Tanulmányok

Ezen a konferencián nekem jutott a kakukktojás szerepe: miközben előttem a kollégák az idén a hetedik ikszet betöltő magyar beatzenészek érdemeit méltatták, nekem az a tisztem, hogy a velük egyívású amerikai és brit kollégák pályaívét rajzoljam meg – lehetőleg húsz percben.

Az Egyesült Államokban 1954. május 10-étől, Bill Haley Rock Around The Clock című dalának megjelenésétől – más verziók szerint Elvis Presley That’s All Right című első kislemezének piacra dobásától, azaz 1954. július 19-étől – számítjuk az új ifjúsági zene kezdetét. Nagy-Britanniában ugyanez a dátum 1962. október 5., azaz a Beatles Love Me Do című kislemezének boltokba kerülése. Magyarországon ilyen pontos időpontot nem ismerünk, de 1964-től már számos jelből lehetett következtetni arra, hogy nálunk is változtak az idők. Az utcákon feltűntek az új divat szerint öltözködő „tinédzserek”, a klubokban pedig az első beategyüttesek, melyek köré hamarosan fanatikus rajongótáborok szerveződtek. S ezzel mifelénk is kezdetét vette a beatkorszak.

„Hatvannégyben épp hogy elindultunk / Hatvannégy nyarán még csak álmodtunk” – énekelte egykoron Koncz Zsuzsa (Bródy János sorait), de még további egy évet kellet várni arra, hogy 1965 júliusában az első magyar nyelvű beatdalok megszülessenek azon a bizonyos háztetőn a nógrádverőcei KISZ-táborban.

Ugyanebben az időszakban a nagyvilágban minden idők legsikeresebb és legnagyobb hatású popformációja, a Beatles már ötödik nagylemezét (Help!) jelentette meg,[2] és ugyanezen a címen már a második egész estés játékfilmet mutatták be róluk a mozikban. Sőt alig néhány hónappal később a zenekar tagjait brit birodalmi érdemrenddel tüntette ki II. Erzsébet angol királynő. Szintén ezen a nyáron került a boltokba a hatvanas évek egyik szimbólumaként számon tartott Rolling Stones-dal, az (I Can’t Get No) Satisfaction, ősszel pedig jött a Who-féle My Generation. Miközben Ray Davies (Kinks) keze alatt már közel egy éve megszólalt az első metál gitár riffként számon tartott You Really Got Me.

Az óceán túloldalán Bob Dylan ekkorra szintén öt LP-t gurított ki, s csak alig egy hónap választotta el a forradalmi hatodik, a Highway 61 Revisited megjelenésétől, miközben épp 1965 júliusában dugta be – hatalmas füttykoncert közepette – a gitárját a Newport Folkfesztiválon, ezzel végképp elektronizálva az egész műfajt. Ezen a nyáron az amerikai televízióban már lehetett látni Jimi Hendrixet (igaz, még Little Richard mögött, sessionzenészként), s olyan poptörténeti jelentőségű formációk indultak el, mint a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Doors vagy a Velvet Underground.

Talán ennyiből is lehet érzékelni, mekkora fáziskésésben volt ekkor Magyarország a világhoz képest. Ez a fajta aszinkron aztán hol kisebb, hol nagyobb lett az idők folyamán, de lényegében a mai napig megmaradt. Mindez témánk szempontjából azért is releváns, merthogy az angolszász világban – e fáziskésésnek megfelelően – a jelen konferencián ünnepeltekhez képest több évvel idősebb muzsikusok robbantották ki a beat-, majd rockforradalmat.

