Élet- és karrierinterjúk

Horváth Attila 1952-ben született Budapesten. A zene iránt egy nála idősebb, vele egy házban lakó fiú révén kezdett érdeklődni, erről így mesél: „Nagyon élveztem esténként, hogy amikor csend és nyugalom volt, áthallatszott, ahogy felteszi valamelyik lemezt, és hallgatja a sztenderd klasszikus zenei slágereket, szimfóniákat, operarészleteket. Sok minden ma is a fülemben van, anélkül, hogy tudnám, hogy mi is az. Ez valamilyen módon meghatározó élmény volt számomra, holott én sosem rajongtam a klasszikus zenéért, de a srác olyan lelkes volt, hogy kicsit megszeretette velem, holott én később sem foglalkoztam klasszikus zenével. Viszont tanultam zongorázni, általános iskola első osztályától, ahol ugye klasszikus darabokat is kellett tanulni. Ez nem tartott sokáig, csupán másfél-két évig, de az alapokat megszereztem, a kottaolvasást és a szolfézst is elsajátítottam. A valódi indíttatás megvolt a zenei pálya felé. Ez akkor következett be, amikor végigsöpört a világon a beatmozgalom.”

Tizenéves korában jelentek meg versei lapokban, például az Ifjúsági Magazinban: „Én amúgy nagyon rossz költő lettem volna, mert fegyelmezetlen és csapongó voltam, amikor írtam. Amikor elkezdtem szöveget írni, rájöttem, hogy a zene adja meg azokat a korlátokat, amiket nélkülöztem, és amik hiányában széteső, rossz verseket írtam. Fizikai értelemben is megadta a korlátokat, hiszen ritmusra, szótagszámra kellett írni. Ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni, ezerszer át kell gondolni, formálni, rakosgatni a szavakat, ami egy türelemjáték, kulimunka. Erre versírás közben soha nem voltam képes vagy hajlandó, talán eszembe sem jutott, hanem írtam azt, ami jött, és azt hittem, hogy az jó. […] A másik, hogy már a hatvanas évek végén elképzeltem, hogyha sikeres költő leszek, mindenki ismer, sorra jelennek meg a köteteim, azokat legjobb esetben párszáz ember veszi meg, viszont egy koncertanyagot akár tízezer ember is hall, a lemezt pedig százezrek veszik meg. Amit én írok, az összehasonlíthatatlanul több emberhez jut el a zenén keresztül, mintha kötetben adnám ki. A harmadik dolog, amin elgondolkodtam, hogy ha költő vagyok, az emberek otthon, esténként olvasgatják egyedül a verseimet. Az emberekkel való kapcsolatom úgy nézne ki, hogy párszáz ember, egymásról nem is tudva esetleg elolvassa, amit én alkottam. Koncerten pedig ezrek élik át közösségben ezt az élményt, és ez sokkal több energiát jelent visszafelé is.”

Középiskolás éveiben több zenekarban is játszott – először gitárosként, majd basszusgitárosként – ezek közül a legjelentősebb a Soul Bridge, amelynek a későbbi televíziós személyiség, Kapuvári Gábor is a tagja volt. Az együttesnek számtalan saját, magyar nyelvű dala is volt, melyeknek – csaknem mindnek – Horváth Attila írta a szövegét. 1970-ben a formáció megszűnt, Horváth Attila erre így emlékszik: „Én akkor lejöttem a színpadról, és soha többé nem szálltam be zenekarba, mert rájöttem, hogy engem jobban érdekel a nóták írása, mint az előadása. Se zenészként, se énekesként nem vagyok olyan tehetséges, hogy a színpadon lenne a helyem, meg alkatilag sem vagyok olyan. Én csendesebb, szemlélődőbb típus vagyok, az az exhibicionizmus, ami kell ahhoz, hogy a színpadon állj, és onnan közöld a nagy okosságokat, hiányzik belőlem. Én ezeket hátul, csendben megfogalmazom, és annak a szájába adom, aki erre született.”

A művész nagy nyilvánosság elé 1972-ben lépett, a Taurus szövegírójaként. Az együttes elképesztő sikerrel debütált a Budai Ifjúsági Parkban, de az óriási tömeghisztéria láttán a kultúrpolitika megriadt és hamar kiderült, hogy a zenekarnak nem lehet nagylemeze:

„Holott – és ez a legborzasztóbb a történetben – a Citadellában tartott szakmai bemutatón Erdős már ígéretet tett a nagylemezre. Első látásra tudta, hogy ebben a történetben van spiritusz. Ott borult ez meg, hogy arra senki sem számított, hogy valóságos tömeghisztéria veszi körül a zenekart, már a bemutatkozó koncerttől kezdve. [...] Ettől úgy megriadt a hatalom, hogy az borzasztó. Ez volt az oka annak, hogy visszakozott a Lemezgyár, mert túlságosan harsány volt a banda, túl nagy sikere volt, amit ők nem tudtak kezelni, kordában tartani.”

