Élet- és karrierinterjúk

Jobbágy Gyula az egyetemre kerülése első napjától a Közgáz Klub szervezőjeként munkálkodott. A klub új koncepciója 1976-ban indult, teljesen újragondolta a helyet, és felállított a diákokból egy szervezőgárdát. Hétközben mindennap más program volt. A politikai klub, a Polvax önmagában is híressé vált, hetente néha ezer ember is megjelent, ilyenkor a klubesteket a legnagyobb előadóban tartották:

„A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán ez a klub olyan különleges, a politikát is befolyásoló tényezővé vált, hogy az egyetemről és országból való eltávolításom után be is tiltották.  1976 őszén pedig elindítottam a szombati Közgáz Klubot. Ez komoly bevételt is jelentett, amiből aztán finanszíroztunk minden más programot”

– emlékezett vissza. Hajnal Gábor is segített neki:

„Hétvégéken […] Hajnal Gábor segített a könnyűzenei programot feldobni, mert előttünk szombatonként csak egy Happening nevű együttes játszott tánczenét a kis klubban, körülbelül száz embernek. De ég és föld volt a korábbi meg a későbbi élet, könnyűzeneileg mindenképpen. A tényleges szervezést én csináltam, Gábor a kapcsolataival segített, hisz már akkor is minden zenekart és zenészt ismert, adta a kapcsolati hálóját. A szombati klubnapjainkra több ezer tagsági igazolványt adtunk el. Tagsági nélkül fiúk nem jöhettek be, csak lányok. Csak a nagyobb fesztiválokra nem kértünk tagságit. A tagságik persze külön bevételt is jelentettek, de leginkább azért volt rájuk szükség, hogy a Bakáts téri galeri tagjai ne jöhessenek be balhézni szombatonként. A klubban ekkor körülbelül százötvenen dolgoztak önkéntes szervezőként, plusz voltak a rendezők, ruhatárosok, pénztárosok, akik szintén diákok voltak, persze nekik szombatonként fizettünk, köztük voltak komoly karatés srácok is.”

Fotó: Jobbágy Gyula archívumából

Jobbágy Gyula az egyetem után már nem tudta kikerülni a katonaságot, 1977 őszétől Zalaegerszegre kellett mennie, ekkor át kellett adnia a klub vezetését egy rövid időre a diákoknak, köztük a fiatal Szanyi Tibornak: „Tibi a szombat esti klubbot kapta felügyeletre. Le is kellett váltanom rövid idő után. 1977-ben kellett megszívnom az igazi katonaságot. Egy első lépcsős alakulathoz kerültem. Onnan nem lehetett csak úgy ellépni, de egyszer csak kaptam egy levelet a klubból, hogy: »Gyula, baj van«. Azt kell tudni, hogy volt egy ún. »fekete kasszánk«, hisz a ruhatárban is keletkezett extra bevétel a borravalókból, továbbá voltak olyan elővételi jegyek, amiért végül nem jöttek el, ezeket a pénzeket éveken át gyűjtöttük, mert volt pár olyan produkció, amit egyszerűen nem lehetett hivatalos úton intézni. Komoly pénzek jöttek össze.”

Bálint Csaba interjúalanya a legendás Rockreflektor-koncertekről is beszélt: „Lehetőséget akartunk adni olyan vidéki zenekaroknak, akik tehetségesek voltak, de a Budapest-központúság miatt senki sem halott róluk. Hajnal Gábor ismerte ezeket a zenekarokat, tulajdonképpen ő találta ki, hogy kik lépjenek fel. Ezek a koncertek rendben lementek, így került az Edda, a Rolls, az East, a Prognózis stb. először budapesti közönség elé.  De én mindig tovább akartam lépni, és amikor a nyolcvanas évek elején beállított az URH-ból Müller Péter és Menyhárt Jenő, és azt mondták, hogy »Gyula, az a híred, hogy te az ilyen dolgokat támogatod, és mi itt vagyunk«, majd megmutatták a szövegeket, és azok kurva jók voltak, azonnal mondtam, hogy jó helyre jöttek. Szintén ez volt a VHK-val, Grandpierre Attila pont olyan értelmes és izgalmas volt, mint az előbbi kettő, és a Bizottság ugyanez volt, nyilván segítettem nekik, részemről a szerencse. Bernáth(y)-val mindenféle összművészeti dolgokat is csináltunk a klubban. Ekkor azonban már nem Rockreflektorként folytattuk, mert ezeket a zenekarokat már a Gábor nem bírta, de így a Közgáz lett a központja annak a punk és alternatív hullámnak, ami aztán a nyolcvanas években teljesedett ki.”

