándulásnak is lehetett disszidálás a vége, ha például a turista a busz visszaindulásakor nem volt a járművön.

A disszidálók speciális csoportját alkották a katonaszökevények, akik elsősorban a Belügyminisztérium alá tartozó Határőrség állományának tagjaiként hagyták el az országot. Többségük a sorállományú, a nyugati határszakaszon szolgáló fiatal katonák közül került ki, akiket igyekeztek az ország keleti feléből oda bevonultatni. Mivel az eleinte hároméves, majd fokozatosan másfél évre csökkenő szolgálati idő alatt volt alkalmuk kiismerni a rájuk bízott határszakaszt, egy idő után nem jelentett gondot a határon való biztonságos és feltűnés nélküli átjutás.^[36]

A katonadisszidensek szűk, de nagy feltűnést keltő csoportját alkották a pilóták, akik a rájuk bízott repülőgépekkel távoztak, elsősorban Olaszország, Udine irányába. Ilyen volt az 1969 augusztusában dezertáló Bíró József őrnagy,^[37] illetve az 1970 februárjában távozó Zoboki Sándor, akit tettéért távollétében halálra ítéltek.^[38] Természetesen nem minden katonaszökevényre vonatkozott ilyen súlyos büntetés, a többség huszonöt év után hazatérhetett. Nem véletlen, hogy a „száguldó őrnagy”, az 1956 után disszidáló Puskás Ferenc is csak 1981 májusában járt újra Magyarországon.

A disszidenseket 1956 után halottá nyilvánították, 1971-ig teljes vagyonelkobzásra ítélték. Ezt követően lebukás vagy hazatérés esetén már csak öt-tizenhárom év börtönbüntetést kockáztattak, és az ingatlanaikat vesztették el.^[39] A nyolcvanas években börtönbüntetés helyett szabálysértési eljárás fenyegette őket, aminek következtében öt évre bevonták az útlevelüket, azaz ennyi ideig nem utazhattak, illetve nem térhettek vissza Magyarországra.^[40]

A magyar könnyűzene története meglehetősen sok disszidenst tart számon. Az illegális távozás nemcsak a távozók, de addigi zenekaraik esetében is speciális büntetést vont maga után: a dalszerzők és előadók felvételeit levették a tévé és a rádió műsoráról, illetve a közreműködésükkel készülő lemezek nem, vagy csak nevük feltüntetése nélkül jelenhettek meg.^[41] Csak néhány disszidáló zenész a teljesség igénye nélkül: Mary Zsuzsi 1969-ben távozott Dobos Attilával Németországba, ahol egyikőjük sem folytatta, folytathatta könnyűzenei pályáját. Baksa Soós János 1971-ben hagyta el az országot – gitárját előző este Cseh Tamás lakásán „felejtve” –, ugyancsak Németországba ment, és bár művészi pályán maradt, kint már ő sem zenélt. Az 1975-ben ugyancsak az NSZK-t új lakóhelyéül választó Mándoki László viszont tovább zenélt, sőt talán a legkomolyabb nyugati karriert befutó magyar disszidensként tarthatjuk számon. Barta Tamás 1974-ben az USA-ból nem jött haza, ahol egy ideig még zenélt, miként Raduly Mihály is Amerikában folytatta zenei pályafutását. A szintén amerikás Laux József – 1976-ban maradt kint, a Color zenekaros Bokor testvérekhez hasonlóan – Attila 1982-ben, Gyula és Tibor két évvel később „költözött” az USA-ba, de nem foglalkoztak zenével az új lakóhelyükön. Talán Orszáczky Jackie Miklós került a legmesszebbre, hiszen Ausztráliába költözött, ahol azonban folytatta zenei pályafutását.

A sor meglehetősen hosszú és talán a mai napig sem teljes. Cseh Tamás első gimnáziumi zenekarából (Kék Csillag) rajta kívül mindenki disszidált. De az ős-Eddás Barta Alfonz is Svájcot választotta 1983-ban lakóhelyéül. Vagy említhetnénk a Spionsból Molnár Gergelyt és Hegedűs Pétert, akik 1978-ban léptek le, Bognár Bonyó Zoltánt a Trottelből, aki 1983-ban távozott, vagy Bencsik Sándort, akinek szomorú útja 1987-ben Svédországon keresztül vezetett Ausztriáig.

