Élet- és karrierinterjúk

Hacki Tamás füttyművész és foniátria professzor 1944. február 18-án született Budapesten. Az első Ki mit tud? televíziós vetélkedő egyik győztese volt 1962-ben, melynek köszönhetően eljutott a helsinki Világifjúsági Találkozóra (VIT) is. Pályafutását innentől kezdve párhuzamosan az orvostudománynak és a füttyművészetnek szentelte. Számos nemzetközi fesztiválon megfordult és sok-sok díjat nyert, valamint Magyarországon és Nyugat-Európában is jelentek meg nagylemezei. Legnagyobb sikerei mellett sem adta fel azonban orvosi hivatását. Dolgozott a budapesti MÁV Kórház fül-, orr- gégeosztályán, de 1984-től az akkori NSZK-ban teljesedett ki ebbéli tevékenysége, amiért a németektől és a magyaroktól is számos magas rangú kitüntetést kapott.

Hacki Tamás így emlékezik vissza a kezdetekre: „A rádiónk sokszor szólt, így módom volt népdalokat, operákat, operetteket és persze mozgalmi dalokat hallgatni. Amikor kezdtem cseperedni, a hallottakat már tudtam fütyülni is, amit kezdettől azzal a technikával tettem, amivel aztán a nagyközönség elé léptem. (…) Sokféle technikája van a fütyülésnek, én nyitott ajkakkal tanultam ezt meg, ami hasonlít ahhoz a zajszerű fütyüléshez, amelyet majdnem mindannyian képesek vagyunk produkálni. Ezt a hangzást kitisztítottam azáltal, hogy az ajkaimat és a fogaimat eltávolítottam egymástól. (…) Úgy nyolcéves lehettem, amikor bekerültem a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) kórusába. A Rottenbiller utcai székházukban zajlottak a próbák, ott gyakorolt később a Rajkó zenekar is, amellyel többször fel is léptem. Gyermekként mezzoszoprán hangfekvésem volt, most felnőtt fejjel már basszbariton. Akkortájt kezdtem el hegedülni is a Szemere utcai zeneiskolában, de ez sajnos csak pár évig tartott, mert lusta voltam gyakorolni, pedig tehetségesnek tartottak. A fütty vette át a hegedű helyét, amit még az is megkönnyített, hogy sokszor a zeneiskolában is arra kértek, fütyüljek nekik. Mindez oda vezetett, hogy a zenei ismereteim alapján a füttyhangot egyre inkább hangszerré képeztem.”

A Ki mit tud? minden művész számára kitörési pontot jelentett a Kádár-rendszer kulturális világában, emiatt minden túlzás nélkül állítható, hogy Hacki Tamás számára is sorsfordító volt az azon való siker. Az „egyéb” kategóriában végül első díjat nyert füttyművész felidézte az első lépéseket is: „A válogató során gyorsan az elődöntőbe jutottam, ahol egy gitáros fiatal kísért. Kacsóh Pongrác János vitézéből a Furulyadalt adtam elő, majd slágereket és népdalokat fütyültem, hogy aztán a döntőben ismét a Furulyadal, valamint Nádas Gábor szerzeménye, a Madárkeringő következzen. Utóbbi háromnegyedes darabot a zeneszerző kifejezetten nekem komponálta, közepén egy kadenciával, ami egy madárcsicsergésre emlékeztet. Mivel Nádas Gábor rutinos slágerszerző volt, ez nagy sikert aratott.”

A Ki mit tud? végeredménye zajos körülmények között alakult ki, főleg, ami Hacki Tamás helyezését illeti. Erről az érintett így vallott:

„Eredetileg második helyezést kaptam, ami egy csehszlovákiai utazással járt együtt. A közönség ezen annyira felháborodott, hogy levelek százai érkeztek a Magyar Televízióba, követelve az első helyezésem kihirdetését, sőt, parlamenti interpellációig (!) is eljutott az ügy. Tekintve, hogy akkoriban alig ülésezett az országgyűlés, ez kimondottan nagy dolognak számított. Végül a KISZ és az MRTV kénytelen volt engedni a nyomásnak, és pótlólag kiadtak nekem egy első díjat, amit a televízió nyilvánossága előtt vehettem át, s erről még a TV Híradó is tudósított. Így Csehszlovákia helyett Helsinkibe jutottam ki. Ott aztán nagy sikert arattam a Balassa-együttes kíséretében. A magyar gálaesten Urho Kekkonen, finn elnök külön gratulált a produkciómhoz, de ezen az alkalmon kívül is felléptem több helyen, Helsinkitől közel és távol egyaránt.”

