Tanulmányok

Az ifjúsági zene művelőinek és hallgatóinak az 1950-es évek második felében a korszak politikai berendezkedéséből adódóan nemcsak az ideológiai alapú ellenérzésekkel kellett szembenéznie, hanem azzal is – ez is a korszakból eredő jelenség –, hogy bizonyos daloknál csupán az „üzenet” egy része jött át, pont úgy, mint a folyton zavart nyugati rádióállomások műsoraiból. Az adott időszakban ugyanis a lakosság többsége számára az angol nyelv ismerete nem volt adott, s mivel a dalok szövege így ismeretlen maradt, ez csak fokozta a zene vonzerejét, növelve titokzatosságát, termékeny félreértéseket hozva létre. Ezt a szituációt nagyon pontosan és érzékletesen fogalmazta meg Bereményi Géza az I love you so című dalban másfél-két évtizeddel később.

Tegyük hozzá: bár ma már evidenciának számít, hogy a populáris zene nyelve az angol, az 1960-es évek elején még nem ez volt a helyzet: mint sok másban, ebben is a The Beatles nyitott új paradigmát. Bár 1964-ben első, nem igazán sikeres franciaországi turnéjuk idején még engedve a korszak elvárásainak készítettek  német nyelvű verziót két slágerükből (She Loves You – Sie liebt dich, I Want to Hold Your Hand – Komm, gib mir deine Hand), ezt követően nem voltak hajlandóak erre, s univerzális hatásukat jól mutatja, hogy ettől kezdve ez a gyakorlat megszűnt.

A hazai ifjúsági zenekarok számára tehát a hivatalos érvényesülésüket az is megnehezítette, hogy többségük nem ismerte/nem értette a korabeli angolszász dalok szövegét, a kurrens táncdalok szövegével pedig nem tudott azonosulni, sőt azok kifejezett ellenszenvet váltottak ki belőlük. Művelői közül nem kevesen úgy gondolták, hogy ez a zene magyarul nem megszólaltatható – közülük sokan a mai napig nem revideálták ezen álláspontjukat –, ráadásul szembe kellett nézniük azzal a veszéllyel, hogy nemcsak elveszítik addig megszerzett népszerűségüket, amennyiben ezzel próbálkoznak, hanem végképp megbukhatnak, ugyanis a közönség szemében a magyar nyelvű dalok eleve a megvetett slágerekkel voltak egyenlők, ebből adódóan hallani sem akartak arról, hogy ezeket elfogadják. Bár tudunk arról, hogy léteztek szórványos próbálkozások az 1960-as évek közepén angol nyelvű dalok írására, az azonban teljesen evidens volt az ezzel kísérletezők számára is, hogy a korszak viszonyai között ez totális zsákutcának tekinthető.

Az egyik lehetséges út az instrumentális dalok komponálása volt több okból is. Először is az 1960-as évek első szakaszában a beat áttörése előtti időszak stílusirányzatai erősen polarizáltak voltak e tekintetben: Phil Spector producer ekkor teremtette meg a lányzenekart mint  populáris zenei jelenséget, és léteztek kifejezetten vokális jellegű stílusok, mint a doo-woop,  illetve az instrumentális jellegű surf rock. Utóbbinak Duanne Eddy volt az úttörője, majd őt követték az Egyesült Államokban a The Ventures, a The Spotnicks, a The Tornados, majd számtalan más zenekar, az Egyesült Királyságban pedig mindenekelőtt a The Shadows, akiknek a zenéje a legnagyobb hatást gyakorolta a korszak hazai együtteseire. Elsősorban az ő dalaikat játszották a fent említett irányzat képviselői közül, s a hangszeres szerzeményekben is jól kihallható hatásuk.

A hazai rockzene ugyanis – bár ezt nem igazán szokásos emlegetni – az instrumentális dalokkal indult. A Metro, az Atlantisz, a Scampolo, a Liversing, az Illés mind írtak ilyen jellegű dalokat (több esetben a zenekar szignálja az évtized első-második felében egy hangszeres saját szerzemény volt), s ezek közül elég sok lemezre is lett rögzítve. Az instrumentális zenének volt egy hallatlan előnye: nem kellett csatákat vívni a Sanzonbizottsággal,^[1] a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat korifeusaival, merthogy egy C-dúr akkordot nehezen lehetett rendszerellenesnek minősíteni. A zenekarok mégsem léptek erre az útra, sőt mi több: az 1960-as évek végére ez az irányzat teljesen háttérbe szorult, a nagylemezt készíthető együttesek albumain csak mutatóban szerepel egy hangszeres kompozíció.