A munkásosztály hőse, a rocktörténet egyik legnagyobb hatású alakja, a hatvanas–hetvenes évek nemzedéki bálványa, John Lennon 1940-ben született, akárcsak a 20. századi zene egyik legeredetibb alakja, a különböző stílusok között szabadon és magabiztosan vándorló Frank Zappa. A már emlegetett, korosztálya érzéseit és gondolatait a legplasztikusabban dalba öntő Bob Dylan 1941-es. A poptörténet legsikeresebb szerzőjeként és egyik legnagyszerűbb előadójaként számon tartott Paul McCartney egy évvel később született, akárcsak az üstökösként ellobbant, a hatvanas–hetvenes évek rockgitározását döntően befolyásoló Jimi Hendrix. Az 1943-as évjárathoz tartozik a Rolling Stones két alapítója, Mick Jagger és Keith Richards, az évtized egyik legegyénibb és legextrémebb frontembere, Jim Morrison (Doors), a hippi életforma tragikus sorsú feminin szimbóluma, Janis Joplin és a női szerző-előadók egyik prototípusa, Joni Mitchell. Miközben a következő esztendőben látta meg a napvilágot a két későbbi korszakos gitárhős, Jeff Beck és Jimmy Page, akikhez egy évvel később csatlakozott a többször újjászületett Eric Clapton.

Na de beszéljünk inkább a negyvenhatosokról, közülük is elsőként a rangidős Syd Barrettről (1946. január 6.), aki sajnos már tíz éve nincs közöttünk. A cambridge-i „őrült gyémántról”, aki melegszívű szülők gyermekeként nőtt fel egy tágas családi házban, gyerekkorában a helyi cserkészcsapatot vezette, sokat túrázott és sportolt, szerette a színházat és a festészetet. Tizennégy éves korában azonban apja hirtelen halála széttörte ezt az idilli képet – sokan ebben látják későbbi őrületének egyik okát.

1965-ben három társával új formációt hozott létre, amit két, szinte ismeretlen georgiai blueszenész, Pink Anderson és Floyd Council tiszteletére Pink Floyd Soundnak nevezett el, ez rövidült le később Pink Floydra. Kezdetben főként fekete rhythm and blues számokat nyomtak, aztán idővel Barrett szokatlan kompozíciói kerültek az előtérbe. Menedzserük hitelből a technikai hátteret is megteremtette: több ezer font értékben új felszerelést vásárolt nekik, beleértve az első, egyszerű fényshow- és vetítőberendezést. És a Pink Floyd hangkollázsai, színkísérletei, hangvíziói a San Franciscó-i pszichedelikus bulik élményét hozták el Londonba.

Ahogy emelkedett a zenekar népszerűsége, úgy ereszkedett Barrett egyre mélyebbre a kábítószerek birodalmába. Minél több nyilvánosságot kaptak, ő annál visszahúzódóbb, befelé fordulóbb lett. Egyben egyre elviselhetetlenebb és kiszámíthatatlanabb a többiek számára. Olyannyira, hogy 1968 áprilisában, az A Saucerful Of Secrets felvételei közben társai végképp kitették a szűrét. Helyét a korábban már többször besegítő, ugyancsak cambridge-i és ugyancsak 1946-ban született David Gilmour (1946. március 6.) vette át.

Gilmour szintén nyitott légkörű családban nőtt fel, tanár szülei a kezdetektől bátorították a zenélésben, s már 1954-ben megvették neki Bill Haley Rock Around The Clock című kislemezét. Aztán jött a Heartbreak Hotel (Elvis) és a Bye Bye Love (Everly Brothers), majd Pete Seeger dalai, melyek hatására autodidakta módon megtanult gitározni. Kortársaihoz hasonlóan ő is helyi bluesbandában (Jokers Wild) kezdte, később összebarátkozott Syd Barrett-tel, végigcsavarogták Spanyolországot és Franciaországot, majd 1967 decemberében az egyre kiszámíthatatlanabbá váló Barrett mellett előbb ő lett a zenekar ötödik tagja, majd néhány hónappal később az egyetlen gitárosa.

