Élet- és karrierinterjúk

2019 őszén volt ötven éve, hogy az Andrássy úti Ádám sörözőben Gryllus Dániel és Mikó István megalapította a Kalákát. Sebőék mellett ők teremtették meg azt a sanzonhoz közelálló műfajt, amit az egyszerűség kedvéért énekelt versként emlegetünk. Nemzedékek sora nőtt fel műsoraikon, találkozott általuk először a költészettel. Munkásságukat kétszer is Kossuth-díjjal ismerték el. A rendszerváltozás után Gryllus Dániel (1950) ráadásul kiadót alapított, amely idővel a folkos, énekelt verses szcéna egyik legfontosabb publikációs lehetősége lett.

„Felvettek a Lorántffy Zsuzsanna úti Általános Iskolába, mellettem ült Huzella Péter, Huzella Elek zeneszerző fia, és a legendás Bors Irma néni, az énektanárunk mondta, hogy »Gryllus és Huzella, gyertek át a zeneibe!« Huzella papája ezt nem szerette volna, így ő maradt, én viszont átmentem. Vili kettővel alattam járt, a kettőnk közötti osztályban tanult Mikó Pista és Radványi Balázs. Innentől a későbbi Kaláka-tagoknak lett egy közös zenei nyelve. A Lorántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, a Budapesten ott elsőként alkalmazott Kodály-féle nevelési koncepció valamennyiünk zenei ízlését és szellemi horizontját alapjaiban határozta meg. A tananyagnak kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés és a néptánc, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nemcsak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is.”

„Életemben jó, ha kétszer jártam az Andrássy úti Ádám sörözőben, ahol 1969 őszén Mikó Istvánnal megalapítottam a Kaláka együttest. Igazából semmi sem köt oda bennünket, nem volt a törzshelyünk, azt hiszem, Pista ajánlotta, hogy találkozzunk ott, mivel épp a környéken volt dolga mindkettőnknek. A Kaláka csíráját egyébként a Móricz Gimnáziumban Mikó szerveződő együttese (persze ennek is volt elődje, még az általános iskolában: Mikó Pesta és népi zenekara) jelentette, még akkor is, ha az a formáció sosem lépett fel. Ezt követően történt az Ádám sörözőben az a nevezetes megbeszélés kettőnk között. A Bem rakparti művelődési ház Tolcsvay-klubjában abban az időben minden héten fiatal zenekarok mutatkozhattak be, mi is ott léptünk először színpadra 1969 decemberében. Debütálásunkról egyébként – nem kis meglepetésünkre – a Népszabadság is beszámolt.”

„A Kaláka név Mikó Pista apai öröksége. Édesapja a II. világháború előtt cserkész volt, társaival gyűjtötte a népköltészetet Szabolcs-Szatmár megyében, összeszedtek egy könyvtárra valót és létrehozták a Kaláka-könyvtárat. Esetünkben a név abszolút találónak bizonyult, ez volt a munkamódszerünk. Bár a verseket egyénileg válogattuk, a hangszerelést mindig közösen végeztük. Komolyabb vitákra nem emlékszem, általában elfogadtuk egymás ötleteit.”

„A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, mintha rakétából lőttek volna ki, úgy indultunk. Működésünk második évében folyamatosan csöngött a telefon, vidéki egyetemekről, művelődési házakból hívtak, alig bírtuk szusszal a rengeteg fellépést. Akkoriban csak kötött ORI-gázsik léteztek, de azt minden intézmény ki tudta fizetni. Bevett szokásnak számított, hogy egy nagyobb állami vállalat a nőnapi ünnepségére nyolc Kossuth-díjas színészt és egy zenekart szerződtetett. Ilyeneken mi is rendszeresen felléptünk. Miközben a Magyar Rádió is foglalkoztatott bennünket. Szerencsére az énekelt versek műfaja nem volt egyik fiókban sem. Hol az ifjúsági osztálynak dolgoztunk, hol a népzeneinek, hol a zeneinek, hol az irodalminak. A Magyar Televízióban Ascher Gabi vagy Szabó Márti szintén folyamatosan hívott bennünket, hisz a különböző műsoraikban remekül tudták használni a zenekart. Más kérdés, hogy az utóbbi évtizedekben alig akad már olyan rádióadó, amelynek beleférnénk a zenei kínálatába.”