Az előadóművészek számára elengedhetetlenül fontos Országos Rendező Iroda (ORI)-vizsga története is kapott egy sajátságos ízt Hacki Tamás esetében, ami füttyművészete különleges kultúrpolitikai megítéléséből fakadt: „Akkoriban, hogy az ember felléphessen, szükség volt működési engedélyre, amit az ORI és az Országos Filharmónia (OF) közösen állított ki. Ez egy minőségi szűrő volt annak érdekében, hogy akárkik ne kerülhessenek színpadra. A Ki mit tud? után jó néhány helyre hívtak fellépni, de problémát jelentett, hogy nem volt működési engedélyem. Ezért aztán hamarosan letettem a Filharmóniánál a vizsgát, a meghallgatáson egy Händel- és egy Schubert-darabból fütyültem gitárkísérettel. A bizottság egyik tagja, egy zenekritikus megkérdezte, hogy tanultam-e zenélni, és amikor megtudta, hogy hegedültem, azt mondta viccesen, kár, hogy abbahagytam. Ehhez hasonló hozzáállással találkoztam egy fogadáson is, amit a KISZ KB Kulturális Osztálya szervezett. Ott is rendesen hátba veregettek, gratuláltak politikusok is, de azért nekem szegezték a kérdést, hogy ugye nem hagyom emiatt abba az orvostudományi tanulmányaimat. Ez a felvetés is jól jelezte, hogy nem vették komolyan a füttyművészetet.”

Hacki Tamás a nem mindennapi zenekari névválasztás történetét is elmesélte: „A Fiatal Művészek Klubjába jártam, akkor még a Népköztársaság (ma Andrássy) úti épületébe, ahol számos művész, zenész fordult meg. Itt ismerkedtem meg a blockflöte-virtuóz Czidra Lászlóval. Rahói Ernő nagybőgős-zongorista-hangszerelővel már előtte is volt kapcsolatom. Hárman kezdtünk el egy reneszánsz-barokk hangzású zenei formáción gondolkodni. Hamarosan igen jó zenészek csatlakoztak hozzánk, az első időben még váltakozva. Hadd említsem Farkas Gabi színésznő, gitáros-énekessel való kellemes együttműködésünket, aki virágénekeket adott elő nagyszerűen. Ausztráliai és új-zélandi sikeres fesztivál fellépésünkről hazatérőben, a bécsi repülőtéren találtuk ki az Ex Antiquis nevet.”

A nyugati koncertek előkészítése nem mindig zajlott zavartalanul, ahogy többször érte együttesével is meglepetés külföldön. Ezekről Hacki Tamás így beszélt:

„1969-ben voltam katona, és mint egyetemet végzett orvost nem két évre, »csak« hat hónapra vittek be a seregbe, a kiképzés után katonaorvos lettem. (…) Ekkor kaptam zenekarommal együtt a Nemzetközi Koncert Igazgatóságon keresztül meghívást Montreux-be, a nemzetközi dzsesszfesztiválra, aminek nagyon örültem, nagy megtiszteltetésnek tartottam. Viszont akkoriban aktív katonát nemigen engedtek ki Nyugatra, így honvédelmi miniszteri engedély kellett hozzá, hogy Svájcba utazhassunk. Úgy látszik, az OF vagy az Interkoncert megfelelő kapcsolattal rendelkezett a Honvédelmi Minisztériumhoz. Előtte azonban az ercsi laktanyában a katonai elhárító elvtárs behívatott magához, és ideológiai kiképzésben részesített. Felkészített rá, hogy engem ott megkörnyékezhetnek, és elmondta, hogy nekem ezeknek a csábításoknak ellent kell tudnom állni. Annyira tájékozatlan volt a személyemet illetően, hogy még azt is megkérdezte, voltam-e már valaha külföldön. Ezek szerint semmit nem tudott az addigi szerepléseimről, pedig 1969-re már sok-sok külföldi fellépésen voltam túl. A keleti blokkon kívül többek között a BBC Televízióban is szerepeltem 1966-ban, majd 1968-ban Ausztráliában és Új-Zélandon. Beszélgetés közben az is kiderült róla, hogy velem ellentétben ő még sosem hagyta el az országot. Igyekeztem bamba képet vágni, és jó magaviselettel végighallgattam az intelmeit, aminek meg is lett az eredménye, mert kijutottunk a svájci dzsesszfesztiválra.”

Más alkalommal már komolyabb bosszúság érte őket: „Volt egy meghívásunk a párizsi Olympia Színházba a Gilbert Bécaud Show-ra, de nekem éppen akkorra esett a katonai behívóm időpontja. A Nemzetközi Koncert Igazgatóság és az OF beküldtek Biszku Bélánéhoz, aki a Művelődésügyi Minisztériumban volt honvédségi összekötő, ő felelt a katonai ügyekért is. Próbáltam meglágyítani a szívét azzal, hogy a magyar művészek közül még senki nem szerepelt ezen a nevezetes helyen, de ő hajthatatlan maradt. Biszkuné azzal utasított el, hogy katonai szolgálatomra szüksége van a honvédségnek és a hazának, és még azt is hozzátette, hogy »táncos és zongoraművész elvtársakat« is behívtak katonának. Akkor rettenetesen el voltam keseredve, de később kijutottunk az Olympia Színházba, azonban már nem a Gilbert Bécaud Show-ba. Ettől függetlenül mi voltunk az első magyarok, akik a háború után felléptek ott. Akadtak persze ezen kívül is meg nem valósult előadások a pályafutásom során, de ezeket az eseteket az ember igyekszik elfelejteni. Az azért eszembe jut, amikor a nyugatnémet kormány felkérésére mehettünk volna műsort adni, de nem készült el időben a vízumunk, így itthon kellett maradnunk. Az efféle ügyekkel kapcsolatban rengeteg mérgünk volt, állandóan a vízumokra kellett várnunk, ez a hidegháború velejárója volt. Az NDK-NSZK határ volt a legszörnyűbb, ott féltünk, gyomorgörcsünk volt. A keletnémet határőrök részben levetkőztettek bennünket, a csomagjainkat is feltúrták, belelapoztak a noteszembe, még azt is megkérdezték, hogy kiknek a nevei szerepelnek benne.”