Az külön dolgozatot érdemelne, hogy a disszidensekből az itthon kiszabott büntetésük letelte után miként lettek „külföldre szakadt hazánkfiai”, akikre ebben a minőségükben már nem mint a népköztársaság ellenségeire, hanem mint a keményvaluta lehetséges forrásaira tekintett az állam – és az otthon maradt rokonság is. A hozzájuk való viszonyulás nemcsak Hofi Géza műsoraiban jelent meg, de a filmvásznon is több magyar film foglalkozott a távozók és az itthon maradók ambivalens megítélésével,^[42] illetve a disszidálást követő, olykor kétes sikerekkel.^[43]

A téma kapcsán nem feledkezhetünk meg azokról a magyar zenészekről sem, akik Magyarországra disszidáltak, elsősorban Romániából. Ilyen volt például Virányi Attila, aki az egyik legsikeresebb ottani magyar zenekar, a Metropol tagjaként 1981-ben érkezett hozzánk, hogy aztán két évvel később Németországba távozzon.^[44]

Külföldi munkavállalás (vendéglátózás)

Az ország időleges, legális elhagyásának módja a hosszabb-rövidebb időre engedélyezett külföldi munkavállalás volt. Ennek kialakulása elsősorban azzal függhetett össze, hogy bár a második világháború után rengeteg munkaerőre volt szüksége az országnak, a hatvanas évektől kezdve^[45] egyre nehezebb feladata volt a szocialista tervgazdaságnak az akkori alkotmányban is rögzített munkához való jogot, azaz a teljes foglalkoztatottságot biztosítani. Ezen a helyzeten az országon belüli munkaerő-mozgatással – a munkásszállókkal és a hírhedt szabolcsi feketevonatokkal – sem lehetett segíteni.

Éppen ezért a mából nézve kicsit anakronisztikus, hogy szinte a Kádár-kor végéig létezett a közveszélyes munkakerülés (KMK) intézménye.^[46] A hatvanas években és egy évtizeddel később is a büntető törvénykönyvben (BTK) megfogalmazott tényállás, amellyel szembeni szigor enyhülése csak annyit jelentett, hogy a hetvenes években az eljáró hatóság nemcsak azt vizsgálta, hogy valakinek nincs munkája, hanem azt is, az adott személy miből tartja fenn magát, kivel él, hogyan lett munkanélküli. Az 1979. július 1-jén hatályba lépett és a rendszerváltásig létező vonatkozó paragrafus egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával, illetve pénzbüntetéssel büntethette azokat, akiknek nem volt bejelentett, hivatalos, tehát a személyi igazolványban feltüntetett,^[47] munkakönyvbe^[48] is bejegyzett állása.

A KMK egyik következménye volt a vállalatokon belüli bújtatott munkanélküliség, az úgynevezett sportállások, illetve a zenészeket is érintő, nem cégek, hanem különböző szervezetek által igazolt munkaviszonyok. A másik pedig a külföldi munkavállalás lehetőségének a szabályozott keretek közötti megnyitása, pontosabban szervezése.

Így kifejezetten jól jött például az NDK súlyos munkaerőhiánya, aminek következtében a hatvanas évek végén nagyon sok magyar fiatal ment oda néhány évre vendégmunkásnak.^[49] Jó évtizeddel később a Szovjetunió, a távol-keleti Orenburg-Tengiz vett fel nagyon sok magyar szakmunkást,^[50] igaz, ott nem a fogadó ország cégénél, hanem lényegében hazai vállalatok kinti telephelyein folyt a foglalkoztatás.

