Élet- és karrierinterjúk

A komoly nemzetközi sikereket is arató Késmárky Marika énekesnő 1941-ben született Budapesten. Öccse, Kálmán versenytáncos lett, ő maga pedig édesapja ambícióit váltotta valóra a világot jelentő deszkákon. Hatéves korától tanult zongorázni, két tanárnőhöz is járt. A budai Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban énektanára Sztojanovits Adrienne volt, az óraközi szünetekben pedig előszeretettel szórakoztatta a diákságot az éneklésével. Az érettségit követően Turán Lászlóhoz járt évekig énekelni tanulni, eleinte vele kezdett el haknizni, immáron fellépti díjért. Ehhez ORI-vizsgával kellett rendelkeznie, amit a belvárosi Semmelweis utca 1. szám alatt működő ORI-székházban tett le, és amely alkalommal szintén Turán László kísérte zongorán. A haknikról megosztotta emlékeit:

„A szervező összeállított egy négy-öt művészből álló csapatot, és azzal jártuk az országot. Halmy Gábor tipikusan a konferanszié-menedzsert testesítette meg. Sok kalandban volt részünk, az egyik eset különösen megmaradt az emlékezetemben, amikor télvíz idején az autónkkal eltévedtünk és bennragadtunk a sárban. Nekünk énekeseknek, művészeknek kellett kitolnunk onnan a gépkocsit. Fejünk búbjáig sárosak lettünk, miközben rövidesen felléptünk, nagy izgalom volt!”

A turnékat is felidézve elmondta, hogy

„1964-ben hívtak meg életemben először turnéra, mások mellett Toldy Máriával és Malek Miklóssal, a Balaton körül az ORI szervezésében. A muzsikusok tulajdonképpen a majdani Express együttes tagjai voltak, csak ekkor még nem hívták így őket. Amikor az együttesbe beszállt Solymos Tóni, nem volt szükség más énekesre, ráadásul ő többféle hangszeren is játszott, én pedig rövidesen úgyis kiszálltam volna a férjhez menetelem miatt. De amíg köztük voltam, nagyon jól éreztem magam velük, és nagyon sok dixielandet játszottunk.”

A már a hatvanas évek második felében megszaporodó nyugati fellépéseiről Késmárky Marika közölte:

„Voltak úgynevezett tartós szerződéseim, amelyekkel akár három hónapot is kint tölthettem, a belgiumi szerződésem is így köttetett meg 1965-ben. Ezek nagyon komoly erőpróbák voltak, jellemzően szállodák bárjaiban énekeltem. Jó tanulópénz volt, egyszerre éjszakai munkának és továbbképzésnek fogtam fel, ahol sok tapasztalatot lehetett összeszedni és anyagilag is meg lehetett erősödni. Ahhoz azonban, hogy megengedjék a tartós kiutazásomat, kellett az ORI engedélye is, ezenkívül hivatalosan szükség volt természetesen az Interkoncert hozzájárulására is. […] Vittem magammal azokat a nemzetközileg ismert dalokat, amelyeket szívesen énekeltem, és ezt hagyták is, hogy előadjam. Nem volt annyira szoros ellenőrzés, megbíztak bennem és a képességeimben, és ehhez nyilvánvalóan az is hozzájárulhatott, hogy a megrendelők tudták, milyen karakterben gondolkodnak, és ehhez milyen stílusú zeneszámok illenek.”

Az énekesnő nyugati karrierjében a nagy lendületet az jelentette, amikor a hetvenes évek elején a baden-badeni Südwest Funk (SWF) televíziós csatornán többször szerepelt, majd jelentkezett a tehetségkutató versenyükre, ahol felfigyelt rá egy német producer, aki még Budapesten is megtekintette a Béke Szálló kupolatermében. Ezután 1971-ben öt évre leszerződtette a hamburgi Philips céghez, és még ebben az évben készítettek egy nagylemezt. Az ezt követő években még számos kislemezt vettek fel németül, amelyeket kizárólag Nyugat-Európában lehetett kapni. Nagylemeze azonban Magyarországon a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) kiadásában nem jelenhetett meg.