A Pink Floyd az 1969-es dupla Ummagummával zárta le végképp első, pszichedelikus korszakát, ezt követően a zenekar Roger Waters vezetésével megindult a nagyobb lélegzetű, többtételes, atmoszferikusabb komponálás és a világhírnév felé. Ennek hangzásvilágába tökéletesen passzolt Gilmour éteri harmóniákkal operáló, légies, bluesos, érzelmekkel teli gitárjátéka. Nevéhez a rockgitár-irodalom számos emlékezetes szólója fűződik, miközben sosem volt az a magamutogató fajta, rendre csak annyit játszott, amit az adott kompozíció megkívánt. Ahogy szólistaként sem traktált minket túlságosan sok anyaggal – négy évtizedes pályafutása során mindössze négy önálló nagylemez gurult ki a keze alól.

A Pink Floyddal nagyjából egy időben adta első koncertjeit a skót Donovan (1946. május 10.), aki zeneileg ugyan meglehetősen kacskaringós pályát futott be, de akinek első, kimondhatatlan című (What’s Bin Did And What’s Bin Hid) nagylemeze voltaképpen megvetette a brit folk rock alapjait. Még tizenkilenc sem volt, amikor 1965 februárjában feltűnt a Ready Steady Go című tévés popműsorban, ahol az akkori harsogó Swinging London atmoszférájával ellentétben egyszerű és megkapó dalokat adott elő, akusztikus gitárkísérettel. Sokan úgy is emlegettek: Anglia válasza Bob Dylanre. Aztán megismerkedett a producer Mickie Mosttal, és egyike lett az első brit „flower power” művészeknek. 1966 végétől egyre többet tartózkodott Amerikában, és egyre inkább a nyugati parti zene – mindenekelőtt a Byrds – hatása alá került. Jól érződik ez az 1967-ben kiadott Sunshine Supermanen, mely az első brit pszichedelikus popalbumok egyike, egyben Donovan legmaradandóbb alkotása. (Egy ezzel összefüggő kétes dicsőség: Donovan volt az első brit popsztár, akit 1966 végén marihuánabirtoklásért letartóztattak.) 1968-ben aztán keményebb hangzású slágerrel állt elő, az egyik régi barátja tiszteletére írt Hurdy Gurdy Mannel, amely áttételesen a Led Zeppelint is elindította a pályán.[3]

Ekkoriban Donovan tehát már eléggé messzire távolodott a kezdeti folk rockos világától, hatására viszont fiatalok egész sora fedezte fel magának az angol folkzenét, és hozta azt rockos elemek bevonásával közelebb a fősodorhoz. Így bontakozott ki az évtized végére a brit folk rock irányzat, melynek legfontosabb képviselője a Fairport Convention, zenei szempontból legizgalmasabb formációja pedig a Pentangle volt

Donovannél mindössze tíz nappal fiatalabb, zeneileg mégis fényévekre áll tőle Cher (1946. május 20.). Hosszú pályafutása alatt szintén számos irányba tett kisebb-nagyobb kitérőt, többször lett divatjamúlt, és majdnem ugyanennyiszer megújult. Nem mellesleg közel 100 millió hanghordozót adtak el a nevével.

A cseroki indián anyától és örmény apától származó énekesnő a hatvanas évek derekán akkori férje, Sonny Bono oldalán indult, a hetvenes években főként televíziós és musicalsikereket aratott, majd a nyolcvanas évek derekán radikálisan megváltoztatta a róla kialakult képet. Miként nyilatkozta, addigi karrierjét alapvetően a körülötte lévő férfiak akarata határozta meg, de onnantól kezdve minden ilyenfajta függőségnek ellenáll, és negyven fölött független nőként szeretne élni és alkotni. Ez az új imázs jelent meg a nyolcvanas évek második felében elvállalt filmszerepeiben (Mask, 1985, Suspect; Moonstruck, 1987, Mermaids, 1990), és a bulvármédia számára mindig érdekességeket tartogató viharos magánéletében is. 1987-ben pedig látványosan visszatért a popzenei életbe.