„A Magyar Hanglemezgyártó Vállalattal is kerestük a kapcsolatot, de valamiért nem kellettünk. Mindenesetre 1973-ban Erdős tett egy eléggé tisztességtelen ajánlatot, talán elég öreg vagyok már, hogy nyilvánosan is elmesélhessem. Koncz Zsuzsa akkoriban szeretett volna énekelt verses nagylemezt készíteni, ehhez kért fel minket Erdős. Miközben Zsuzsa köztudottan Szörényi Levivel és Bródy Tinivel dolgozott. De Erdős felajánlotta, hogy ha ezt a munkát bevállaljuk, akkor garantáltan előbb jelenik meg a Kaláka bemutatkozó albuma, mint a Sebőéké. Azt hittem, rosszul hallok. Mégis, micsoda dolog ezt a művészek háta mögött így intézni? Persze udvariasan elutasítottam, mondtam, előbb ki kell adnunk a saját felvételünket. Nem is jelenhetett meg nagylemezünk 1977-ig.”

„Koncz Zsuzsával amúgy kollegiális a viszonyunk, ma is mosolyogva köszönünk, ha találkozunk. Nem emlékszem, hogy közös koncertünk lett volna. De arra igen, hogy amikor egyszer közösen utaztunk Tokajba egy rádiós adásra, a buszban Zsuzsa odaült mellém, és kicsit feszengve elmesélte, hogy tudja, hogy a Kertész leszek című József Attila verset mi rendszeresen játsszuk, de ő is lemezre fogja énekelni. Mondom, »Zsuzsa, ne hülyéskedj, ez a vers közkincs.« Aztán évekkel később Erdősék nekünk már felvenni sem engedték ezt a dalt az első Kaláka nagylemezre. Ahogy a többi József Attila versmegzenésítést is valamilyen mondvacsinált indokkal megfúrták. A Tudod, hogy nincs bocsánatot azért, mert szerintük Balázs hangja kísértetiesen hasonlított Aradszky Lászlóéra! Az Azt mondjákot azért nem vehettük fel, mert túlságosan szomorú. Még a Betlehemi királyokba is belekötöttek, csak úgy engedték a lemezre, hogy készítettünk belőle egy gyorsabb verziót. De fontos, hogy ez az album megjelent, és Erdélyben is lehetett kapni. Sőt, a világ távoli vidékeire is eljutott: nemrég Honoluluban a koncertünk után valaki hozott egyet dedikáltatni.”

„Az első nagylemezünkből eladott harmincezer példány a popmezőnyben bukásnak számított. Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy Tóth Attila – a nevét imába kell foglalnunk – a nyolcvanas évek elején megalapította a Hungaroton II. irodalmi szerkesztőséget, a nagy mamuton belüli kis céget, ahová valóban jó volt bejárni. Náluk a harmincezer példány kiugró sikernek számított, úgyhogy tényleg zöld utat kaptunk. Így jelenhetett meg 1981-ben Az én koromban, amelynek a neves József Attila-kutató, Szabolcsi Miklós írta a kísérőszövegét. Annak ellenére, hogy erre sem kerülhetett fel egyetlen József Attila versmegzenésítésünk sem. Viszont Szabolcsi nagyon szeretett bennünket és szívesen vállalta a felkérést. És amit a nyolcvanas évek legelején rólunk írt, az voltaképpen ma is érvényes. Majd három évvel később elkészült A fekete ember. Ettől kezdte bármit megvalósíthattunk, amit akartunk, és senki sem nézte a stúdióköltségeket.”

„A Kaláka első éveiben se marketingstratégiánk, se megcélzott korcsoportunk nem volt, ösztönösen a saját kortársainknak játszottunk. Nekünk a Tengerecki Pál, a Pinty és ponty, vagy a Bóbita ugyanúgy a magyar költészet része volt, mint bármely József Attila- vagy Weöres Sándor-vers. Ezért korábban nem is adtunk gyerekműsort. Amikor a népművelők kifejezetten ezt kérték tőlünk, csak átnéztük az aktuális repertoárt, és kiválasztottuk belőle az erre alkalmas dalokat. (…) A pelikán című szám amúgy eredetileg Az én koromban lemezen szerepelt volna, fel is vettük a stúdióban, de az MHV akkor nem tudta elérni a szerző, Robert Desnos jogutódját. Ezt a tragikus sorsú francia szürrealista költőt még 1974-ben ajánlotta nekünk Tamkó Sirató Károly, sőt, később egy listát is összeállított nekünk, Versek a Kaláka együttes számára címmel. A pelikán így lekerült Az én koromban nagylemezről, de persze koncerteken rendszeresen játszottuk. Mígnem a nyolcvanas évek közepén – miután megtalálták Desnos jogutódját – Tóth Attila felkért egy gyereklemez készítésére. Mi meg, különösebb tematika nélkül, szépen összeraktunk egyet. Ez lett a címadó dal.”