Az 1970-es években megjelenő új stílusirányzatok, mint a dzsesszrock egyes képviselői (Mahasvishnu Orchestra) esetében ismét megjelentek a szöveg nélküli szerzemények, nem beszélve az elektronikus rock képviselőiről (Tangerine Dream), ennek azonban szinte semmilyen hatása nem lett, már ami a hivatalos érvényesülést illeti. A korszak instrumentális zenét játszó formációinak (például az East Solaris) vesszőfutása jól példázza a hivatalos intézmények hozzáállását, ami különösen annak fényében érdekes, hogy a korszak rockzenekarainak problémásnak minősített szövegeivel ellentétben eme formációk még az általuk kiváltott reakciók szempontjából se tekinthetőek nehézkesnek, mégsem kaptak lehetőséget.

Mi lehetett az oka annak, hogy az instrumentális zene egy kihagyott lehetőség maradt a hazai rockzenében? A hivatalos intézmények ellenállásán túlmenően az 1960-as évek második felében a közönség érdeklődése is határozottan a vokális zenék felé fordult. Miklós Tibor, a Rockszínház vezetője szerint a közönség türelmetlenül várta a koncertek énekes blokkjait.^[2] A vokális zene előtérbe kerülésével a hazai ifjúsági zenekarok előtt felmerült a dilemma: vállalják- e, hogy anyanyelvükön megszólaljanak, vagy ragaszkodjanak az angolszász slágerek interpretálásához? Az utóbbi esetnek az is lett a következménye, hogy a nyilvánosság csatornáit nem sikerült meghódítaniuk – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat ugyanis az 1960-as évek végétől már nem látott fantáziát abban, hogy angol nyelvű dalokat jelentessen meg a hazai együttesek előadásában –, így a saját repertoárt ki nem alakító együttesek számára a koncertezés maradt mint lehetőség, illetve – amennyiben esélyük nyílott rá – a külföldi vendéglátóiparban tevékenykedhettek.

Az angol nyelvű dalok írása – bár szórványos próbálkozások, ahogy már említettem, előfordultak – valójában a korszak viszonyaiból adódóan nem volt opció. Szörényi Szabolcs elmondta egy visszaemlékezésben,^[3] hogy amikor felmerült, hogy szöveges dalokkal álljanak elő, az angol nyelvű dalok komponálását azonnal elvetették mint teljes abszurdumot.

Az 1960-as évek végére kibontakozó magyar nyelvű ifjúsági zene létrejöttével az a helyzet állt elő a zenekarok számára – amennyiben nyugaton is hírnévre akartak szert tenni –, hogy legjobb esetben angolra kellett lefordítaniuk dalaik szövegeit, ami különösen abban az esetben volt problémás, amikor ezek erőteljesen reflektáltak a korszak hazai viszonyaira. Mindehhez hozzájött még a korra jellemző rendkívül csekély mértékű angolnyelv-tudás, ami a promóció, az adminisztrációs ügyek szempontjából is óriási hátrányokat okozott, valamint a nyugati világ polgárai számára rendkívül furcsa és zavaró akcentus. A hazai kultúrpolitikának a potenciális karrierek kibontakozást gátló-sorvasztó intézkedésein túl a fent említett tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy szó szoros értelemben nemhogy 1981-re – amikor Erdős Péter, az MHV vezetője prognosztizálta és ígérte^[4] –, de napjainkig sem született világsztárunk.

Amennyiben az ifjúsági zenekarok ragaszkodtak ahhoz, hogy magyar nyelven adják elő dalaikat – amint ez az 1980-as évek underground szcénájának képviselői esetében történt –, úgy pedig csupán egyfajta unikumként (vagy hungarikumként) tekintettek rájuk, a klubkoncertezésnél többet nem érhettek el a nemzetközi zenei színtéren.