Az Egy fiú a házból című Táncdalfesztivál-győztes daláról kifejtette, hogy

„a szerzők kerestek meg, hogy rám gondoltak ennek a szerelmes dalnak az eléneklését illetően. Ők azt gondolták, és biztattak is engem, hogy sikeres lesz ez a dal, ez azonban sokszor elmondható volt más szituációkban is, amikor pedig nem feltétlenül jött be a számításuk. Mindenesetre nagy reményekkel léptem – életemben egyébként először – a Táncdalfesztivál színpadára. Én különben nem éreztem soha azt, hogy melyik dal lehet sláger és melyik nem, igyekeztem mindig a lehető legtöbbet kihozni magamból minden szerzemény esetében. Még az első nagyszínpadi próba után sem voltam egyáltalán biztos abban, hogy díjazott leszek, de azért azt éreztem, hogy jó ez a szám. A mindent elsöprő siker érzése első alkalommal talán akkor fogott el, amikor először léptem közönség elé ezzel a dallal, és a tapsok nagyon lelkesek voltak. Aztán a döntőben ez csak fokozódott, ami végső soron a győzelmemhez vezetett. […] Nagy változást hozott az életemben, hiszen az akkoriban egyetlen, s így monopolhelyzetben lévő televízió közvetítette a műsorokat, amelyben az első díjat én nyertem el 1969-ben, s így egycsapásra közismert lettem az ország apraja-nagyja előtt. Sorra jöttek a rajongói levelek, kérték az autogramokat, de ezt akkor természetesnek fogtam fel. Azt is el kell árulnom ennyi idő távlatából, hogy a rajongói képeken nem mindig az én aláírásom szerepel, mert amikor külföldön jártam énekelni, akkor bizony a sógornőm – akinek nagyon hasonlított az aláírása az enyémre – besegített nekem. Úgy fogtuk fel, hogy az érdeklődőknek még mindig jobb úgy, ha kapnak tőlem valamit, mintha egyáltalán nem válaszoltam volna.”

Késmárky Marika 1971-ben még indult a Táncdalfesztiválon, majd évtizedekig az NSZK-hoz kötötte életét, amelyet jogilag az alapozott meg, hogy férjhez ment egy híres német filmszínészhez, Günther Stollhoz. Ezekben az években felvettek vele több kislemezt a nyugatnémet stúdiókban, énekelt a legelőkelőbb német szórakozóhelyeken, és még arra is futotta erejéből, hogy 1972-ben a Meine Liebe will ich dir geben című Ralph Siegel-szerzeménnyel elinduljon újdonsült hazájában (a magyar állampolgárságot megtartva) az Eurovíziós Dalfesztivál selejtezőjében, ahol ugyan nem lett első, de ezt nem élte meg kudarcként.

A Dschinghis Khan elnevezésű csapatot Ralph Siegel állította össze, ő volt a vezetőjük, a kinézetünket és összességében velük kapcsolatban mindent ő álmodott meg. Az énekesnő a felálló együttesre így emlékezik:

„Mindenki közül engem kérdezett meg elsőként, és én azonnal igent mondtam. A dél-afrikai Louis volt a táncosunk, a holland Jette vitte mellettem a másik női szólamot, ő a közöttünk legmagasabb német, Wolfgang felesége volt. Rajta kívül csak egy német volt még közöttünk, az ő neve sem utal erre, mert eléggé angolosan hangzik, Steve-nek hívták. Nekem is volt egy honfitársam a csapatban, Mándoki László. Eredetileg dobos volt, ő testesítette meg a bajuszos, hosszú hajú nomád férfit. […] Ralphnak egyébként az akkoriban népszerű Village People fiúegyüttes adta az ihletet, hogy összeállítson egy énekes csapatot.”

A zenekar belső viszonyairól elárulta:

„Jette és köztem volt egy kis villongás, mert Jette meg volt győződve arról, hogy a maga jogán került be közénk, közben pedig arról volt szó, hogy Wolfgang feleségeként jöhetett csak számításba. Igazából ő korcsolyában ért el sikereket, nem is volt igazi énekesnő, ennek ellenére magának követelte az első számú énekesnői posztot, és meg volt győződve arról, hogy ő jobban énekel nálam. Ralph vele is vette fel mindig az első szólamot, aminek az volt az oka, hogy őt lehetett iránytani az éneklésben, engem kevésbé, mert nekem addigra már kialakult stílusom volt. […] Ralphnak meggyőződése volt, hogy Jette szólamát lehet közülünk a legjobban utánozni, ami engem rosszul érintett, el is vette kicsit az önbizalmamat. Viszont neki volt egyfajta természetes talentuma, így nem ment énektanárhoz, egy idő után felnőtt a feladathoz. Nem is volt nagyon többszólamúság nálunk, unisonoban énekeltünk, amire még a kórus hangját is rávették. A különböző énekhangok keverése a stúdióban pedig már ugyancsak Ralph felségterülete volt.”

