Élet- és karrierinterjúk

Hont Péter könyvtárosként a Szabó Ervin könyvtárban dolgozott a nyolcvanas évek közepétől egészen 2005-ig, az első nyilvános rockzenei gyűjtemény Kály-Kullai Károly és az ő kezdeményezésére alakult meg. A gyűjtemény összetételét szerteágazó ízlésük határozta meg. Évtizedekig dolgozott a könyvtárban, amely részére rengeteg zenét szerzett. A zene nagyon korán felkeltette az érdeklődését:

„Egy belvárosi gangos házban nőttem fel, ahol nagy kamasz társaság volt. Én a kisebbek közé tartoztam. A társaságba idősebbek is jártak, akiknek már voltak lemezeik, ez főként kislemezeket jelentett. Az egyiküknek magnója is volt, igaz, egyetlenegy szalaggal, amelyen különböző előadók felvételei voltak, Beatles, Rolling Stones. Arra emlékszem, hogy ‒ akkor még nem tudtam semmit arról a számról és az előadóról sem ‒ John Mayall fogott meg. Ekkor körülbelül tízéves lehettem. Rögtön tudtam, hogy nekem ez a zene kell. De azt akkor senki nem tudta megmondani, hogy mi ez a szám, és ki az előadó.”

Fotó: Csákvári Zsigmond

Sok lemezt ismerősökön és barátokon keresztül ismert meg, de sorra fedezte fel a városban azokat a helyeket is, ahol hozzá lehetett férni jó zenékhez: „A házban lakó barátommal a Hegedűs Gyula utcába jártunk, ahol volt egy lemezkölcsönző. A boltos elképesztően naprakész volt, nem tudom, hogyan csinálta. Az angol és amerikai lemezek is megjelenésük után 1-2 hónappal már a polcain voltak, a hetvenes évek legelején. 50 forintért adott kölcsön egy lemezt, viszonyításképp: a lemez ára 350 forint volt. Annyira jó lemezek voltak, megfogtak minket, nem tudtunk tőlük szabadulni. Volt, hogy mindig ugyanazt vettük ki. Például a Grand Funk Railroad Live dupla albumát. Döbbenetes élmény volt számunkra ez a koncertalbum. Felcsavartuk a hangerőt, és az az illúziónk támadt, hogy ott vagyunk a koncerten. Amikor a Led Zeppelin második lemeze megjelent, akkor nyáron teljes hangerővel a földszinten, nyitott ablak mellett hallgattuk, nagy botrányok voltak belőle. Nagyon beütött a Black Sabbath Masters of Reality albuma, attól kifeküdtem.” […] „A gimnázium alatt jártunk a cseh-, a lengyel- és az NDK-kultúrába vásárolni dzsesszlemezeket olyan előadóktól, mint Namysłowski, Nahorny, Komeda, a Jazz Q,  az Energit,és blueslemezeket olyan formációktól, mint a Breakout, az American Folkblues Festival,  illeve rocklemezeket (Collegium Musicum, Blue Effect, Czesław Niemen) és Közép- és Dél-Amerika indián zenéit. A népi festésű tányértól a hanglemezig minden volt a boltban, majdnem, mint a búcsúban. Nagyon jó anyagok voltak. Külföldről is szereztünk be zenét.”

Sokrétű zenei ízlését tükrözik azok a lemezek, amelyeket kiemel: "a A Colosseum Daughter of Time című lemeze. A King Crimson első lemeze, a Jethro Tull Stand Up című lemeze. Mondok más műfajból is. A dzsesszt Cannonball Mercy, Mercy, Mercy! Live at "The Club" című lemeze miatt szerettem meg, amelfy egy koncertfelvétel 1967-ből. John Coltrane Blue Train című lemezének borítója sokáig lakott a falamon. De Mike Westbrook Release című lemeze is döbbenetes élmény volt annak ellenére, hogy nehéz volt a befogadása.”

Koncertekre többek között a Metro Klubba, az Építők dzsesszklubba és a Marczibányi térre járt:

„A barátommal sokat jártunk a Marczibányi térre Interbrassra. A mai napig meghatározók ezek a koncertek, főleg az az időszak, amikor még lent játszottak egy kisteremben (Román Péter, Tomsits Rudolf… stb.), mi meg a földön heverésztünk. Vasárnap a nagyteremben volt, hogy három-négy formáció is fellépett: Kőszegi Rhythm and Brass, Lakatos Tóni, akkor még nem Tony Lakatos néven, Dés László, Másik János, Szakcsi Lakatos Béla. Azóta is vadászom a koncertről készült felvételeket, épp mostanában szereztem egyet Szegedről.”