Szintén több alkalommal újította meg pályáját a poptörténet egyik legsikeresebb, 64 millió albumot értékesítő énekegyüttese, a Bee Gees, melyet a három Gibb fivér alakított. Közülük a legidősebb – egyben az egyetlen még élő – tag Barry Gibb (1946. szeptember 1.) Miután Robert Stigwood átvette a formáció menedzselését, a Bee Gees már első kislemezével felkerült a Top 20-re, ahová az évtized végéig minden újabb slágerével – például To Love Somebody; Massachusetts; I’ve Gotta Get A Message To You – bejutott. A három fivér romantikus, balladisztikus hangvételű dalaival a tinilányok első számú kedvence lett, és csak a hetvenes években tudott kibújni ebből a szerepkörből. 1975-től dalaikat a divatos kemény funky ritmusalapra építették, a következő évtől pedig sikerrel lovagolták meg a kibontakozó diszkóhullámot, és 1976 és 1979 között olyan Nr. 1-sikerek sorozatát jegyezték, mint a Stayin’ Alive vagy a Night Fever.

A Saturday Night Fever című filmnek köszönhetően nemcsak a diszkók világát uralták, de minden idők egyik legsikeresebb albumát (20 millió korong) is jegyezték. A diszkókorszak elmúltával viszont hamar kikoptak az élvonalból, bár szerzőként még számos előadót (Barbra Streisand, Diana Ross, Diona Warwick, Yvonne Elliman) ajándékoztak meg világsikerekkel a továbbiakban.

Ugyancsak a mainstream popban tűnt fel, ám később sokkalta artisztikusabb vizekre evezett Marianne Faithfull (1946. december 29.), aki romlatlan angyalkaként indította, majd Mick Jagger oldalán a halál jegyeseként zárta a hatvanas éveket. Anyja baronessz volt, akinek a lányába is szorult kellő báj, tisztaság és elegancia. Szűzies lénye kezdetben üdítő kivételt jelentett a korabeli pop-businessben (As Tears Go By, 1964), a legjobb úton haladt, hogy a korszak női bálványa legyen. Csehovot játszott a színházban, szexisen vetkőzött művészfilmekben – ő volt amúgy az első, aki filmvásznon kimondta a fuck szót (I’ll Never Forget What’s’isname, 1967) –, néha fekete bőrcuccokban, máskor balettcipőben mutatkozott. Bár szívesen beszélt szexszel kapcsolatos fantáziálásairól, sohasem tűnt romlottnak. Jagger mellett azonban a poklot is megjárta, hogy aztán súlyos drog- és alkoholfüggőségéből kilábalva 1979-ben egy megdöbbentő erejű albummal (Broken English) kezdje újra immár artisztikus karrierjét. Melyet azóta is olyan remek nagylemezek fémjeleznek, mint a 2000-es Vagabond Ways, a két évvel későbbi Kissin’ Time, vagy a sokak szerint legerősebb zenei kinyilatkoztatása, a 2004-es Before The Poison.

Eddig csupa olyan művészről volt szó, aki még a hatvanas években kezdte pályafutását, az 1946-os évjáratból azonban – miként Magyarországon, úgy a nagyvilágban is – többen akadtak olyanok, akik enyhén „túlkorosan” tették fel a névjegyüket a rock and rollra. Mint például minden idők egyik legjobb rockénekese, Freddie Mercury (1946. szeptember 5. – 1991. november 24.). Az akkoriban brit fennhatóság alatt álló Zanzibárban látta meg a napvilágot, gyerekkorát Indiában töltötte, állítólag már tizenévesen olyan zenei memóriával rendelkezett, hogy elég volt egyszer meghallgatnia egy új számot a rádióban ahhoz, hogy utána mindjárt elő is adja a barátainak. A család azonban kamaszkorában – az ottani zavargások miatt – Angliába menekült, ahol az ifjú Farrokh Bulsara grafikusnak tanult (később ő tervezte a Queen-logót), közben meg használt ruhákat árult a Kensington piacon. Aztán 1970 áprilisában találkozott Brian Mayjel és Roger Taylorral, egy darabig a glam rockos Smile zenekarban kacérkodtak a lokális hírnévvel, majd annak feloszlása után Queen néven folytatták tovább.