Horváth Attila a Taurus feloszlása után több zenekarnak – Olympia, Kex – írt dalokat, majd 1975-ben létrejött a Piramis, amely a következő meghatározó állomás volt pályafutásában. Az együttes első lemezein dalai nem az ő nevén jelentek meg, ami komoly konfliktust eredményezett. A helyzet 1979-ben rendeződött, amikor megjelent A nagy buli c. album, ami egy, a Budai Ifjúsági Parkban adott koncerten – amelyen Horváth Attila is fellépett néhány saját dallal, gitárral – készült, s ezen az anyagon már feltüntették a nevét az általa írott daloknál, sőt nemcsak ott: „A srácok itt átestek a ló másik oldalára, ugyanis az is az én nevemen jelent meg, amit nem én írtam.” (Hanem S. Nagy István. – D. P.)

1981-ben Révész Sándor kivált a zenekarból, az együttes ezt követően készített egy zeneileg és szövegileg eltérő világú lemezt (Piramis Plusz, 1982):

„Amennyire jó volt szakmailag a Piramis Plusz, annyira bukás volt a közönség szemében. Vannak ma is, akik úgy tekintenek erre a lemezre, mint valami kuriózumra, de természetesen ők sem tudják az életmű szerves részeként felfogni.”

A Piramissal párhuzamosan működött a Korál együttes, melynek vezetője, Balázs Ferenc Horváth Attila legfontosabb alkotótársa. A formáció a Taurus nyomán indult el, első lemezükön (Korál, 1980) jórészt Taurus-dalok találhatók. A zenekarnak eredetileg Vikidál Gyula lett volna az énekese, aki azonban néhány nappal a bemutatkozó koncert előtt visszatért a P. Mobilba: „Biztos jól alakult volna, és egy jó zenekar lett volna, viszont komoly veszteség érte volna a magyar zenét, mert akkor Fecó nem teljesedhetett volna annyira ki, mint így. Ő nem jó énekes, nem arról híres, hogy olyan borzasztó jó torka van, viszont akárhányan éneklik a dalait, hiába adják elő jobban, úgy senki sem tudja, mint ő. Nem működik a dolog. Ő olyan egyéniség, akit lehet szeretni vagy utálni, elég megosztó tud lenni, mint mindenki, aki a színpadon áll.”

Horváth Attilához fűződik a magyar nyelvű kemény rock szövegvilágának megteremtése mellett a country szövegvilágának meghonosítása is: „jött az ötlet, hogy legyen egy magyarul megszólaló, saját szerzeményeket előadó, tehát nem country sztenderdeket magyarra lefordítgató zenekar. […] Ahogy a Taurusnál az volt a feladat, hogy lehet magyar környezetben, hazai viszonyok között megteremteni a kemény rockot úgy, hogy az működőképes legyen és eljusson a közönséghez, itt adott volt egy új feladat. Ezért csináltam szívesen, hiába volt az addigi munkásságomtól idegen, bár nem annyira, mert a kinti dalok fordításával tanultam meg angolul, és ennek során eljutottam a countryig, majd az egy szál gitáros előadókig, mint Young vagy Newbury. Ezek az előadók irodalmi értékű dalszövegeket írtak. A countryban nem mennek rá arra, hogy ki mekkora cuccot tud felrakni a minél nagyobb színpadra, milyen fények, stroboszkópok legyenek, mekkora a színpadi show, csak a dalok számítanak és szövegcentrikus a műfaj. […] Két lemezt készítettünk közösen (Bojtorján, 1981; Történetek, 1983). Az elválásnak az volt az oka, hogy én szeretem kipróbálni magam különböző területeken. Amikor jönnek a visszajelzések, és beigazolódik, hogy ezt és ezt tudom, akkor továbblépek.”

A rock és a country mellett a színház is fontos része a munkásságának, írt több sikeres musicalt, például a Liliomfit Illés Lajossal.