Az NDK-ban is érték őket retorziók, illetve találkoztak furcsa reakciókkal: „Előfordult – bár ritkán – a hivatalos ízléshez köthető negatív vélemény is: amikor 1968-ban a kelet-berlini Zeneművészeti Főiskolán koncerteztem együttesemmel, ahol a diákok tomboló lelkesedéssel fogadták a »szemtelen« stílusú műsorunkat, jó néhány tanár látványosan kivonult a teremből. Ennél még különösebb eset is előfordult velünk a lipcsei vásár gálája előtt. Az egyik próbán, amikor Bachot játszottunk swing stílusban, odajött hozzánk a keletnémet kultúrpolitika egyik nagyon fontos képviselője, Oelschlegel asszony és azt mondta nekünk, hogy »itt, Lipcsében maguk nem fognak Bachot swingben játszani«, s ezzel letiltotta ezt a darabot, ami kimerítette a cenzúra fogalmát. Természetesen ez annak idején igencsak kellemetlenül érintett minket.” Hacki Tamáséknak nemcsak a cenzúra időnkénti megjelenésével, hanem a pártállami bürokráciával is meg kellett küzdeniük:

„(…) nagyon nehézkes volt a bürokrácia útvesztőiben a kiutazási engedélyek megszerzése, de hogy e mögött mi húzódott valójában, azt nem tudhattuk meg. A kiutazáshoz kellett a Belügyminisztérium engedélye, ezenkívül vámengedélyek is szükségeltettek, hogy kivihessük a hangszereinket. Azt is ellenőrizték, hogy visszahoztuk-e azokat az országba, nehogy üzleteljünk velük. Érthetetlenül megnehezítették a dolgunkat, de kifejezetten politikai jellegű akadályt nem éreztünk, szemben azokkal a kollégáinkkal, akik a szöveges műfajokat képviselték. Mindeközben a nyugati közvélemény korszerűnek, vagánynak tartott minket, és csodálatának adott hangot, hogy a Vasfüggönytől keletre ilyen újszerű produkció keletkezik. Mai szóval élve hungarikumnak számítottunk.”

Hacki Tamás az orvostudományban is kiemelkedőt nyújtott, és még ma is aktív. 1983‒1984-ben egy évig volt Nyugat-Németországban tanulmányúton, ennek során ismerkedett meg a hannoveri klinika igazgatójával, aki két év múlva egy ottani megüresedett állásra hívta meg. 1986-tól Hannoverben dolgozott, ott is vizsgázott le fül-, orr-, gégészetből és foniátriából. Habilitált, majd egyetemi magántanár lett Hannoverben. Ezután Regensburgba került, ahol egészen 2011-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott. Itt megalapította az orvosi egyetem klinikáján a Foniátriai és Gyermekaudiológiai Osztályt, a Bad Gögging-i Foniátriai Rehabilitációs Osztályt negyven betegággyal, valamint a regensburgi Logopédiai Tanintézetet. Tevékenységéért megkapta a Német Szövetségi Köztársaság Érdemkeresztjét, és kalandos úton a német állampolgárságot is, ami mellett kivételesen a magyart is megtarthatta. Jelenleg a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) Fül-, Orr-, Gégészeti Klinikáján rendel egy héten egyszer, és ott végez finom gégeműtéteket. Ezenkívül a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Egyesület Teréz körúti rendelőjében is dolgozik heti egy alkalommal, itt a gyerekek beszédfejlődési és hallászavarát kezeli. Rajtuk kívül énekesek is jönnek hozzá mindkét rendelésére. A SOTE Egészségtudományi Karán pedig Magyarországon egyedülálló módon 2018-ban alapított egy tanszéket a Hang-, Beszéd- és Nyelésterapeuta képzésre, ami tulajdonképpen klinikai logopédia. Hacki Tamás vallja, hogy két otthona van, egy Németországban és egy Magyarországon, de az igazi hazája Magyarország, ahol két unokája él, sok-sok barátja van és a mostani szerteágazó munkája is intenzíven köti ide.