Az 1979-es rockfesztiválra így emlékezett vissza:

„Korábban mindig megadták az engedélyeket a rendőrségen, de amikor az 1979 decemberi kétnapos rockfesztivállal kapcsolatban mentem intézkedni két nappal a rendezvény előtt, akkor megtagadták az engedélyt. Mind a hatezer jegy elkelt elővételben, és akkor ott álltam a folyosón, hogy na most mi legyen? Fogtam magam, és bemondtam a Rendőrségen, hogy: »Rendben van, el van adva hatezer jegy, jelentsék be maguk, hogy a Rockfesztivál elmarad.« Ezek után összeültek gondolkodni, majd behívtak, hogy: »Jobbágy elvtárs, valami megoldást nem tudunk kitalálni?« »De hát mi a probléma?« Na, erre nem tudtak válaszolni, így előadtam, hogy az alagsorban berendezek egy »kaja, pia, mindent«, oda elbújhatnak a rendőrök, és ha mégis valami miatt szükség lenne rájuk, akkor már a helyszínen vannak, mire azt mondták: »Ez megnyugtató«.”

1979. december 16-án, ennek a fesztiválnak a második napján lépett fel a Beatrice.  Jobbágy Gyula saját együttese, a Neoprimitív is koncertezett, pont a Beatrice előtt: „Feró viszont akkor még nem nagyon ismerte zenekarunkat, nem tudta, hogy milyen elsöprő sikerünk van a »hazai« közgázos közönség előtt, és nagyon megzavarta a tomboló sikerünk. Tulajdonképpen érthetetlen volt neki, mert valószínűleg arra számított, hogy a Beatrice előtt fellépőket a közönség majd a pokolba kívánja. Hát nem ez történt, így a végén a Beatrice technikusai kikapcsolták a mikrofonjainkat, és így nem is tudtuk végigjátszani, amit akartunk”. Feróval egyébként már ekkor is jóban voltak, ez csak egy akkoriban szokásos affér volt. 1982-ben Balatonfüreden Feróval, Trunkos Andrással és a Neoprimitíves Földes Péterrel egy koncertre megalakították az Árnyékszék együttest a Neoprimitiv által írt zenét adták elő.

Visszatérve a Közgáz Klub történetére: 1981-től, de a plakátokon is jól láthatóan 1982-től már egészen biztosan megszaporodtak a Közgázon a punkkoncertek is:

„Ekkoriban Wilpert Imre, akivel jóban voltam, pozícióba került az MHVnál, hozzá tartozott a Start márka, hozzám jött tájékozódni, hogy kikkel lenne érdemes foglalkozni. Mindenkit elmentem megnézni, elmentem az ETA, Spenót. Sikátor stb. próbáira is. Akik még próbálni se tudtak sehol, azoknak adtam az egyetemen próbatermet. A punk közel állt hozzám. […] A közgázos újhullámos koncertekre ezeknek az együtteseknek is az akkoriban legjobb Omega-cuccot béreltem, Béka, Nemes Laci és Csabai Tibi, az Omega roadjai nehezen viselték ezeket a koncerteket. Hát igen, ezek az együttesek nemcsak, hogy nem nagyon tudtak zenélni, de a cuccot is gyakran szétrombolták. Mikor felkaroltam őket, akkor nem csak próbateremmel, fellépési lehetőséggel tettem ezt, de vidékre is vittem őket, meg különböző egyetemi klubokba is. Gyakran én konferáltam ezeken a koncerteken, élveztem az egészet. Tudtam, hogy engem megfigyelnek, de azt nem, hogy őket is.”

