Élet- és karrierinterjúk

Kása Béla (1952) – Korniss Péter mellett – az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életmód legfontosabb vizuális megörökítője. Pécsett született, 1965-ben családjával Nyugat-Németországba költözött, ahol 1979-ben a kölni képzőművészeti főiskolán szerzett diplomát művészi fotográfia szakon. Európa legnagyobb képes magazinjainak, a Sternnek és a GEO-nak dolgozott, készített fotósorozatokat többek között nagyszebeni és macedóniai cigányokról. 1973 nyarán jutott el először Erdélybe, ami fordulópontot hozott az életében. Azóta rendszeresen visszajár és dokumentál. 1983-ban visszaköltözött Magyarországra, hogy közelebb legyen a neki mindennél kedvesebb erdélyi muzsikusokhoz. Az utóbbi négy évtizedben a népi kultúra elkötelezett kutatója, megőrzője és továbbadója. Zenél, népzenét gyűjt és fényképez Erdélyben, Moldvában és Gyimesben, de számos alkalommal járt Indiában a félnomád életmódot folytató tevepásztor rabari törzseknél is. Képeiből többek között Amszterdamban, Bécsben, Berlinben, Brüsszelben, Kölnben, Krakkóban, Lhaszában, Montrealban, New Yorkban, Párizsban, Prágában, Torontóban, Új-Delhiben és Washingtonban rendeztek kiállítást.

„Akkoriban Fenyő Miklósék rendszeresen zenéltek a Szent István Parkban, ültek a padok támláin, gitároztak, énekeltek, mi meg ott ólálkodtunk körülöttük, és néztük, miként rongylábaznak, rokiznak rájuk a nagyobbak. A barátaimmal gitárokat készítettünk, fából kivágtuk a testét, szereztünk hozzá pickupokat. Az első akkordokat Csomós Pityutól tanultam. 1965 nyarán Vajszlón az erdészetben lovat vezettem és facsemetéket egyeltem, az ezért kapott 300 forintot az akkor már a Nyugat-Németországban élő nővérem egészítette ki 600-ra, így végre vehettem egy orosz dobgitárt. Mondhatni, ekkor kezdődött a zenei pályafutásom. De még nagyon fiatalok voltunk. Hetedik év végén mi zenéltünk az osztálytánc alatt. Dobot az egyik körúti hangszerkölcsönzőből szereztünk. Az alkalmi zenekarban Nádas György Rigó volt az énekes, ifj. Jancsó Miklós Kuksi dobolt, Papolczy Karesz és én gitároztunk. Ilyen fantasztikus dolgok után kellett csomagolni, és itt hagyni a barátokat.”

„Anyámék megtudták, hogy létezik egy magyar gimnázium Nyugat-Németországban, Kastlban, és beírattak oda. Magunk között csak Kasztlinak hívtuk. Ebben a bencés kolostorban működő iskolában kemény kiképzést kaptunk, esténként nádpálcával vertek, ha rossz jegyet kaptunk. Naponta másfél órára hagyhattuk el a régi, dupla falú erődtemplomban kialakított internátust, ahol a lányokat teljesen elszigetelték tőlünk. Ha valami rosszat tettünk, »bevágtak leprába«, azaz a kimenő helyett mosogathattunk, vécét pucolhattunk. Kizárólag hétvégén engedélyezték, hogy elővegyük a lemezjátszókat és a hangszereket. Különben csak csönd és stúdium.”

„Még Kastlban az egyik barátom az édesanyjától fényképezőgépet kapott szülinapjára, őt nem érdekelte, engem igen, úgyhogy három-négy csomag élelemért elcserélte velem. Miután végeztem, a nővérem állást szerzett nekem az egyik karlsruhei fotósstúdióban, majd Düsseldorfben Ulrich Colling asszisztense lettem. De egy idő után már nem izgatott a reklámfotózás, úgyhogy 1973 nyarán felmondtam Collingnál, majd Deréky Géza barátommal autóstoppal eljutottunk Erdélybe. És onnantól gyökeresen megváltozott az életem.”

„Széken összebarátkoztunk a falubeliekkel. Gézával mindkettőnknek vállig ért a hajunk, a férfiak csipkelődve húzogatták, hogy »mi újság, kisasszony«. Én meg folyamatosan fotóztam a zenészeket. (…) Teljesen elvarázsolt a zene és a tánc. Visszafelé Budapesten Sanyi két kazettányi gyönyörű válogatást másolt át nekem. Rongyosra hallgattuk ezeket a felvételeket, ekkor ismertem csak meg a palatkaiakat, Icsánékat Székről, Halmágyi Mihályékat és Zerkuláékat Gyimesből. Később pedig, ahogy mi is többet tudtunk, tanultunk, 1976-ban Kölnben megalapítottuk a Cinege együttest. A Bokréta tánccsoportot kísértük, Kölnben és Berlinben készítettünk rádiófelvételeket. Kölnben rendszeres táncházat is tartottunk. Sokat köszönhetünk a hozzánk látogató magyarországi zenekaroknak, a Muzsikásnak, a Tékának, Sebőéknek, akikért a négyszáz kilométerre lévő Hamburgig vagy akár Bécsbe is hajlandók voltunk elutazni, hogy találkozhassunk és tanulhassunk tőlük.”