Más volt a helyzet a keleti blokk országaiban, ahol erre minden különösebb hátrány nélkül lehetőség nyílott. Ennek ellenére érdekes módon a magyar zenekarok vasfüggöny mögötti karrierje később, az 1970-es évek első felében indult be igazán. Kezdetben elsősorban a környező országok egykor Magyarországhoz tartozó területein – Felvidék, Vajdaság – ismerték meg őket, majd következett Lengyelország, amely az 1960-as években – a különutas Jugoszlávia után – a legnyitottabb volt az ifjúsági zene szempontjából, s az angolszász együttesek is rendszeresen adtak koncertet az országban. 1965-ben fellépett az Animals, két évvel később a The Rolling Stones, tehát a lengyel fiatalság számára sokkal nagyobb mértékben volt adott az összehasonlítás alapja, mint a Varsói Szerződés olyan államaiban, mint például Magyarország, ahova kevésbé vagy egyáltalán nem juthattak el a nyugati együttesek.

Elsőként a Pápay Faragó-féle Syrius kezdett koncertezni a KGST-tagállamokban, egész konkrétan Lengyelországban. Mint Rákosi László, a zenekar akkori ritmusgitárosának egy interjújából kiderül,^[5] nem véletlenül nevezték el a későbbiek folyamán ezeket a közép-kelet-európai koncertkörutakat a zenészek vajaskenyértúrának, ugyanis egy másfél hónapos turnén annyi pénzt kerestek a zenekar tagjai, hogy egy kisebb ház felét meg tudták volna vásárolni a bevételből. A korszak legfontosabb fóruma, ahol a formációk be tudtak mutatkozni, a Világ Ifjúsági Találkozó (VIT) volt, amelyek közül külön is kiemelném az 1973-as kelet-berlini VIT-et. A szervezésben részt vett Marton Frigyes, a Rádiókabaré létrehozója, a Mikroszkóp Színpad későbbi rendezője is, aki a korszak több nagyszabású eseményét, így például a Színészek-Újságírók Rangadóját (SZÚR) is rendezte. A hazai együttesek közül az Omega, az LGT, a Bergendy lépett fel a rendezvényen, amelyet egyébként Marton szerint nem volt egyszerű feladat megvalósítani. „Akkoriban ez a műfaj ott tiltott gyümölcsnek számított, az NDK-vezetők kiütést kaptak tőle” – nyilatkozta.^[6] Az NDK-ban akkor még nem igazán volt ez a műfaj ismert, így a magyar együttesek egyfajta mintaként – no és a nyugati bandák pótlékaként is – funkcionáltak, közülük is leginkább az Omega, a következő években több olyan NDK-s beatgroup alakult, amely mind zenében, mind színpadi kiállásban őket utánozta. Az NDK abból a szempontból is eltérő szerepet töltött be a hazai zenekarok szempontjából, hogy itt jelentek meg az első, a keleti blokk számára készített nagylemezeik. A sort az Illés nyitotta 1972-ben. (Ők egyébként csupán néhány alkalommal koncerteztek pályafutásuk során a közép-kelet-európai régióban, mindössze egy lengyel és egy kelet-német turnét bonyolítottak le.) Lemezüket egy koncertkörútjuk során készítették az NDK lemezgyártó vállalat, az Amiga ottani stúdiójában. Addigi repertoárjukból rögzítettek egy albumra valót német nyelven – a dalok szövegei többnyire az eredeti szövegek német nyelvre átültetve. Őket követte az LGT és a Fonográf, akik nagylemezt nem, csupán kislemezeket, illetve rádiófelvételeket készítettek. Presser Gábor erre úgy emlékezett vissza, hogy nagyon nehezen tudták megoldani, hogy nevetés nélkül felénekeljék a dalokat, annyira komikusnak hatottak számukra szerzeményeik német nyelven. A Bergendy esetében egy fordító készítette el a dalaik fordítását, majd leírta – nem fonetikusan – azokat Demjén Ferenc számára, és korrepetálta őt a lemezfelvételek során.