A bemutatkozó nagylemezét évekkel később, 1973 nyarán megjelentető formáció a továbbiakban kellő tehetséggel és kreativitással rendelkezett ahhoz, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek brit mainstream rockzenéjének egyik meghatározó zenekara legyen. Ehhez persze kellett, hogy Freddie Mercuryék folytonosan alkalmazkodjanak a változó divathullámokhoz, a végletekig szélesítsék a zenei horizontjukat – amibe a keményebb rock mellett a lírai ballada, a ragtime, a gospel, a vaudeville, a kuplé és a diszkó egyaránt belefért –, de mindezt sikerült úgy tenniük, hogy közben a saját hangjukat sem vesztették el. Nem csoda, ha George Michaeltől a Metallicáig, Dr. Dretől a Nirvanaig, Robbie Williamstől a Smashing Pumpkinsig számos későbbi világnagyság jelölte meg a Queent mint egyik legfőbb inspirációs forrását.

Miközben a Queen a nyolcvanas évek elején fordult a mainstream diszkó felé, egy svéd zenekar már egy évtizeddel korábban megvetette annak alapjait. Az ABBA volt az első olyan nem angolszász popformáció, amelynek sikerült a nagy nemzetközi áttörés, mi több, a populáris zene történetének egyik legnagyobb kasszasikerét aratta. 1974 és 1982 között öt brit No. 1-dalt és öt brit No.1-albumot jegyzett.

Amikor 1974. április 6-án az angliai Brightonban a Waterloo című dalukkal megnyerték az Eurovíziós Dalfesztivált, popipari szempontból már veteránnak számítottak, hisz a négy tagból hárman közelítettek a harminchoz. Közülük a zeneszerző-zongorista-énekes Benny Andersson (1946. december 16.) erősíti az 1946-ban születettek táborát, aki tizennyolc éves korában csatlakozott a helyi Hep Starshoz, mely a hatvanas évek második felében Svédország legnépszerűbb popegyüttesévé nőtte ki magát. Összesen kilenc listavezető dalt jegyeztek, melyeket vagy önállóan Andersson írt, vagy társszerzőjük volt.

1967-ben találkozott Björn Ulvaeusszal, akivel két év múlva duóban kezdtek dolgozni, majd a buliba bevették a feleségüket/barátnőjüket is. 1972 júniusában Björn & Benny, Agnetha & Anni-Frid néven jegyezték az első közös dalukat, a két évvel későbbi Eurovíziós Dalfesztiválon már neveik kezdőbetűjét felvéve ABBA-ként indultak és robbantak be a nemzetközi popéletbe. Mindezt – a családias imázs, a fotogén lányok, a jólápoltság, a derűs, közvetlen viselkedés mellett – elsősorban az Andersson–Ulvaeus szerzőpáros slágereinek és a nagyszerű menedzselésnek köszönhették. A kellemes party-popot házasították soft-rockkal, ebből keverték ki a formatervezett, karakteres ABBA-soundot, amibe ügyesen szintetizálták mindazt, amit a populáris zene addigi története során felvonultatott. 1975 és 1980 között voltak ők middle of the road, majd rockegyüttes, sikeresen csatlakoztak a diszkóhoz, énekeltek balladákat, népdalfeldolgozásokat, miközben szintetizátorokat és egzotikus hangszereket egyaránt megszólaltattak.

Nagyjából akkor, amikor az ABBA meghódította Angliát, az Atlanti-óceán túlpartján, a manhattani CBGB klubban egy azzal szöges ellentétben álló irányzat, az amerikai punk rock kezdte bontogatni szárnyait. Az innen indult előadók közül kétségkívül Patti Smith (1946. december 30.) tette le a legerősebb életművet. Chicagóban, az elektromos blues hazájában született, de New Jersey-ben nőtt fel, később New Yorkba költözött, itt találkozott a fotóművész Robert Mapplethorpe-pal, akivel életre szóló barátságot kötött. A hetvenes évek elején energiáit elsősorban az újságírásnak, a festészetnek, a költészetnek, a felolvasóesteknek szentelte, majd dalszövegeket kezdett írni. Ez a magyarázata annak, hogy miért került viszonylag későn a rock and roll reflektorfényébe.