Jobbágy Gyula saját bevallása szerint idővel egyre radikálisabb lett. A „Lépjünk ki a KISZ-ből!” szervezetet úgy kezdte, hogy egy kiáltványt aláíratott huszonöt emberrel. Kilépési hullámot szervezett, de a második körben lebuktak:

„A huszonöt belső körös bizalmasomban még nem volt lyukas a zsák, de a következő ötvenből már volt, aki azonnal jelentett a megfelelő helyeken.” A harmadik napon reggel arra érkezett az épületbe, hogy a bejáratnál munkásőrök felügyelete mellett egy több méteres molinón olyan jelszavak szerepeltek, amiket ők álmukban sem gondoltak. Összehívta a társaságot, elmondta, mi a helyzet, és hogy sajnos a mozgalom nyilvános bejelentését most el kell engedniük: „Már majdnem teljesen fel is adtam a szervezkedést, amikor egy nap a KISZ KB-ból felhívott egy volt közgázos azzal, hogy: »Gyula, az a helyzet, hogy van nekünk a Főiskolások és Egyetemisták Napja rendezvényünk, nem segítenél a megszervezésében?« Ez is jellemző volt a rendszerre, ugyanaz a helyzet, mint amikor az egyetem pont engem bízott meg a fiatalok felügyeletével. Éreztem a lehetőséget, összehívtam a csapatot, és bár korábban már leálltunk, de itt volt az új óriási lehetőség. Meg lehetett szervezni egy független ifjúsági szervezetet ahelyett, hogy egyetemi napokat szerveznénk, és ezt úgy csinálhatjuk, hogy mindezt a KISZ KB álcája mögött. Elkezdtem, utaztam mindenhová vidékre, szerveztem, több hónap kellett, míg rájöttek, hogy mit csinálok. Akkoriban annyira kétségbe esettek voltak, hogy rám bíztak egy ilyen szervezést, aztán meglepődtek, hogy nem azt csinálom, amit ők gondoltak. Miután lebuktam, 1981 januárjától már nyolc ember követett mindenhova. Nem is titkosan, hanem vonultak velem mindenhová. […] A csapatom elkötelezett tagjai is látták, mi folyik körülöttem, ez nem volt egy szokásos történés akkoriban sem, ettől aztán mindenki úgy beszart, hogy kezdtem teljesen elszigetelődni.”