Az Omega, a Skorpió vagy a Generál lemezt ugyan nem jelentettek meg az NDK-ban, de rendszeresen koncerteztek és nagy népszerűségre tettek szert, úgy, hogy dalaikat hol anyanyelvükön, hol németül, hol angolul adták elő. Lengyelországban, a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában és Kubában az együttesek általában ragaszkodtak a magyar nyelvhez, igaz, hogy például a szovjet turnék inkább a túlélésről és az üzletelésről szóltak, mintsem a zenéről.

A magyar zenekarok legerősebb bázisa kétségtelenül Lengyelország volt a korszakban, az LGT-nek egy koncertlemeze is megjelent 1976-ban Locomotiv GT in Warsaw címmel, amely annak ellenére óriási példányszámban kelt el, hogy a felvétel rendkívül kezdetleges technikai körülmények között készült, minden utómunkálat nélkül. Az együttes népszerűségét jól mutatja, hogy a Ringasd el magad c. dalukat a közönség „magyarul” énekelte az együttessel közösen. A magyar rockzenekarok népszerűségét jól jelzi az is, hogy többen azért kezdtek el magyarul tanulni, hogy megértsék, miről szólnak dalaik. (Igaz, az Omega esetében nyugat-európai példa is van erre, svájci rajongói klubjuk újságjában például közölték dalaik magyar nyelvű szövegét – igaz, fonetikusan, ahogy hallás alapján leírták, de a klub tagjai közül is többen tanultak magyarul, s az együttes nagyszabású Kisstadionban megrendezett koncertjeire is eljöttek.)

A Piramis is sokat köszönhetett a lengyel közönségnek. A Budka Suflera nevet viselő helyi együttessel is turnéztak, nem beszélve az angol Mud nevű slágeregyüttesről, akiknek az előzenekaraként játszottak egy turnén. A katowicei fellépésükről a Magyar Televízió is készített filmanyagot, melyet egy évvel később tűztek műsorra a Péntek esti randevú című műsorban, aminek hatására kitört a Piramis-őrület hazánkban.

Az NDK-val ellentétben Lengyelországban készített nagylemezt a Generál is, angol nyelven – akárcsak a Locomotiv GT Motor City Rock címmel 1975-ben Csehszlovákiában – 1978-ban, amelynek érdekessége, hogy Galla Miklós írta a szövegeket, akárcsak az 1974-ben induló Illés 1980-ban Csehszlovákiában készített albumának, amit egyébként Magyarországon nem is hoztak forgalomba.

Elvétve ugyan, de előfordult az is, hogy lengyelre is átültettek egy-egy dalt a közönség kedvéért, mint a P. Mobil esetében, akik egyik legismertebb slágerüket, a Kétforintos dalt lefordították a vendéglátó ország lakóinak nyelvére, akik igencsak hálásak voltak ezért a gesztusért.

Törökország nem tartozott a szovjet érdekszférához, ugyanakkor érdekes megemlíteni mint olyan országot, ahova szintén több zenekar – így az Omega és az LGT is – eljutott, nem beszélve a Skorpióról, akik dalban is megörökítették élményeiket A Boszporusz partján címmel.

A se nem keleti, se nem nyugati államnak tekintett Jugoszlávia sem számított elhanyagolható területnek a magyar rockzenekarok szempontjából. Az Illés 1968-ban már koncertezett a Vajdaságban, a szabadkai stadionban rendezett Gitariada nevű rendezvényen egyértelműen ők aratták a legnagyobb sikert, holott több helyi együttes is színpadra lépett, köztük olyanok is, amelyek a nyugaton akkor már létező, sokkoló színpadi mutatványokkal – hangszertörés, gyújtogatás a színpadon – operáltak, amelyet egyébként az együttes tagjai az itthoni sajtóban megjelent nyilatkozatukban „az értelmetlen indulatkeltés eszközeinek” aposztrofáltak.^[7] A Syrius, valamint a Taurus több sikeres országos turnét játszott le az országban – igaz, ez utóbbi zenekar számára ez csupán erkölcsi sikert jelentett, anyagit nem, sőt éppen ellenkezőleg, a szervező ugyanis a teljes bevétellel megkárosította őket, megadva ezzel az utolsó lökést az együttes feloszlásához. Egy másik fontos esemény, amelyen a hazai rockszíntér képviselői is felléptek, az 1981-es, a belgrádi Hippodrome lóversenypályán rendezett rockfesztivál volt, ahol az Új Skorpió és a V'Moto-Rock zenélt, s amelynek külföldi sztárzenekara az Iron Maiden volt.