A külföldi munkavállalás legnagyobb vonzereje a minimum dupla – de olykor az itthoni bérek sokszorosát is kitevő – legális jövedelem volt, hiszen ha egy cégtől valaki külföldre ment dolgozni, akkor általában a kinti mellett az itthoni fizetését is megkapta. Továbbá a kint dolgozók bizonyos idő elteltével vámmentesen – a kint töltött idő növekedésével a külföldön megszerzett legális jövedelmük egyre nagyobb arányában – hozhattak be tartós fogyasztási cikkeket. Az igazi szerencsések az úgynevezett harmadik világbeli, a szocialista táborhoz húzó, fejlődő országokban munkát kapó magyarok, elsősorban jól képzett szakemberek voltak. A hetvenes-nyolcvanas években viszonylag sokan dolgoztak így Irakban, Dél-Jemenben, Líbiában, Algériában, Kubában, néhány fekete-afrikai országban vagy éppen Mongóliában esetleg Vietnamban. Sok helyen a többi külföldi munkavállalóval estek azonos elbírálás alá, máshol külön kasztot képviseltek a szovjet érdekszférából érkezőkkel együtt, így például a gyerekeiket a helyi orosz iskolákba járathatták. A kiváltság igazából abban állt, hogy a kint megkeresett és megspórolt jövedelmet, amit a legtöbb esetben keményvalutában kaptak, Nyugat-Európa érintésével hazatérve költhették el, és a megvásárolt termékeket vámmentesen hozhatták be. Így került az országba az utakon látható nyugati autók többsége, amit a legtöbb esetben nem a kint dolgozók használtak itthon, hanem a jelentős felárral idehaza megvásárolók. De zenészek visszaemlékezéseiből tudjuk azt is, hogy sokan ilyen módon jutottak értékesebb hangtechnikai eszközökhöz vagy hangszerekhez.

A külföldi munkavállalókhoz sorolhatjuk azokat a művészeket – nemcsak könnyűzenészeket, de komolyzenészeket, táncosokat és artistákat – is, akik ugyancsak lehetőséget kaptak arra, hogy hosszabb-rövidebb ideig külföldön dolgozzanak, vendégszerepeljenek.^[51] A többi külföldi munkával szemben itt alapvető különbség volt, hogy a „vendéglátózás” elsősorban nem a szocialista tábort érintette, hanem nyugat-európai és olykor a kontinensen kívüli országokat. A magyar könnyűzene története ugyancsak sok olyan művészt tarthat számon, akik hosszabb-rövidebb ideig művelték a fellépésnek és a megélhetésnek ezt a válfaját. Horváth Charlie a nyolcvanas évek elejétől majdnem egy évtizeden keresztül játszott Svájctól Japánon át Spanyolországig, Norvégiáig és az USA-ig számtalan helyen. Somló Tamás pedig az LGT „feloszlása” után a kilencvenes évek elejéig vendéglátózott Skandináviában – hogy csak két példát említsek a hosszú listából.

A külföldi munkavállalás kapcsán ugyancsak szót kell ejtenünk arról, hogy miközben a magyarok elsősorban nyugaton vagy a keményvalutában fizető testvéri szocialista országokban szerettek volna munkát vállalni, a baráti országok polgárai előszeretettel jöttek – ugyancsak szervezetten – hozzánk dolgozni. A hetvenes évek végén tömegesen érkeztek a lengyel vendégmunkások, de voltak kubai, mongol és vietnami kontingensek is, akiket elsősorban a könnyűiparban alkalmaztak.

A mindezekből következő szürke import

A nyugattól és részben a kelettől való elzártságunk, a szocialista hiánygazdaság,^[52] a keményvaluta^[53] állandó hiánya, a hazai, a baráti szocialista és a kapitalista országokból származó termékek közötti minőségbeli és technikai különbségek egyenes következménye volt a hivatalos kereskedelem mellett szinte az egész Kádár-korban létező másodlagos piac, a szürke- vagy feketekereskedelem. Ennek a működtetéséhez azonban megfelelő beszállítók, beszerzési útvonalak, a hivatalos importot megkerülő magánimportőrök kellettek. Mivel ez nagyobb vagy kereskedelmi mennyiségben nem működhetett, szinte az egész korszakot jellemző bevett gyakorlat volt a külföldi utazások – legyenek azok szinte bármilyen irányúak vagy hosszúságúak – összekötése egy kis sefteléssel, illetve a külföldi rokonok, ismerősök – többnyire disszidensek – által küldött termékekkel való kereskedés. A könnyűzene tekintetében talán nem túlzás azt állítani, hogy a hatvanas-hetvenes években mind a korabeli zenekarok, mind a hang- és fénytechnikai „szolgáltatók” bajban lettek volna a legálisan vagy félig-meddig illegálisan behozott és értékesített külföldi, elsősorban nyugati termékek nélkül. De a felhasználók, a zenerajongók is jóval kevesebb vagy rosszabb minőségű lejátszó eszköz és hanghordozó közül válogathattak volna e másodlagos piac létezése nélkül.