A Rottenbiller utcai könyvtár populáris zenei gyűjtemény történetének kezdeteire így emlékszik vissza: „Az akkori könyvtári törvényben volt egy olyan kitétel, hogy az éves elkölthető keretnek a maradvány részét a könyvtárak szabadon felhasználhatják. Ez tényleg minimális összeg volt. Eleinte az antikváriumban vásároltunk a Múzeum körúton és a Rózsavölgyiben. Ez az időszak a nyolcvanas évek legeleje volt. Előtte csak a központi könyvtárban volt zenei gyűjtemény, komolyzene és népzene, valamicske dzsessz. Kály-Kullai Károllyal mind a ketten nagyon szerettük a zenét. Úgy döntöttünk, hogy hanglemezeket is gyűjteni fogunk a könyvtárban. A zenei profil számára ekkor még helyiség sem állt rendelkezésre. Amíg nem kaptunk hivatalos engedélyt, hogy a gyűjtemény nyilvános legyen, csak magunk hallgattuk.”

A gyűjtemény a nyolcvanas évek közepén vált nyilvánossá, rengetegen jártak oda, és a Magyar Rádió műsorainak forrásbázisává is vált. Hont Péter Nyugat-Berlinbe is elment aktuális nyugati lemezeket vásárolni, de akkorra már Budapesten is sorra nyitottak a magánboltok:

„Nyugat-Berlinben volt egy nagy bolhapiac, ahova egy barátommal jártunk ki rendszeresen, akár havonta. Rengeteg nyugati lemezhez jutottunk hozzá, összebarátkoztuk az árusokkal, akiktől lemezeket vásároltam. Mondták nekünk, melyik kalózfelvételek a jó minőségűek. Főleg rockot, dzsesszt, alternatív rockot vásároltam kint, amerikait, angolt, de németet is, a hatvanas évek második felétől a nyolcvanas évek közepéig. Retrospektív is gyűjtöttünk, de naprakészek is voltunk, a punklemezeket is beszereztünk, szinte egyidőben voltak meg nálunk a nyugaton megjelenő újdonságok.” Azonban a könyvtárnak más lelőhelye is volt. „A nyolcvanas évek második felétől az antikváriumok mellett Magyarországon már magánboltok is működtek. A Király (Majakovszkij) utcában régtől jó viszonyban voltunk a Lemezkuckó tulajdonosával, tőle nagyon sok lemezt vettünk. A Nagy Ignác utcában a Fonográf lemezboltban, a Margit körúton (Mártírok útja) Karácsonyi Gábortól is. Ahol a legjobb angol kiadású lemezek voltak, az Herczeg Tamás Német (Bacsó Béla) utcai üzlete volt. Böszörményi Gergellyel, a Stereo Shop vezetőjével különösen jó szakmai és baráti kapcsolatunk volt.” Az évek során a Szabó Ervin Rottenbiller utcai tagkönyvtárának állománya igen nagyra nőtt: „A végén közel 4 000 bakelitlemezünk volt, cédéből is hasonló mennyiség. Kazettából, amelyből szintén kaptunk kötelespéldányt, körülbelül 1 000 példányunk volt. A kottákat is elkezdtünk gyűjteni a nyolcvanas évek vége felé, hogy a hallgatás mellett lehessen olvasni. Járattuk az angol Record Collector folyóiratot is.”

A gyűjtemény része volt két olyan Kex-koncertfelvétel is, amely ritkaságnak számított. A könyvtár társasági események színhelye is volt. Kialakult egy baráti társaság, akik rendszeresen társasjátékoztak: „Például a Rizikóval, ami akkoriban nem volt legális, egy külkereskedő barátom hozta Svédországból. A másik a Diplomacy nevű játék volt, nekem a kedvenc játékom, de elég hosszadalmas.” A gyűjteményt a kétezres években felszámolták, egy része az újpesti tagkönyvtárba, egy másik része nemrégiben a budapesti Artpool Művészetkutató Központ archívumába került.

Hont Péter arra a kérdésre, hogy számára mitől jó a zene, így válaszolt:

„Mindenképpen valami érzelmet kell kiváltania bennem, esetleg döbbenetet. Ha nem irányítja magára a figyelmemet, nem érdekel. Nem szeretem a háttérzenét. Például most jutott az eszembe, hogy Jon Mayall Bare Wires című 1968-as lemezén van egy szám, a Killing Time, ami egy olyan blues, ami gitárral kezdődik, és van benne egy trombita- vagy harsonaszólam. A fúvós szóló viszonylag lassú tempójú számba érkezik a trombitahang, unottan vagy inkább deprimáltan ‒ miért is kell nekem játszanom, így jön be ‒, valami frenetikus, nem virtuóz módon, minden hangja tökéletesen a helyén van. Ez a másik. Sokszor mondtam a bátyámnak, hogy na, így kell bejönni egy hangszernek. Kivárta azt a végső pillanatot, amikor a hallgató olyan feszültségbe kerül attól, hogy nem tudja, mi szólal meg és hogyan.”