Az 1980-as évek a hazai rock közép-kelet-európai világsztárságának a megszűnését hozta magával. Az 1981 decemberében bevezetett szükségállapotot követően Lengyelországban egyre kevésbé adódott koncertezési lehetőség, a régió országai közül leginkább a Szovjetunió maradt elérhető, mely egyébként milliószámra importálta a magyar populáris zenei lemezeket, anélkül, hogy ezekért jogdíjat fizetett volna az előadóknak. Érdekesség, hogy az 1975 és 1982 között megjelent hazai nagylemezeken oroszul (és angolul) is fel voltak tüntetve a dalok címei a lemezborítón, ezzel is jelezve az import fontosságát. A P. Mobil után ekkor látogatott el a Nagy Testvérhez a Piramis (esetükben a turné jelentős mértékben hozzájárult a kohézió meggyengüléséhez), az Edda, a V' Moto-Rock (ők ezt kapták jutalmul a remélt egyesült államokbeli turné helyett az Interkoncerttől), az LGT (ők három alkalommal is) és a Varga Miklós Band a Karthago helyett, amely nem sokkal a lekötött koncertkörút előtt megszűnt, az illetékesek azonban erről nem értesítették a helyi szervezőket, hanem szó nélkül kiküldtek egy másik zenekart helyettük. Az Omegának, Kóbor Jánosnak a Kisstadionban nyújtott, a korszakban emlékezetesen botrányos produkciójának köszönhetően sikerült elkerülnie eme szabadon választott kényszerkört. Solti János, az LGT dobosa elmondta, hogy amikor megpróbáltak kibújni a turné teljesítése alól, közölték velük, hogy ebben az esetben nem mehetnek Angliába koncertezni.

Az 1980-as évek kialakuló szcénáinak képviselői már szinte csak Nyugat-Európára koncentráltak, kizárólag az Európa Kiadó játszott egy rövid turnét 1989-ben Lengyelországban.

A rendszerváltás az addigi adminisztratív korlátok lebontása mellett immár lehetőséget teremtett a magyar nyelven való éneklés egyeduralmának megtörésére is. Ennek eredményeképpen a kortárs hazai zenekarok – különösen a rockban jelentős ez a tendencia – angol nyelven írják dalaikat. A világsztárságot azonban mindezek együttes megléte sem hozta meg. Figyelembe véve a zenekarokat övező népszerűség mértéket, megállapítható: saját hazájában próféta (de legalábbis sztár) még mindig csak akkor lehet valaki, ha magyarul énekel. Még akkor is, ha „a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki”.^[8]

---

[1] A Sanzonbizottság a dalszövegekkel foglalkozott, pontosabban ezekre hivatkozva dobott vissza egyes számokat. Például az Illés Az utcán című dalát elutasították, Bródy Jánosnak pedig kellett írnia egy pozitív verzét a végére. Sőt, olyan eset is előfordult – Horváth Attila említette –, hogy elutasítottak egy szöveget, amivel csak egy probléma volt: szerzőjét úgy hívták, József Attila. Ezzel szemben a fent említett együttesek hangszeres szerzeményei minden gond nélkül lemezre kerülhettek.
[2] „Ünnep volt minden este” – Miklós Tibor-interjú, in: Sebők János: Magya-rock I., Zeneműkiadó, Budapest, 1983, 63.
[3] Lásd: Kocsis L. Mihály: Énekelt történelem, Zikkurat, Budapest, 1999, 50.
[4] Magyar Ifjúság, 1979. február, illetve Rockévkönyv, 1981.
[5] Bálint Csaba: Beatinterjúk I., Magyarock Hírességek Csarnoka Egyesület, Budapest, 2017.
[6] Marton Mária: Marton Frigyes, Print, Budapest, 2002, 159.
[7] Végh Miklós: Kapuk előtt?, 1968. augusztus.
[8] Részlet a Fonográf Edison Magyarországon című számából.