A külföldön dolgozók magánimportját segítette, hogy a kint töltött idővel arányosan, a kint megszerzett jövedelmük egyre nagyobb százalékának megfelelő értékben hozhattak be vámmentesen tartós fogyasztási cikkeket: autókat, hangrendszereket, hangszereket. Illetve ők is megtehették, hogy a külföldön keletkezett jövedelmüket az erre szakosodott hazai Konsumex boltokban költötték el, ahol akár szocialista gyártású, hiánycikknek számító autókat vagy háztartási eszközöket is megvásárolhattak.^[54] Teljesen természetes volt, hogy az így beszerzett termékeknek a jelentős része nem azoknál maradt, akik megdolgoztak az árukért, avagy, akiknek a külföldi rokonok küldték vagy az IKKA-n^[55] keresztül befizették azokat, hanem felárral került a végfelhasználókhoz vagy sok esetben a köztes közvetítő kereskedőkhöz. Köztudott volt, hogy így a kint megkeresett vagy nyugatról származó valuta jóval több forintra volt váltható, mintha azt hazahozták volna, és egyszerűen a Magyar Nemzeti Banknál átváltják.

Kicsit hasonló volt a külföldre szakadt hazánkfiai – a korábbi disszidensek – révén realizálódó import. A forradalom után szinte azonnal megjelentek az 1956-ban külföldre távozottak által küldött csomagok, amelyek többek között az első farmereket, kólákat, sőt nyugati hanglemezeket is bejuttatták az országba. Amikor pedig már más országok állampolgáraként egyre többen látogattak haza, nemcsak keményvalutát, de termékeket is hoztak ajándékba, vagy éppen fizettek be a Konsumexnél különböző hiánycikkekre a szegény itthoni rokonoknak. Akik ugyancsak sokszor éltek azzal a lehetőséggel, hogy a csomagban érkezett vagy ajándékban kapott tárgyakat a másodlagos piacokon értékesítsék. A leleményesebbek egyenesen megrendeléseket is teljesítettek a kint élő rokonok által.

Az így az országba kerülő termékek egy része a Bizományi Áruház Vállalat (BÁV)^[56] használtcikk-kereskedéseibe, az úgynevezett „bizományikban” kötött ki, ahol már legálisan lehetett őket forintért megvásárolni. A főváros több pontján – Budapesten például a Majakovszkij, ma Király utcában –, a megyeszékhelyeken és a nagyobb városokban működő „bizók” a nyolcvanas évek végéig fontos lelőhelyei voltak a nyugati magnetofonoknak, kazettáknak, hangszereknek, sőt olykor játékoknak és márkás ruhadaraboknak is. Ugyancsak részben ezeknek a termékeknek a forgalmazásával foglalkozott a néhány megmaradt maszek trafikos, illetve a nyolcvanas évek elején legálissá váló butikos is. Nem egy közülük bejáratott csatornákon – kamionosokon, diplomatákon, rövidebb ideig külföldön fellépő művészeken – keresztül szerezte be olykor legendássá váló üzleteik árukészletét.

A másodlagos vagy szürke piac legalján az elvileg használtcikk-piac néven működő legális vagy a hetvenes évek végétől sok helyen félig illegális módon szerveződő lengyelpiacok voltak. Az előbbiek közül talán a legismertebb, már-már legendás az Ecseri úti piac volt, ahol farmertől kezdve a legújabb lemezeken át, különleges magnókig és kiegészítő berendezésekig szinte minden beszerezhető volt. Természetesen az eredeti ár többszöröséért, amiben nemcsak a kereskedés kockázata, hanem a hiánygazdaság fokozta kereslet is visszaköszönt.

Akik a Kádár-korról emlékekkel rendelkeznek, talán osztják azt a véleményt, hogy a többi szocialista ország árukínálatához képest valóban bőségesebb, de a nyugati üzletekéhez viszonyítva rendkívül egyhangú kínálatot egészítették ki ezek a csatornák, amelyek áhított és olykor elérhetetlennek tűnő fogyasztási cikkekhez segítették hozzá a magyarokat.