Az évtized közepén készített egy nagyon népszerű, a korszakban divatos színészlemezektől teljesen eltérő, valódi poprock-lemezt Kern Andrásnak, valamint Som Lajos west coast zenét játszó, rövid életű együtesének, a Senatornak is írt, majd az évtized második felében abbahagyta a dalszövegírást: „Akkor volt az a korszakváltás, amikor az egyszeri fogyasztásra alkalmas, műanyag zenék jöttek, az összes nagy rockzenekar leállt, volt, amelyik fel is oszlott. Akkor azt gondoltam, hogy ehhez, ami van, írhatnék szöveget, mert jöttek megkeresések, de nem volt hozzá gyomrom. Akkor tényleg úgy gondoltam, hogy ennek a történetnek vége. […] Akkor elkezdtem keresgélni, és megint szerencsém volt, ahogy egész életemben, szakmai értelemben mindig is. Révbíró Tamás akkor a Novotrade-nél volt vezető pozícióban. Ez volt az egyik első magántulajdonú cég Magyarországon, informatikával foglalkozott és játékfejlesztéseket készített, még angol-amerikai cégek számára is. Tamás tudta, hogy fiatalkoromban mennyire vonzódtam a képzőművészethez, és váratlanul megkérdezte, hogy nincs-e kedvem eljönni komputergrafikusnak? De én ahhoz nem értek! – válaszoltam. De értesz! És megint bedobtak a mélyvízbe, mint a Taurusnál. Egy olyan projektbe kerültem be, ami a világpiacra készült, és menetközben beletanultam, de tényleg hályogkovács módjára, és közben bele is szerettem. Ez a komputer-korszaknak az eleje volt.  A nyolcvanas évek második fele, amikor még versengtek egymással a különböző gépek, a ZX Spectrum, a Commodore 16, a Commodore 64, aztán megjelent az Atari, majd az Amiga. Akkoriban már volt IBM is, tehát a PC tulajdonképpen és ezeket a játékokat az összes platformra meg kellett írni, nekem pedig rajzolni. A piac eléggé széttagolt volt még, akinek Spectrumja volt, az az arra való játékokat tudta használni, tehát nagyon sokfajta gép volt forgalomban, és mindegyikre meg kellett csinálni a játékot. Ez a bizonyos játék, aminek Alternatív Olimpia volt a címe, meg is jelent és a Computer and Video Games című havilapban, amelyik mindig komoly és részletes kritikákat közölt a játékokról, 95 pontos értékelést kapott, a grafika pedig kiemelten 97-est.”

Az évtized fordulóján Horváth Attila ismét visszatért a dalszövegíráshoz, az akkor alakuló Omen révén. A közös munka négy évig tartott:

„A negyedik lemez (Jelek, 1994) után lett elegem abból, hogy minden egyes lemez készítése közben nem lelkes csapatmunka folyik, hanem folyamatosan meg kell harcolni mindenért. Kicsit belefáradtam, beleuntam és azt mondtam, hogy sorry, gyerekek, én ezt nem akarom így folytatni. Sok-sok évvel később beszéltünk Nagyfival, aki azt mondta, hogy most látom, hogy neked akkor milyen igazad volt. Akkor megbeszéltük, hogy készítenek egy új lemezt, és szeretnék, ha én írnám a szövegeket. Akkor már olyan sok évig voltunk külön, hogy különösen azután, amit mondott, az volt a reakcióm, hogy miért ne? Ebben a felállásban Gubás Tibi énekelt, ez lett A hetedik nap című lemez, majd utána a jubileumi huszonötéves lemezre (Huszonöt év, 2016) is megkértek, hogy én írjam a szövegeket. Sok évet együtt töltöttünk, szeretem a srácokat, azt, ahogy a színpadon léteznek, a muzsikájukat, holott a metal nem feltétlenül az én világom. De éreztem, hogy ők zeneileg a rock felé közelítenek, nem a nyers, lecsupaszított metal felé, így megírtuk azt is. Most pedig elkészült az új album, a Halálfogytiglan.”

Az 1990-es években megvalósult egy régi terve, a közös munka Horváth Charlie-val, ami egy újabb, elképesztő sikersorozatot és jelentős fejezetet hozott munkásságában, illetve, öt nagylemezt eredményezett. Részt vett Cserháti Zsuzsa visszatérésében, az 1997-ben alakult Tunyogi Rock Band dalszövegei is az ő nevéhez fűződnek, ezen kívül írt Póka Egonnal egy világszínvonalú lemezt Deák Bill Gyulának (Bort, bluest, békességet, 1999).

Napjainkban is dolgozik, ennek ellenére nem túl optimista a rock jövőjét illetően: „Van bennem félelem, azzal együtt, hogy közhelyszerűen lehet mondani, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan, és valóban így is van. Hogy ha egy szinusz görbét képzelünk el, akkor a rock elért a csúcsra, majd ment lefelé, elérte a mélypontot. Addig más zene ment, aztán ahogy az lecsengett, akkor elindult felfelé. A páratlan ritmusok a görbe egyik pontja, a másik a páros. Ami jön a rock helyére, az mindig eltűnik. Hirtelen magasra tör, aztán eltűnik a süllyesztőben. Ilyen értelemben van jövője a rocknak, és minden más műfajtól különbözik azáltal, hogy közlendője van. Közösségi élményt tud jelenteni, egészen máshogy, mint amikor egy diszkóban egy abszolút monoton zenére beállva, ütemesen vagy anélkül ugrálunk. A rock közösség, klubban, stadionban, vagy fesztiválon. Emiatt tud fennmaradni hosszú távon. […] Ezzel együtt nem vagyok túl optimista, mert a rock mint rock működik, de ha összehasonlítom a világban ma rocknak nevezett zenét azzal, amit a hatvanas, hetvenes években annak hívtunk, akkor hallatszik is, hogy nagyon nagy a különbség.”