Élet- és karrierinterjúk

rdész Róbert billentyűs, zeneszerző, zenekarvezető 1958-ban született Budapesten. Zenekara, a Solaris indulásának érdekességeiről így mesélt: „1980-ban megjelent a Pesti Műsor nevű hetilapban egy felhívás. Czigi, Cziglán István hívott fel vele, akivel gimnáziumi osztálytársak voltunk, mögöttem ült az ablak melletti padsorban, és azt kérdezte, ne induljunk-e el rajta? Rendelkeztünk már némi közös zenei múlttal, mert egy angolos évzáróra írtunk egy igazán bizarr kis zeneművet Little Red Riding Hood címmel. […] Ez volt Czigivel az első közös zenénk. Mikor felhívott, nem sokat lamentáltunk azon, hogy induljunk-e a tehetségkutatón, vagy sem. Még aznap délután beadtuk a jelentkezésünket. Délelőtt még három dolog hiányzott: zenekarnév, zenekartagok és számok. […] A nevet kellett leghamarabb kitalálnunk, hogy ki tudjuk tölteni a jelentkezési lapot. Vagy egy órát ötleteltünk, mire világossá vált, hogy egész biztosan valami science fiction tematikájú dolog lesz a megfejtés. Lem közös nevezőnk volt, ha jól emlékszem, Czigi a Kiberiádát szerette legjobban, de innen már csak egy lépésre volt a SOLARIS. Mindkettőnk könyvespolcán ott állt, az én példányom ma is megvan. A tagok megtalálása egy hetet vett igénybe, Czigi korábbi iskolai ismeretségeiből választottunk fuvolást és basszusgitárost: Kollár Attilát és Jatát (Seres Attilát). Már csak dobos kellett. Valaki – már nem emlékszem, kicsoda – ajánlotta Tóth Vilit, akit egyikünk se ismert. Az Üllői út 26. előtt beszéltünk meg találkozót – ott volt a próbaterem, amit Attila szerzett, a SOTE épületének légópincéjében –, de Vili sehogy sem akart megérkezni. Már épp feladtuk volna a várakozást, mikor meghallottuk a dobolást. Szemben, az Üllői út túloldalán egy játszótér volt, Vili ott állította föl a maga által gyártott dobfelszerelést, és szabályos kis dobszólót adott, közvetlenül a homokozó mellett. Így találtunk egymásra. (nevet) Megvolt a zenekar, megvolt a név, már csak zene kellett. Egy hetünk maradt rá. Kicsit bepánikoltunk ettől, de mint kiderült, az első fordulóban elég volt egyetlen dal. Eszembe jutott egy korábban kitalált dallamom, ezt vittem magammal az első próbánkra, Attila pedig hozott egy másikat, amit Czigivel együtt találtak ki, tán egy évvel korábban. Ebből a két témából építettük fel az első dalunkat, a Solarist.”

Fotó: Kalocsai Richard

Többévi zenekari munka után jutottak el az első nagylemez lehetőségéig:

„Gyártottuk a lemezterveket. A következő ötletünk az Asimov Alapítványához megálmodott monumentális, filmzeneszerű concept-album volt. Én nagyon bíztam benne, csak a Lemezgyár nem. Ez is hamar kukába került. Ekkor jutott eszébe Cziginek a Marsbéli Krónikák. Bradbury másfajta szerző, mint Asimov, ő a science fiction művészibb, irodalmibb ágát képviseli, már ha lehet ilyet mondani. Hónapokig dolgoztunk az anyagon, felvettünk belőle egy demót, és úgy döntöttünk, hogy mivel eleddig mindig engem dobtak ki a Hungarotonból, most Czigi vigye be a kazettát. És megtörtént a csoda: rábólintottak az első Solaris-albumra! Hogy aztán ez a zenének, a Bradbury-témának vagy Czigi személyes varázsának volt köszönhető, sosem fog kiderülni. De talán mindegy is. A vízen jártunk, és ez volt a fontos! Reggeltől estig próbáltunk, minden apró részletet kidolgoztunk, hogy a törökbálinti stúdióban minél kevesebb időt vesztegessünk el. Mert, persze, nagyon rövid időt kaptunk. Két hetünk volt, az is éjjel kettőtől reggel kilencig, míg a nagyok legalább egy hónapot tölthettek el a felvételekkel, és nem éjszaka. Nappal az egyetemen voltunk, este pár óra alvás, éjjel fél egykor ébresztő, fél kettőkor találkozás a Feneketlen tónál, reggel kilenctől pedig rohanás az egyetemre, hogy az első előadásnak legalább a második felére beérjünk. Gyilkos két hét volt, de nem fájt egyikünknek sem. Ekkor vettük igazán hasznát a Rádió nyolcasban töltött időknek. És 1984 tavaszán teljesült az álmunk: a kezünkbe foghattuk a lemezt, aminek később mindent köszönhettünk. A Planetáriumban tartottuk a lemezbemutatót, május elsején pedig a Tabánban léptünk föl az LGT előtt. Úgy éreztük, miénk a jövő.”

