Élet- és karrierinterjúk

Göczey Zsuzsa (1948, Budapest) a nyolcvanas-kilencvenes években a Magyar Rádió egyik legnépszerűbb, legprogresszívebb zenei szerkesztője volt. Tíz éven át futó, a mai negyvenes-ötveneseknek amolyan generációs alapélményeket adó Lemezbörze helyett című műsorában számos, a rendszerváltozás előtt idehaza lényegében hozzáférhetetlen albumot játszott le, hiánypótlásként, teljes egészében, a magnós hallgatóknak. De persze nemcsak ez az egyetlen műsor fűződik a nevéhez, hanem többek között az MR első rendszeres könnyűzenei magazinja, a Rockújság is. 2001 óta a Klubrádió zenei vezetője.

Alig kilenc évesen, 1957-ben lépte át először a Magyar Rádió kapuját: éveken át énekelt az intézmény gyerekkórusában. Előbb zongorázni tanult, majd Szendrey-Karper László hatására a klasszikus gitár felé fordult, a konzervatórium elvégzése után a Zeneakadémia tanárképző szakán végzett (mivel akkor művészképző szakon még nem oktattak klasszikus gitárt). Mégsem lett belőle gitárművész.

„A konzervatóriumban és a főiskolán sokszor kellett színpadon játszani, és mindig roppant lámpalázas voltam. Pedig sokat készültem, sokat gyakoroltam, bármelyik Bach-művet el tudtam úgy játszani, ahogy kellett, mégis többször előfordult, hogy a pódiumon, koncert közben egyszer csak kiszállt belőlem a lélek, és mintegy kívülről szemlélte, mit csinálok. Hogy oda sem figyelek és mégis azt játsszák az ujjaim, amit kell. No, abban a pillanatban összezuhant minden. Ez az egész helyzet rettenetesen stresszelt. Vélhetően akkor lett volna belőlem zenész, ha zenekari hangszert tanultam volna. Imádok zenélni, de nem szeretem, ha rám vetül a reflektorfény, és mindenki azt hallgatja, hogy mit játszom én. Attól egyszerűen irtózom. Időnként még ma is leteremt a férjem, hogy túlságosan szerénykedem. Pedig tényleg nem szeretem. Isteni jó érzés volt – most időben vagy húsz évet ugrunk előre, már ment a Lemezbörze helyett című műsorom –, amikor az egyik csütörtökön felszálltam a 7-es buszra, aznap jelent meg a rádióújság, és láttam, amint két fiatalember vadul lapozva azt keresi, hogy szombaton mit játszik a Göczey. Magamban kuncogtam, hát igen, én vagyok az. De ti ezt nem tudjátok.”

1969-ben, a főiskola elvégzése után a Magyar Rádióba jelentkezett technikusnak, és a felvételi tesztje olyannyira jól sikerül, hogy a műszaki osztály akkori vezetője átszólt a zenei szerkesztőségbe, hogy „van itt egy jó fülű fiatal csaj, ha gondoljátok, inkább átirányítom hozzátok”. Így lett három hónap után szabadúszó forgató – többek között Komjáthy György mellett.

„Technikus–forgató–szerkesztő, ez volt a hierarchia. A szerkesztő parancsol, megmondja, mi kell neki, mint forgató elmegyek a kartontárba, kikeresem a felvétel számát, átsétálok, kiigénylem a szalagtárból, másnap megkapom, időre lecipelem a tekercseket a stúdióba, felrakom őket a magnóra, meghallgatom, beállok velük, és időben elindítom. Aztán cigizünk meg iszogatunk. Utóbbi nekem kezdetben eléggé furcsa volt, hisz sosem számítottam léha iskolásnak, a Magyar Rádióban viszont eléggé furcsa társaságba keveredtem. (…) 1972-től, ha jól emlékszem, 1980-ig voltam Komjáthy Gyuri forgatója. (…) Gyuri olyan volt, mint egy kis hangya. Lelkiismeretes, felkészült. Megnyugtató volt vele dolgozni. Tervszerűen végezte a munkáját. Persze neki is be kellett lépni ehhez a pártba. S amikor a Szabad Európa Rádióban népszerű Tinédzser partinak kellett egy hazai ellenműsor, annak vezetéséhez Gyurinál megbízhatóbb fickót nem találhattak volna. Aki amúgy befelé forduló, szerzetes típus volt, de remekül elvégezte, amit rábíztak. (…) A szöveget és a dallistát amúgy Tardos Pétertől kapta.”

Komjáthy György műsoraiban alapvetően friss slágereket forgatott. Ezek a dalok azonban elég kacifántos úton kerültek be a Magyar Rádió szalagtárába.

„Kezdetben volt egy Mészáros nevű fazon – nem tudom a keresztnevét, mindig csak így emlegették –, külkereskedő volt. Ő hozta be rendszeresen az aktatáskájában a kislemezeket. Nem szerelemből tette, hanem hivatalosan, kapott értük valami összeget. Elvitte Tardos Péterhez, aki meghallgatta és írt hozzájuk szövegeket. Mi meg összeállítottuk a műsort. Később létrejött egy hivatalos kapcsolat a Magyar Rádió és a Billboard között, amely rendszeresen küldte csomagokban az új kislemezeket. Kaptunk olyan pakkot is, amit vissza kellett adni. Külön volt rá egy dolgozó, aki ezeket a kislemezeket AGFA-szalagra átjátszotta, lektorcédulát gépelt hozzájuk, dalcímmel, előadónévvel, kiadóval. Úgyhogy volt, hogy ebből kellett dolgoznunk. Meg kellett hallgatni, hogy hányadik számot keressük. De előfordult, hogy közvetlenül a kislemezt is használhattuk a műsorokhoz. (…)
A nyolcvanas években már magunk is vettünk albumokat, de voltaképpen az sem volt legális, csak a zenei főosztály gazdasági vezetője, Bérci Margó ügyességén múlt, aki valami módon rendszeresen tudott nekünk valutát adni. Ilyenkor a bécsi ismerősünk telexen küldött meghívólevelet (akkoriban még csak úgy lehetett), megkaptuk rá a piros útlevelünket, s már tűzhettünk is ki Bécsbe. Ismerősöknél aludtunk, buliztunk, szatyorszám lemezeket vettünk, két nap múlva pedig utaztunk vissza.”