---

[1] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 61. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés, 2018. december 11.)
[2] Uo.
[3] A Kádár János nevével fémjelzett korszak kezdete és vége is több dátumhoz köthető. A magam részéről 1956. november 4. – Kádár a szovjet csapatokkal visszatér Magyarországra – és 1988. május 20. – Kádár leváltása az MSZMP főtitkári posztjáról és visszahívása a Politikai Bizottságból – közötti időszakot tekintem Kádár-kornak.
[4] A korabeli szóhasználatban a „keleti” jelzőt a szocialista országokra, a „nyugati” jelző pedig a kapitalista berendezkedésű országokra vonatkozott.
[5] W. Churchill 1946. március 5-én elhangzott fultoni beszédében használja először a kifejezést: „A baltikumi Stettintől az Adrián lévő Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinens teljes szélességében.” Ez később Európa kettéosztottságának metaforája, egyben az ezt szolgáló politikai döntéseknek, rendelkezéseknek valamint az ezeket megvalósító műszaki megoldásoknak a gyűjtőfogalma.
[6] Magyarország ironikus megnevezése, a szocialista táboron belüli megkülönböztetése leginkább 1968 és 1989 között.
[7] Ilyen a korszak útleveleinek témája, aminek bemutatásához Bencsik Péter A magyar úti okmányok története 1867–1989 című, kutatási eredményeit összefoglaló munkájának összegzését használtam. http://allamszocializmus.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=726115 (Utolsó letöltés: 2018. december 11.) Ugyanez mondható el a magyarországi határzár történetéről, amit Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában című, fentebb említett dolgozata alapján mutatok be.
[8] Számomra meglepő volt, hogy a disszidálás témája közel harminc évvel a rendszerváltás után mennyire feldolgozatlan.
[9] Hivatalos német neve magyarul: Antifasiszta védőfal. A kettéosztott Németország keleti feléből, a Német Demokratikus Köztársaságból (NDK) 1949 és 1960 között, 2,6 millióan települtek át a nyugati Németi Szövetségi Köztársaságba (NSZK). A további áttelepüléseket megakadályozandó 1961. augusztus 12-ről 13-ára virradó éjszaka lezárták a két Németország közötti határt, majd augusztus 15-én Berlinben megkezdődött a betonelemekből álló tényleges fal építése, ami 1989. november 9-én végleg értelmét veszítette.
[10] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 58. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés: 2018. december 11.) Horváth Attila itt arra utalhat, hogy a második világháború utáni évtizedekben a szocialista országok életszínvonala drasztikusan eltért a nyugati államok többségétől, nem beszélve az emberi szabadságjogok korlátozásáról.
[11] A Belügyminisztérium Politikai Rendészeti Osztálya (PRO) – 1945–1946 –, majd az Államvédelmi Osztály (ÁVO) – 1946–1948 – utódjaként Kádár János belügyminiszteri kinevezése után, 1948. szeptember 10-én a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) elnevezéssel létrehozott szervezet, amelynek hatáskörébe tartozott többek között az Államrendőrség határrendészeti szervezete, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság és az útlevelek kiállításának a joga is. Hivatalosan 1956. október 28-án oszlatták fel.
[12] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 60. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[13] Uo.
[14] A magyar könnyűzene indulása/megszületése nem köthető egyetlen konkrét dátumhoz. A magam részéről azonban elfogadom az NKA Hangfoglaló Program támogatásával 2017. március 3-án Egerben, a Zene Háza projekthez kapcsolódóan tartott workshopon létrejött szakmai „közmegegyezést”, miszerint kiindulópontnak az első hazai rock and roll felvétel megjelenését, azaz 1957. március 19-ét tekintjük.
[15] Marosán György (1908–1992) baloldali politikus, 1957 februárjától gyakorlatilag Kádár helyettese, 1960. január 15-ig államminiszter. 1962-től visszahívják tisztségeiből, 1965-ben kilép az MSZMP-ből.
[16] Gecsényi Lajos: A második „vasfüggöny” (1957), archivnet.hu, 7/3. (2007). http://www.archivnet.hu/politika/a_masodik_vasfuggony_1957.html (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[17] Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter június 27-én vágták át jelképesen a magyarországi „vasfüggöny”, technikai határzár egyik utolsó szakaszát.