De nem adta fel. Januártól kezdve már nyíltan munkálkodott a KISZ-től független szervezet kialakításán: „Jártam az akkori ellenzéki szabadegyetemekre is, és csak akkor éreztem, hogy tényleg végem, mikor az akkori ellenzéki körök is beijedtek. Annyira óvatosak voltak, amit ki nem állhattam, hogy el is küldtem őket a búsba… de végül nekik lett igazuk. Nem tudtam tömeget állítani magam mögé”. Alternatív szervezetet akart csinálni. Maradt egy-két támogatója, Kéri László például, de ez nem volt elég. Mikor ráakaszkodtak a belügyesek, onnantól kezdve nem tudott feltűnés nélkül szervezkedni: „Tulajdonképpen nem a rendszer állította meg ezt az egészet, hanem a beszari egyetemisták” – mondta. Háromszor rúgták ki az egyetemről az utolsó két évben, és kétszer vissza is vették. Mindez azért is volt különösen nehéz, mert ez volt az az időszak, amikor az Illés-koncert szervezésébe is belekezdtek. Jobbágy Gyula így emlékezett vissza minderre: „Természetesen erre a koncertre sem akarta a Rendőrség megadni az engedélyt. Méghozzá indoklás nélkül. Tíz nappal a koncert előtt ezzel is meg kellett küzdeni. Bulányi küldött nekem egy levelet, hogy nézzek utána, hogy van egy rendelet, hogy a Sportcsarnokban csak az ORI rendezhet koncertet, továbbá van egy másik rendelet, miszerint Magyarországon könnyűzenei koncerten száz forintnál többe nem kerülhet egy jegy. Százötven forintért árultuk a jegyeket, és pillanatok alatt előre el is kelt az összes.  Ezek után mondtam a fiúknak, az Illés tagjainak, hogy basszátok meg, két Művelődésügyi Miniszteri rendelet is van, ami betesz nekünk. Koltay Gábor erre jelezte, hogy akkor ő most bedobja magát, csak bízzuk rá. Elment Gyurkó Lászlóhoz, aki akkoriban írta a könyvet Kádárról. Gyurkó elintézte Pozsgaynál – aki Művelődésügyi Miniszter volt –, hogy vonja vissza a koncert kedvéért ezt a két rendeletet. Nagyon gyorsan visszavonták, mosolyogva mentem a Rendőrségre. Utólag tudtam meg Koltaytól a kilencvenes években, hogy attól féltek, hogyha nem sikerül az új ifjúsági szervezet létrehozása, akkor majd az Illés koncertjét fogom felhasználni a szervezkedésre. Koltayt behívatták a Belügyminisztériumba ez ügyben, ő megpróbálta előadni, hogy majd ő ezt nem fogja hagyni, de azt mondták neki, hogy: »Koltay elvtárs, nem. Maga mindent csak filmre vesz.« Én konferáltam a koncertet. […] A plakátkampányt én találtam ki, Boldizsár Miklóssal építettük fel. Nagyon profi plakátozó stábja volt a Közgáznak, nem a Mahírral dolgoztunk, pedig csak az lett volna legális.” Csak a Sportcsarnok jöhetett szóba mint helyszín, mert a Kisstadion szabadtéri helyszín volt, a Budapest Sportcsarnok pedig még nem épült meg: „2600-an fértek be a régi Nemzeti Sportcsarnokba, a jegyekért előre kellett jelentkezni, de 10 000-en jelentkeztek az első egy-két napban. Írattunk egy számítógépes programot, ami véletlenszerűen dobta ki, hogy ki kaphat jegyet. Egyébként két koncert volt. Koltaynak még nem volt tapasztalata koncertfilmrögzítésben, így eleve az volt a terv, hogy kétszer veszik fel, ez utóbb okos gondolatnak bizonyult, hisz a különböző kamerákból különböző időpontokban fogyott ki a szalag, a pótlásokra kellett a duplázás. Ha a filmet alaposan megnézed, nem minden stimmel, mert arra viszont nem gondoltunk, hogy mindig ugyanabban a fellépő szettben kellene mindenkinek színpadra lépnie. Volt egy főpróba, ahová a Közgázos diákokat ingyen beengedtem, mintegy statisztának. Megoldottam így ingyen a statisztériát.”

Az itthoni rendőrségi ügye végjátékáról a következőt mondta el:

„Államellenes szervezkedés volt velem szemben a vád. Elmentem a Rajk-per jogászához, tanácsért. Alsó hangon három év börtön nézett ki nekem emiatt.” 

Végül megegyeztek, hogyha minden tevékenységét leállítja, és elhagyja az országot, akkor ezt ennyiben hagyják. Először Lengyelországba utazott. Kanadai rokonai segítették. A kanadai oldalon már várta a RCMP, a kanadai kémelhárítás, de a legmeglepőbb az volt, hogy azonnal leültették és elé toltak egy dossziét, ami róla szólt. Politikai menekültként is bejelentkezhetett volna, de ezt visszautasította. Kapott egy letelepedési engedélyt, ami majdnem olyan, mint egy állampolgárság, amit öt évvel később kapott meg. A Torontói Egyetem dékánja már korábban is küldött meghívókat neki ösztöndíjprogramokra, de ezeket a megfigyelés miatt a belügy elsüllyesztette. Jobbágy Gyula nagyon jól tudott angolul. 1982 szeptemberében kapott először egy kutatói, később egy tanársegédi állást a Torontói Egyetemen. Ugyanebben az évben Magyarországon magát a büntetőeljárását nem szűntették meg, de lezárták az ügyet, és felajánlották, hogyha akarja, az állását is visszaadják a Közgázon, de nem élt a lehetőséggel. Tizenkét évig tanított Torontóban. Ma már informatikai biztonságtechnológiával foglalkozik, tizenhét ország tartozik hozzá abban a cégben, aminek dolgozik, rengeteget utazik. Magyarországon a Budapesti Metropolitan Egyetemen kulturális antropológiát tanít külföldi diákoknak angolul:

„Szeretném, ha jobb lenne egy kicsit a világ, akár ezáltal is. Az IT-szektorban pénzt keresek, a tanítás meg a küldetésem.”