Göczey Zsuzsát végül 1980-ban vették fel zenei szerkesztőnek a Magyar Rádióba. S hogy a nyolcvanas években milyen zenei szerkesztői előírások voltak az intézményben?

„A reggeli esztrád műsorban – nem emlékszem már, pontosan mikor kezdődött, talán fél 5-kor, mivel a hatra járó munkásosztálynak is kellett nyomatni – például előírták, hogy négy mozgalmi, négy népi demokratikus és négy népi kartonnak kell benne lennie. A többi fakultatív. A népi demokratikus felvételeknek külön szekrénye volt az osztályon. Mikor keresgéltem benne, kérdezte is Csiba Lajos: »mi van, Zsuzsi, szarba nyúltál?«. A népzenét pedig a népzenei osztályról szereztük be. Még jártam ki Szentendrére a nagymamámhoz, a szomszéd bácsi mesélte, hogy hallotta, milyen népdalt szerkesztettem be a reggeli műsorba. Hogy »Szép virágszál lábad köze, Többet ér, mint a Rába köze. Fel a szoknyát le a bugyit, Hadd locsoljam meg a nyuszid«. Amúgy nem tudtam, melyik volt. Csak úgy elhoztam a kartont. De megtörtént, hogy pécsi bányászok írtak felháborodott levelet a Magyar Rádióba, hogy aki reggel a bányába megy, az nem ilyen dalokra akar ébredni. Nem emlékszem, pontosan melyik számot kifogásolták, de ilyen is előfordult. (…)
A kvóta mindenkinek kötelező volt. Ahogy mondjuk a Tánczenei koktél című műsorban az arányok is: minden alkalommal ötven százalék, plusz egy magyar dalnak kellett szerepelnie. Valamint egy nem angol nyelvűnek is, tehát olasz, francia vagy német slágernek.”

Göczei Zsuzsának már a kezdetektől, azaz 1980-tól voltak saját műsorai is.

„Ekkoriban szervezgették amúgy a Poptikát, nekem meg az akkori pasim Németh Károly beszédírójaként a pártközpontban melózott. Végzettségét tekintve irodalmár, de aztán elkapta a gépszíj, két évet voltunk együtt, mindig hozta a híreket. Ő mesélte, hogy Korom Mihály kijelentette, »amíg én itt vagyok, nem lesz Magyarországon rockújság«. Mire mondtam, hogy de. Így indult el 1982-ben a Magyar Rádióban a Rockújság című műsorom.”

„Az 1980 és 1990 közötti időszak életem legszebb tíz éve volt. Mint a mesében. Nem tudtam olyat kitalálni, amit előbb-utóbb ne tudtam volna megvalósítani a Magyar Rádióban. Akkoriban a Múzeum körúton a Kodály Zeneműbolt előtt mindig nagytáskás pasik álltak, jugoszláv és nyugati nyomású nagylemezeket árultak a kapualjban. Voltaképpen ellenük indítottam el ezt a sorozatot, amelynek keretén belül azokat az albumokat adtam le a Magyar Rádióban, amelyeket ott a legjobban kerestek. (…)
A Lemezbörze helyett címet amúgy Török Mari adta munkacímnek, s egészen az utolsó műsorig bosszankodtam, hogy miért nem találtam ki jobbat helyette. Ráadásul a Magyar Rádió le sem védette, úgyhogy Csabai Mátyás ugyanezen a néven indított később sikeres poplapot és meg is gazdagodott belőle. Az adás a nyolcvanas évek legelején az úgynevezett 3. műsoron ment (ezt nevezték később Bartók rádiónak), sztereóban, szombat délután. A nagylemez elé mindig egy szakértővel írattam szöveget. Merthogy nem magamtól voltam annyira okos, hanem minden stílushoz megvolt a magam embere, aki súgott, hogy mit lenne érdemes. Ha nekem is tetszett, bekerült a műsorba. Így dolgozott nekem Szőnyei Tamás, Hajnóczy Csaba, Marton László Távolodó, Nemes Nagy Péter vagy a Frank Zappa-őrült matematikus, Tuza Zsolt. (…) Lehet, furának hangzik ma, de ebben a műsorban annyira szabad voltam, mint egy madár. A Bartók eléggé eldugott hely volt – akit érdekelt, rátalált, de keveseket zavart.”

„Csak a műsoridő volt adott. Török Mari minden héten minden szerkesztőtől begyűjtötte a javaslatokat, majd ennek ismeretében szétosztotta közöttük a szerkesztőség számára rendelkezésre álló időt. Mindig volt gondja arra, hogy kiszolgáljuk az időseket, a fiatalokat, a progresszív zenét és a mainstream popot kedvelők igényeit is. Tőle lehetett megkapni azt a csütörtöki egy órát, amikor jöhettem a new wave-es zenekaraimmal."