[18] Gecsényi Lajos: A második „vasfüggöny” (1957), archivnet.hu, 7/3. (2007). http://www.archivnet.hu/politika/a_masodik_vasfuggony_1957.html (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[19] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 63. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés, 2018. december 11.)
[20] Személyes emlékem: a Kőszegen lakó nagymamámhoz 1985 és 1989 között rendszeresen utaztam egyedül vonattal. Szombathelyen szálltam át a kőszegi szárnyvonal szerelvényére, és minden alkalommal azonnal igazoltattak a civil határőrök.
[21] Gecsényi Lajos: A második „vasfüggöny” (1957), archivnet.hu, 7/3. (2007). http://www.archivnet.hu/politika/a_masodik_vasfuggony_1957.html (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[22] Húsz éve nyitották meg Magyarország nyugati határát, Múlt-kor.hu, 2009. szeptember 10.
https://mult-kor.hu/20090910_husz_eve_nyitottak_meg_magyarorszag_nyugati_hatarat
(Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[23] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 61. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés, 2018. december 11.)
[24]Személyes emlékem: anyai nagymamám hat testvére 1944 után is Romániában élt, így számtalan rokon, unokatestvér és másod-unokatestvér lakott Erdélyben. A nyolcvanas évek elejéről emlékszem arra a történetre, hogy valamelyik másod-unokatestvér megpróbált átszökni Magyarországra, de a határon a román katonák lelőtték.
[25] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 60. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés, 2018. december 11.)
[26] Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története 1867–1989, allamszocializmus.lapunk.hu. http://allamszocializmus.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=726115 (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[27] Dobos Sándor: Törvényes jog az utazás Magyarországon (1978), 24.hu,2010. október 26.https://24.hu/tudomany/2010/10/26/torvenyes-jog-az-utazas-magyarorszagon-1978/ (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[28] Uo.
[29] Barakonyi Szabolcs–Munk Veronika: Piros útlevéllel Jugóba, index.hu, 2015. október 11. https://index.hu/fortepan/2015/10/11/piros_utlevellel_jugoba/ (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[30] Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története 1867–1989, allamszocializmus.lapunk.hu. http://allamszocializmus.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=726115 (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[31] Bakró-Nagy Ferenc: Szalámival és merülőforralóval indultunk Nyugatra, index.hu, 2018. április 15. https://index.hu/fortepan/2018/04/15/vilagot_latni_a_szocializmusban_utazas_fortepan_nagykep/ (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[32] Horváth Attila: Az emberi jogok sorsa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában, Rendészet és Emberi Jogok, 1/1. (2001), 61. http://epa.oszk.hu/02200/02222/00001/pdf/EPA_02218_ReEJ_2011_01_033-064.pdf (Utolsó letöltés, 2018. december 11.)
[33] A honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény.
[34] A magyar fizetőeszköz egészen 2001. június 10-ig nem volt teljesen konvertibilis, azaz szabadon átváltható bármilyen más valutára. A valutakeret a nyugati országokba induló magyarok rendelkezésére bocsátott, azaz forintért megvásárolható konvertibilis valutát jelentette dollárban kifejezve. Bár a valutakeret a rendszerváltás után lassan elvesztette értelmét, megszüntetésére csak 1996. január elsején került sor.
[35] Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története 1867–1989, allamszocializmus.lapunk.hu. http://allamszocializmus.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=726115 (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[36] Személyes emlékem: annak az alföldi fiúnak az esete, aki valamikor a nyolcvanas évek elején, Sopron környékén szolgált határőrként, és egyik hajnalon többedmagával a Fertő tón keresztül távozott Ausztriába. Szüleit hónapokig vegzálta a rendőrség, útlevélkérelmüket pedig sokáig elutasították, így évekig nem láthatták a végül Kanadában letelepedő gyermeküket.
[37] Bíró József később fontos szerepet játszott Szolnok könnyűzenei életében, mivel a városban maradt fiának folyamatosan küldte a legújabb külföldi hanganyagokat, aki ennek is köszönhetően fontos szervezője volt a helyi dzsesszklubnak (Bíró Róbert személyes közlése alapján).