A CBGB-körből messze ő volt a legidősebb, nem véletlen, hogy erősen kötődött a nála alig pár évvel öregebbekből álló, hatvanas években indult előadókhoz, a Doorshoz, a Rolling Stoneshoz vagy Jimi Hendrixhez. A későbbi brit punkokkal ellentétben Smith egyáltalán nem akart szakítani, netán teljesen leszámolni a múlttal, csak Lenny Kaye-jel kiábrándultak abból, amivé az lett, ezért igyekeztek az örökséget a maguk képére formálni, és a hatvanas évek zeneiségét modern, manhattani attitűddel feldobni. Költőiséget, tabudöntögetést és felforgató energiát vittek a rhythm and blues alapú rock and rollba.

Patti Smith maga volt a megtestesült antisztár. Miként énekelte, a „rock and roll nigger”. Vézna, csúnyácska nő, alapvetően smink nélkül, rendezetlen hajjal. Előszeretettel járt több számmal nagyobb, ódivatú férfiruhákban, rendszeresen káromkodott és köpködött, a harmadik nagylemezének borítóján pedig nem habozott bevillantani a korszellemmel szembemenő borotválatlan hónalját. Ahogy a színpadon énekelte, szavalta, nyögte dalait, adta elő kisebb-nagyobb lélegzetű verseit, prózai üzeneteit, azzal mindenkit megbabonázott. Még ha költészetét a kezdetek óta ambivalens kettősség jellemezte: a zseniális, veséig hatoló sorok gyakorta váltakoztak banális kijelentésekkel, lapos közhelyekkel.

Hogy a hetvenes évek derekán New Yorkban csak keveseket érdeklő punk Angliában olyan elementáris erővel robbant, abban megkérdőjelezhetetlen katalizátori szerepe volt Malcolm McLarennek (1946. január 22. – 2010. április 8.), a Sex Pistols későbbi mentorának és menedzserének. Főállású anarchistának tartotta magát, aki mindenáron szerette volna mozgásba hozni a hetvenes évek derekára újra eltespedő társadalmat. Először provokatív szexbutikot nyitott, majd a New York Dolls mellé szegődött menedzsernek és radikálisan átalakította a megjelenésüket, végül a CBGB-klubban látott, magukat punknak nevező együtteseknek ajánlotta fel a segítségét. De azok nem kértek belőle. Így 1975 májusában visszatért Londonba, ahol megegyezett a Swankers nevű együttes közismerten tehetségtelen tagjaival, hogy azok a továbbiakban punk rockot játszanak. Énekesként pedig hozta magával azt az elhanyagolt külsejű, tenyérbe mászó képű kölyköt, akinek hangja ugyan nem volt, de ez nem számított. McLaren anarchiát akart és nem zenét, s ennek a célnak az új együttes, a Sex Pistols és annak új énekese, Johnny Rotten (Rohadt Jani) tökéletesen megfelelt.

Az 1975. november 6-ai bemutatkozó koncerten a táncolni vágyó főiskolások a bandát már az első szám után kifütyülték, a rendezők nem sokkal később a dugót is kihúzták a falból. McLaren pedig elégedetten dörzsölte a markát. Végre! Amiről öt éve ábrándozott, most megvalósult: anarchia az Egyesült Királyságban! Botrányok, felháborodások, verekedések, betiltások, kitiltások. Az utca tele van hasonló gyerekekkel, zenészekkel. Újabb együtteseket lehet létrehozni, hanghordozókat lehet megjelentetni. Már az első kislemez, az Anarchy in the U. K. óriási botrányokat kavart. A Sex Pistols pillanatok alatt az érdeklődés középpontjába került. Szidták és dicsérték, pokolba kívánták és mennybe menesztették. Működése váratlanul ismét olyan társadalmi, generációs és zenei szakadékot nyitott, mint közel másfél évtizeddel korábban a beat.