„Épp nemrég számoltam össze, hogy az elmúlt ötven évben összesen nyolcvan lemezborítóhoz – többek között a Muzsikás, Halmos Béla, Sebestyén Márti, Dresch Mihály, az Ökrös együttes, a Téka és a táncháztalálkozós albumok – használták fel a képeimet. Akkoriban kevés független fotós dolgozott, a népzene területén meg szinte egy sem. Én meg, miután közben zenéltem is, mindig kéznél voltam. Elsősorban beállított képeket készítettem, olyanokat, amit aztán lemezborítóra, plakátra, szórólapra használhattak.”

„1983-ban telepedtem haza. A martonvásári Százszorszép együttesben hallották, hogy korábban zenéltem a Cinegében, átjött a táncegyüttest vezető Salamon Erzsébet fia, Feri (Salamon Soma édesapja), hogy csatlakozzam hozzájuk, muzsikáljunk élőben a tánc alá. Ez volt a Lókötő együttes, amely alapvetően a tánccsoportot kísérte, és amellyel nyaranta legalább egy nagyobb utat tettünk, de szerepeltünk az egyik táncháztalálkozós lemezen is. A Lókötő után jött az Ördöngős, amellyel magyar népzenét játszottunk, majd a Kabóca, amellyel főleg moldvait és gyimesit. Ezekkel a zenekarokkal is sokat utaztunk. Majd jött a nagy váltás, a középkori zenét képviselő Igricek (ebben doboltam, énekeltem, tekerőztem), amellyel 2004-ben és 2007-ben két CD-t is megjelentettünk.”

„Évtizedek óta fényképezem az erdélyi zenészeket, ebből a sorozatból bő húsz éve egy könyv is született. Azok a zenék! És azok a hihetetlen hangszerek, amelyeket a nyugati világból jött emberek meg sem tudtak volna szólaltatni! Senki sem fényképezte korábban őket. Úgyhogy nekiláttam végigjárni a falvakat. Amikor alkalom adódik, ma is fotózok. Legutóbb tavaly jutottam el Erdélybe, idén tavaszra is voltak ilyen tervek, de a koronavírus felülírta. Miközben itthon néha eszi a penész a diákat, negatívokat.”

„Sokat fotóztam a hortobágyi pásztorokat, a dobrudzsai, erdélyi és moldvai vándorcigányokat, a kőrösrévi fazekasokat, az ír modern nomád szekereseket vagy egykor a nógrádi Terényben az embereket, házakat. Erdélyről szintén rengeteg anyagom van, 1973 óta rendszeresen kijárok, például sokszor megfordulok a feketetói vásáron.”

„1998-ban jutottam el először Indiába, a Magyar Intézet akkori igazgatója, Betlenfalvy Géza szervezett nekem kiállítást Delhiben, az irodájában megakadt a szemem egy régi fotós könyvön, melyet az indiai olasz nagykövet készített a rabarikról még a hatvanas években. Szép szál magas emberek, fehér ruhában, fehér turbánban, és nagyon mások, mint akik azon a vidéken általában laknak. Megtudtam, hogy ez a törzs Gudzsarátban, Budzs környékén él, közel a pakisztáni határhoz. Nem győztem ámulni, alig egy hét alatt 32 tekercs filmet fényképeztem el, ami több mint 1100 fekete-fehér képkockát jelent. És annyira bejött az a vidék, hogy azóta is visszajárok oda. A legutóbbi volt a kilencedik alkalom.”

„Mindig is a hagyományos emberi közösségek érdekeltek. Erdélyben – nagy szívfájdalmamra – idővel kihaltak a zenészek, felbomlottak a közösségek. A kilencvenes évek végén viszont Indiában rácsodálkoztam, hogy jé, ezek ugyanazok a közösségek, csak pár ezer kilométerrel keletebbre. És ott még a zenészek abból élnek, hogy zenélnek. Mert ott még szükség van a zenéjükre.”

„Visszajáró típus vagyok. Főleg oda, ahol korábban jól éreztem magam, befogadtak, elfogadtak (ez utóbbi nagyon fontos), és minden helyzetben engedtek fényképezni. Az érdekel, hogy a kis kunyhóikban hogyan élik meg a mindennapjaikat az emberek. Hogyan esznek, alszanak, táncolnak, zenélnek. Európában ezt nem nagyon találtam. Gyerekkoromból ezek az ideák maradtak meg, a szabad élet illúziói. Ahogy nagyapámék ormánsági falujában, Vajszlón a falu végén a cigánysoron a házak előtt égett a tűz, legelésztek a lovak, lengedeztek a színes ruhák, a háttérben szólt az ének vagy a zene. És mindig jókedvűek voltak. Legalábbis így emlékszem.”