[38] György Sándor: „Maradjon csak az árulónak az egész nép megvetése” – egy vadászgép dezertálás margójára, Napi történelmi forrás, 2017. január 06. http://ntf.hu/index.php/2017/01/06/maradjon-csak-az-arulonak-az-egesz-nep-megvetese-egy-vadaszgepes-dezertalas-margojara/ (Utolsó letöltés 2018. december 11.)
[39] Személyes emlék: a családi legendárium őrzi édesanyám 1972-ben disszidáló unokatestvérének, pontosabban az itthon maradt anyukájának a történetét, aki a saját holmiját sem hozhatta ki gyermeke lefoglalt budapesti lakásából. Másik személyes emlék az utcánkban épülő, a nyolcvanas években kifejezetten modernnek számító emeletes ház története, amelynek tulajdonosa disszidált, és az épület nem sokkal később a TSZ párttitkárának a tulajdona lett.
[40] Lásd még: Újvárosi Viktor: Könyörgöm, csukjuk le!, Beszélő online, 4/4. http://beszelo.c3.hu/cikkek/konyorgom-csukjuk-le (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[41] Lásd: Csatári Bence és Jávorszky Béla Szilárd a témát is érintő kitűnő könyveit.
[42] Lásd például Hintsch György A veréb is madár (1968) című filmjét Kabos László főszereplésével.
[43] Lásd például az András Ferenc rendezte A nagy generáció (1985) című filmjét Cserhalmi György és Eperjes Károly főszereplésével.
[44] Legát Tibor: Rock Ceauşescu körül, Magyar Narancs, 2016. december 26. https://m.magyarnarancs.hu/zene2/rock-ceausescu-korul-hogyan-letezhetett-egy-magyar-rockzenekar-a-roman-diktaturaban-102032 (Utolsó letöltés: 2018. december 11.) Lásd még Józsa Erika A Metropol sztori című munkáját.
[45] A hatvanas évek második felére kerülnek a munkaerőpiacra a Ratkó-korszak első, ipari iskolát végzett gyermekei.
[46] Maga a közveszélyes munkakerülés fogalma már 1913-ban bekerült a jogszabályokba, majd a szocializmus időszakában új értelmet nyert. Az 1978-as BTK-ban szerepel, 1989-ben törlik el.
[47] A kilencvenes évek elejéig a személyi igazolványokban az állandó és az ideiglenes lakcím, az iskolai végzettség és a családi állapot mellett a munkahelyet – pontos címét, a munkavállalás kezdetét és a beosztást – is fel kellett tüntetni.
[48] Az 1950-ben bevezetett és 1992-ben megszüntetett, közokiratnak minősülő dokumentum, amelyben a munkáltatók a munkavállalók munkaviszonnyal kapcsolatos adatait (pl. belépés, kilépés) tüntették fel. A munkakönyveket a munkáltatók őrizték, kilépéskor adták át a munkavállalónak, hogy új munkahelyén leadhassa.
[49] Lendvai Emil: Vendégmunkásként az NDK-ban – Negyven éve indult az első csoport Szombathelyről, nyugat.hu, 2019. október 13. https://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/magyar_vendegmunkasok_ndk (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[50] Nagylaki Endre: Az orenburgi gázvezeték építése, 8/4. (2008). http://www.archivnet.hu/gazdasag/az_orenburgi_gazvezetek_epitese.html (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[51] Mivel a művészek többsége nem a magas kultúrát képviselő intézményekben, hanem a vendéglátóipar különböző egységeiben (pl. hajókon) dolgozhatott, a köznyelvben „vendéglátózásként” emlegették ezt a fajta külföldi munkavállalást.
[52] Kornai János megfogalmazása, Magyar Virtuális Enciklopédia. http://www.hunfi.hu/nyiri/enc/1enciklopedia/fogalmi/kozg/hianygazdasag.htm (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[53] Kemény- vagy konvertibilis, azaz szabadon átváltható valuta. A Kádár-korban az NSZK márka, az osztrák schilling, az olasz líra, a francia frank és természetesen az amerikai dollár számított a legkedveltebb és legkelendőbb ilyen fizetőeszköznek.
[54] A Meseautótól a Merkúrig: IKKA, Konsumex és más kiskapuk, Autószektor, 2018. március 02. http://www.autoszektor.hu/hu/content/meseautotol-merkurig-7-resz-ikka-konzumex-es-mas-kiskapuk (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)
[55] IKKA – IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció: ajándék- illetve segélyközvetítő intézmény, amelyen keresztül a hetvenes évek végéig a nyugaton élő rokonok, barátok ajándékcsomagokat vagy pénzt küldhettek a Magyarországon élőknek.
[56] Az 1951-ben létrehozott, de gyökereit 1773-ig visszavezető Bizományi Áruház Vállalat történetét lásd az 1991 óta részvénytársasági formában működő cég honlapján: http://bav.hu/cegtortene (Utolsó letöltés: 2018. december 11.)