Az 1946-os évjáratból tehát ők tízen vitték a legtöbbre. Miként az eddigiekből kiviláglott, hazai kollégáikhoz hasonlóan ők is más és más pontokon kapcsolódtak be a rock and roll cirkuszba. Csak épp egy gyökeresen más rendszerben. S nem feltétlenül csak politikai szempontból.

A nyugati országokban ugyanis az új zene születésével egy időben a régi vágású, a beat/popzenéhez nem értő, azt nem is szerető üzletemberek, popmágnások mellett hamar megjelentek azok a fiatal beatkapitalisták – producerek, menedzserek, disc jockey-k, koncertszervezők, újságírók, hanglemezkiadók –, akik független kis vállalkozások segítségével, alternatív csatornák, felvételi és fellépési lehetőségek megteremtésével segítették a beat áttörését, népszerűsítését. Pénzüket hangszer- és lemezüzletekbe fektették, ügynökségeket nyitottak, butikokat, klubokat, diszkókat alakítottak át, kalózrádiókat üzemeltettek, új előadókat menedzseltek, s ezáltal a hagyományos szórakoztató zene üzleti háttere mellett, illetve helyett idővel egy új, a születő műfaj szükségleteinek megfelelő üzleti közeget alakítottak ki.

Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után a szórakoztatóipar hagyományos formáit, intézményeit felszámolták, és a hatvanas évek első felében nálunk is elterjedő, népszerűvé váló beat/rock egy mereven beszabályozott, egycsatornás intézményrendszerben volt kénytelen megtalálni a maga helyét. Nemcsak az ideológiai ellenérzésekkel kellett megküzdenie, hanem az adott bürokratikus, monopolisztikus intézményi viszonyokkal is. Magyarországon a hatvanas–hetvenes években nem jöhettek létre független kis stúdiók, rádióállomások, tőkés vállalkozások, nem jelenhettek meg popújságok, nem működtek koncertszervező irodák, nem bukkantak fel a műfajhoz értő producerek, menedzserek, újságírók. A műfaj legfőbb intézményeinek – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak (MHV), az Országos Rendező Irodának (ORI), az Országos Szórakoztatózenei Központnak (OSZK), a Nemzetközi Koncertigazgatóságnak (NKI), a Magyar Rádiónak és Televíziónak – évtizedekig nem volt, nem lehetett konkurenciája, alternatívája.

Mindez óhatatlanul torzulásokat okozott a hazai beatzenei életben. Miközben az egydimenziós intézményrendszerben a maguk helyét kimozgók számára ugyancsak monopolisztikus helyzetet teremtett. Hisz sokáig nekik sem lehetett valós konkurenciájuk.

[1] Az előadás címe az Omega együttes 1981-es dalára utal. Ugyanezzel a címmel 1990-ben a Sing Sing is megjelentetett egy dalt, illetve egy nagylemezt.
[2] Miközben Magyarországon egészen 1968-ig kellett arra várni, hogy az első, egyetlen előadó által jegyzett beatlemez (Omega: Trombitás Frédi és a rettenetes emberek) a boltokba kerüljön. Sokan amúgy az 1967-es Ezek a fiatalok! című film zenéjét tartalmazó LP-t az Illés együttes első korongjaként tartják számon, mivel az azon hallható tizenkét dalból kilencet az Illés játszik, ráadásul a Koncz Zsuzsa által előadott Ez az a ház (kísér az Omega) szintén Szörényi–Bródy-szerzemény.
[3] E dal felvételén játszott ugyanis először együtt a Led Zeppelin három későbbi zenésze, Jimmy Page, John Paul Jones és John Bonham.