Az 1979-es jeruzsálemi Eurovíziós Dalfesztiválról, amelyen negyedik helyezést értek el névadó számukkal, a Dschinghis Khannal, kijelentette:

„Hiába maradtunk le a dobogóról, nekünk volt a legnagyobb sikerünk. Érdekes módon az első három helyezettről a későbbiekben alig esett szó, rólunk viszont annál többet beszéltek. De egyébként nem is tartottam igazságosnak az egész versenyt, mert szólóénekeseket versenyeztettek együttesekkel, ami szerintem nem lehetséges, nem ugyanaz a kategória.”

A nyugatnémet zenekart az 1980-as moszkvai olimpia ünnepségére is meghívták a szervezők a Moskau című dalukkal – még a kosztümjeiket is az olimpiai ötkarika színeihez igazították –, de a szovjet kommunista politika megakadályozta fellépésüket. Ugyanígy lemaradtak az 1986-os mexikói foci VB-ről is, mely alkalomra írtak egy dalt Mexico címmel, de oda sem jutottak el, állítólag az 1985-ös brüsszeli Heysel-stadionban bekövetkezett tragédia miatt. A siker egyik titkát az énekesnő abban látja:

„Igazán érdekes, hogy németül kellett mindenhol fellépnünk, hiába vettük fel angolul is a számainkat. Úgy látszik, nekünk az volt a különlegességünk, hogy németül énekeltünk, ezt várták el tőlünk, ez volt az eredeti, és a közönség is ennek tapsolt a legjobban.”

A világsiker fogadtatásával kapcsolatban rávilágított:

„Erre mindenki a saját habitusa szerint reagál, és felfoghatjuk ezt egyfajta személyiségpróbának is. Van, aki fennhordja az orrát, sőt azt hiszem, ez a legtöbb énekest eléri, ha nagyobb sikereket ér el. Mindez nálunk is tapasztalható volt, igaz, mindenkinél más-más mértékben. Volt, aki odáig jutott, hogy már nagyon elege volt az autogramosztásból, holott ennek alapvetően örülnie kellett volna.”

A Dschinghis Khan 1986-os feloszlása után Késmárky Marika állandó együttes nélkül ugyan, de időnként fellépett különböző rangos szórakozóhelyeken, ahogy fogalmazott:

„Imádtam swingeket, gospelt és spirituálékat énekelni. De meg kell, hogy mondjam, hogy ezek nem jelentenek az énekesi pályámon különösebben jelentős fejezetet, még akkor sem, hogy ha azt is hozzátesszük, hogy minden közönség számára ugyanazt a maximumot igyekeztem magamból kihozni, akár egy tévéshow-ban, akár egy kis klubban szerepeltem. Ekkoriban újra elkezdtek Magyarországra is meghívni, aminek szívesen eleget is tettem.”

1999-ben aztán újraalakult a Dschinghis Khan, még új lemezt is kiadtak, aminek meglátása szerint „semmi értelme nem volt, az emberek a régi slágereket keresték rajtunk, és azokat meg is adtuk nekik.”

Ekkor már nem volt ugyanaz a felállás, egy alkalommal mindössze hárman, Steve Benderrel és Mándoki Lászlóval léptek fel Japánban egy tévéműsorban nagy sikerrel. A rendszerváltozás után aztán megfordultak a Szovjetunióban, ahogy Kínában is (Dél-Koreában már 1990 előtt is jártak), és mindenhol nagy sikert arattak. Emellett a 2000-es években egyhónapos szerződésekkel óceánjáró hajókon is többször énekelt, amelyeken bejárta szinte az egész világot. Késmárky Marikával 2020 szilveszterén Moszkvában lépett fel utoljára az akkorra már személyi összetételében erősen megváltozott csapat, azóta az énekesnő visszavonult az énekléstől.