A Solaris különös körülmények között alakult át Napoleon Boulevarddá: „Egy évvel a Krónikák megjelenése után, rózsaszínű jövőt látva magunk előtt, magabiztosan vittük be Pócs Tomival a Los Angeles 2026 című lemeztervünk demóját a Hungarotonba. Páros lábbal rúgtak ki bennünket. Át sem vették a kazettát, nem akartak ürügyet keresni a zenében. Egyszerűen nem kellettünk. És még azt se mondhatom, hogy ebben bármiféle politikai megfontolás lett volna: nem akartak még egy ének nélküli, instrumentális prog-rockkal vesződni, és kész. Könnyű megtérülésű, nagy példányszámmal kecsegtető pop- vagy rockzenére vágytak, ez pedig nem volt az. Ha lemezt akartok, próbálkozzatok énekessel, ahogy az East! – hangzott a segítőkész javaslat. Csakhogy mi ezt nem akartuk.” [Hosszú kísérletezés után] „jutott eszembe Mike Oldfield. Ő úgy oldotta meg anno a popzenére váltást, hogy műfajilag nem távolodott végtelen távolságba önmagától, megőrizte a gitársoundját, egyes dalokban a bonyolult szerkezeti és hangszerelési megoldásokat, de emellett persze vérbeli popdalokat is kezdett írni. Ez lett az új forgatókönyv. Ehhez viszont más énekes kellett. Ekkor került a képbe, teljesen véletlenül, Lilla. Elkezdtünk olyan számokat írni, amikben nagyon ott volt a Solaris, de a fő dallamok egy része énektémának lett kitalálva. Írtunk egy csomó ilyen dalt, megszültük a Napoleon Boulevard nevet, Lilla javaslatára megkértük Bartha Andreát a zenekar színpadi arculatának megálmodására, az ő jelmeztervezői ötletességének és kreativitásának sokat köszönhettünk). Mikor nagyjából elkészültünk, próbaképpen meghívtuk magunkat saját előzenekarunknak. 1986 elején több olyan közös koncertet is adtunk, ahol a Napoleon Boulevard volt az előzenekar, a Solaris pedig a főműsor. Az előzenekar kezdett egyre népszerűbb lenni. Aztán megjelent a felhívás az első Siófoki Interpop fesztiválra, beadtuk az egyik dalt, és a történelem megismételte magát – most is egy verseny indította el az úton az új zenekart.”

A Napoleon Boulevard felbomlása után, a kilencvenes évek közepén a Solaris feltámadt:

„1995 tavaszán felhívott minket egy Greg Walker nevű amerikai producer, és megkérdezte, nem adnánk-e Los Angelesben egy koncertet? Azt hittem, viccel. Mondtam, hogy a Solaris csaknem egy évtizede megszűnt. Azt felelte, hogy őt ez nem zavarja. […] Innen indult újra minden. Négy hónapot próbáltunk erre az egyetlen koncertre, de igazából fogalmunk se volt, mire számítsunk. Mikor megérkeztünk, és elindultunk a beállásra, hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál. Csabi (Bogdán Csaba) kérdezte is, hogy mi lesz itt ma este? Fel se merült bennünk, hogy ez a rengeteg ember miattunk jött el. Amikor aztán a műsorvezető kimondta a nevünket a még leeresztett függöny előtt, szabályos ováció tört ki. Hátborzongató érzés volt. Ez is, és még egy pillanat: a koncert közepe táján játszottuk a Solarist, az első dalt, amit 1980-ban írtunk. Ennek a főtémáját vittem a legelső próbánkra. És mikor Attila elkezdte fuvolázni, közbetapsoltak. Tízezer kilométerre Budapesttől, egy számunkra teljesen ismeretlen közönség hallhatóan felismerte a dallamot. A dallamot, amivel a történetünk kezdődött. Életemben először éreztem, hogy nem volt hiába, amit végigcsináltunk.”

Erdész Róbert további projektekben is zenél: [ a kilencvenes évek elején] „Ullmann Zsuzsival létrehoztuk a Cabaret-zenekart, ami ugyan egyetlen albumot szült, de az ma is az egyik legkedvesebb produkcióm. Ezen már az összes zenét és szöveget én írtam. Ezt követte a Meeting Point cédé – ami eredetileg filmzeneként született, és a másik kedvenc gyerekemmé vált –, illetve később jött a harmadik, a Welcome to My Brain / Welcome to My Mind munkacímű zeneanyag, ami viszont kiadatlan maradt. Egészen 2025-ig. Ami egy kis spoilerezés a részemről. Ezen Varga Janóval, Muck Ferivel, Gáspár Gergővel, Szendőfi Balázzsal és természetesen Ullmann Zsuzsival játszottam együtt. Hogy aztán mindez milyen zenei hitvallást jelent, azt nem tudnám megmondani. Mindent szeretek, ami tetszik. És persze minden tetszik, amit szeretek.”