„Vili 1979-ben másképp képzelte a magánéletét, sokallta az évi négyszáz koncertet, a rengeteg próbát, a stúdiómunkát – ezt a tempót amúgy ma én sem tudnám elképzelni. Úgyhogy kivált a zenekarból, és a továbbiakban Levente Péterrel dolgozott. De sosem távolodott el tőlünk, ha kellett, mindig besegített, például amikor Huzella Péternek elvették az útlevelét, jött velünk koncertezni. (…) Úgyhogy amikor a kilencvenes évek közepén Huzella Péter búcsút intett nekünk, Vilit visszahívtam. Azzal a feltétellel vállalta, hogy a felnőtt koncerteken, turnékon muzsikáljunk együtt, de a gyerekkoncerteket adjuk külön, ő szólóban, mi trióban és a Szabad-e bejönni ide betlehemmel? adventi turnéit sem tudja vállalni, hisz neki is sok karácsonyi koncertfelkérése van. Így lett 1996-tól Major Gábor a betlehemes koncertek résztvevője, akit később már úgy emlegettünk, mint a Kaláka »ötödik tagja«, és akivel később is sok turnét utaztunk végig a környező országokban, Észak- és Dél-Amerikában, Mongóliában és Indiában.”

„Huzella Péter 1995 karácsonyán az ünnepi koncert után közölte velem, hogy nem csinálja ezt tovább. Működött már a televíziós műsora, meg kialakult a saját repertoárja, úgy érezte, inkább szólistaként próbálná ki magát. Sosem voltam a szólómunkák ellen, hisz magam is készítettem többet, de közben mindig a zenekart is szem előtt tartottam, hogy egyéb munkáimmal annak a hírnevét is öregbítsem. Péter viszont a saját koncertjein sosem hivatkozott arra, hogy ő amúgy a Kaláka énekese. Ha pedig nekem egy jóbarátom nemet mond, akkor megölelem, és sok sikert kívánok. Persze azért ennek a kilépésnek is voltak előjelei: az 1993-as Ukulele című CD-t például azért vettük fel nélküle, mert éppen nem ért rá. Nem haraggal váltunk tehát el, de nem is marasztaltam. A jubileumi koncertekre viszont mindig hívom, és mindig jön, ahogy más alkalmakkor is, például a 2019-ben készült Ady-estünket is együtt adtuk.  Annak is örültem, hogy 2000-ben ő is megkapta a Kossuth-díjat. Miközben akkor már öt éve nem volt a zenekar tagja.”

„Időnként mi is bajban vagyunk, hogy amit a Kaláka az elmúlt ötven képviselt, az most műfaj vagy stílus? A műfaj talán egyértelműbb, hisz verseket énekelünk, stílusunk azonban van is, meg nincs is. Az egész Kaláka-működés könnyűnek komoly, komolynak könnyű, irodalomnak zene, zenének irodalom, városinak népi, népinek városi, koncertnek színház, színháznak koncert, satöbbi. A hangzásunk szerintem a kezdetektől felismerhető, miközben hol ebbe a népzenébe csípünk bele, hol abba, hol dallamosabb, hol sanzonosabb dalokat játszunk, melyekbe időnként dzsesszes és kamarazenei, valamint régizenei elemek is beszűrődnek. Ennek oka vélhetően az, hogy mindannyian a nyitott szellemiségű Kodály-rendszerű zeneoktatásban részesültünk. Sokféle zene érdekelt minket, nem álltunk tudatosan valamely stílus mellé sosem. A verseket sem úgy választottuk, hogy adott stílushoz melyik passzol, hanem – ahogy Kányádi Sándor írta rólunk – mindig a versből próbáltuk meg kimuzsikálni a magunk olvasata szerinti eredeti dallamot.”